Gólyák
A Gyár utcai megállóban szállnak le, az Indián, a Privát meg csaja, a fiúk kétfelől tartják a lányt, hogy el ne essen, amíg öklendezik. Éjjel kettő, a hátukba világítanak a kocsi ablakai, vár rájuk a HÉV, ezt innen, a mostból már alig lehet megérteni. Nézi a csávó az egészet a visszapillantóból, ezek itt az utasai, üres az egész szerelvény, tehát megvárja, amíg végeznek. Nyomortaxi, ahogy a Tejföl mondaná. A Privát csaja előrehajol, a fiú tartja a homlokát, a lány háta hullámzik, ahogy enged az újabb és újabb rohamoknak.
Engesztelhetetlenül ivott, egész éjjel, mintha halálra sértette volna valamivel a Privát. Lengyel meg orosz vodkát, Kőbányai világost, vörösbort, meg ami még elé került, mindent. Pedig nem bántotta meg semmivel, csak táncolni próbált vele a borzalmas zenére, és néha, amikor már nem bírták tovább, elrángatta csókolózni a neonfényből a büfé mellett sötéten hagyott ruhatárba.
A zenekar frontembere térdig testéhez simuló, trapézban végződő, műselyem kezeslábasban volt, ami az efféle haknizenészek kötelező munkaruhájának számított. Fogalma sem volt, hogy pár év múlva a nemzet csótánya lesz, és a központi napilapok csirkedarálással fogják vádolni. Még nem itt tartott, hanem ott, hogy „Gyere, kislány, gyere, a diszkóklubban szól már a zene”.
Még nem volt punk a Beatrice, ellenkezőleg, épp átállóban volt a diszkóra a glam rockról, még csak a magyar Boney M-nek akart látszani, és ebből a látszatból haknizta végig a gólyabálokat. Csakhogy a Privát meg a csaja Crimson Királyt hallgatott szétstrapált kazettákról a hűlő fürdőkádban, John Coltrane-t, a Weather Reportot, Mahavisnut, Zappát, Ten Years Aftert meg Jethro Tullt, meg persze a csaj ikertestvérének a pasiját, aki Jirí Stivínt gyakorolt angolkürtön a szomszéd szobában, amíg bele nem szeretett egy őrjítően bolond zongoristalányba.
Brassra jártak, néha Minire, már ha egyáltalán valahová. Meg a Tejútra, a vietnami forradalom vezetőjéről elnevezett egri tanárképző főiskola budapesti kihelyzett tagozatára. Csepel jéghideg volt, szállt valami mocskos köd, nem, inkább hó szitált lefelé a Csillagtelepre. A Privát csaja egyre részegebb és szomorúbb lett, és olyan szép, amilyen csak Anna Karina az Éli az életétben. Úgy ivott, mintha el akarta volna tüntetni, amit hirtelen meglátott, kitörölni a létezésből az egész rohadt jövőt.
A biztos tudat, hogy így kell majd leélni az életet, egyre jobban fölhergelte őket. Különösen a Kardost. Hárman voltak a Kardos fiúk, ő volt a legkisebb, eleve így nevelték, az ilyesmiken való fölhergelődésre. Az apja részt vett a Bajcsy-Zsilinszky-összeesküvésben, aztán kihozta a fiúk leendő anyját meg nagyanyját a téglagyárból, pusztán az úgynevezett fellépésével. Odament, és kihozta „a két zsidó kurvát”, „a birodalom érdekeire” hivatkozva. A nyilasok meg se merték kérdezni, hogy ki az, aki ilyen istentelenül ordít velük. Hidegen csillogott a Kardos szemüvege, legalább tíz évig tanult hegedülni, ezért a rektor köszöntője után beállt koronás szünetet kihasználva, tévedhetetlen tempóban „emelte poharát a szovjet–magyar monarchiára”.
Az iskola párttitkára mögött álltak. Olyan volt, mint a vízipatkány A rendíthetetlen ólomkatonából. Politikai gazdaságtant tanított, és a Privát, hogy bele ne haljon az unalomba, gyakran elképzelte, hogy a szürke zakó háta alól előkunkorodik a párttitkár porcogós farka, odavissza súrolva a linóleumot, míg a gazdája föl-alá magyaráz a nagyelőadóban. A gazdi éppen fontos szovjet elvtársakat gardírozott a gólyabálon. A Privátéké volt az első évfolyam, a munkáskerület legújabb büszkesége. A vízipatkány hátrafordult, és feléjük sziszegett. „Fiúk, ennek még következményei lesznek.” De mintha azt sziszegte volna, amit a mesében, hogy „ide az útlevéllel”.
A gólyabálokat novemberben tartották, mégis mintha havas lett volna minden, februári hó borította a Csillagtelepet, a hóba jártak ki cigarettázni, a reménytelen telepi házak közé. Cigarettázni, üvegből inni meg röhögni az egészen. Az egészen, de legfőképpen magukon, akiknek nem jutott jobb tizenkilenc évesen, nem jutott, csak Charmant Doux, Románc meg Daru cigaretta, a Beatrice diszkóba hajló glam rockja, februári havazás novemberben meg a szovjet–magyar monarchia.
Megitták a pezsgőket, és elindultak hazafelé. A Privát végig nem vette észre, mekkora baj van. A csaja akkor már folyamatosan sírt, ha addig engesztelhetetlen volt, hát onnantól vigasztalhatatlan, próbálkozhattak bármivel ők hárman, a lány ikertestvére, akire egyáltalán nem hasonlított, a Privát, meg az ikrek legjobb haverja, az Indián, aki gyerekorvosnak készült, de aztán szülész-nőgyógyász lett, és húszvalahány évvel később, egy másik életben majd világra segíti a Privát fiát.
Még nem tudnak róla, se az Indián, se a Privát, 1975 novemberében. Az is csak pár hét múlva derülhetett volna ki, ha a Privátnak eszébe jut a spontán vetélésről, hogy a lány már terhes volt a gólyabálon. Csak később nevezik el a halott gyereket. Még ahhoz is kellett idő, hogy szakítsanak, hogy a lány bevegyen egy marék altatót szentestére, hogy „csodával határos módon” üresre mossák a gyomrát. És újabb három év, hogy lelépjen Párizsba, föltehetően minden idők legjobb magyar dzsesszdobosával, aki Billy Cobhamet bálványozta, és egyszer akkora mázlija lesz, hogy a közös semmi felé vezető úton megállhat majd jammelni a példaképével.
Akkor még egyikük sem sejt semmit az egészből. A lány homloka nyirkos és hűvös a fiú tenyerében. – Jobban vagy? – kérdezi a Privát. A csaja meg fölnéz rá, bólint, hogy minden rendben van, hogy túl fogja élni, szállhatnak vissza a HÉV-re. Zárom az ajtókat, recsegi a hangszóró, alig lehet megérteni. Mégis, így visszafelé, mintha lett volna benne valamennyi részvét.
