Mert belátható: a hajdani kommunista apparatcsikról, a Nyugaton, főként Németországban megbecsült külügyminiszterről, az MSZP későbbi elnökéről könyvet írni – bármily szomorú, de ma bátorság kell. Nemcsak azért, mert választott főhősének sorsa, betegsége csendes diszkréciót követel, hanem mert a szerző magára húzhatja a főhőse iránt érzett szélsőséges gyűlöletet is. Gondolhatnánk ezek után, hogy Pünkösti Árpád kesztyűs kézzel bánik főszereplőjével, de már csak saját tisztessége okán sem teszi. Vállaltan rokonszenvvel érez ugyan főszereplője iránt, ám nem elvakult. Látja, és leírja emberi hibáit, fogyatékosságait, mint ahogyan nagyítás nélkül számol be érdemeiről is.

Persze nem monográfiát ír, ami megkövetelné a rideg távolságtartást, nem is egyszerű politikusi portrét, hanem hihetetlen mennyiségű háttér-információval alátámasztott politikai szociográfiát. Tudományos alaposságú, de személyes hangú, egy majdani monográfiához megkerülhetetlen, de nem tudományos művet ír egy emberről, aki politikussá lett, szereplője és meghatározó alakítója korának. Nemcsak Horn Gyula személyéről van szó, hanem a korról is, amelyben ez a hihetetlen szegénységben felnőtt kültelki vagány a hatalom csúcsára jutott, s amiben még a megszokottnál is nagyobb szerepe volt saját makacs elhivatottságának, önbizalmának, önfejű akaratának, aki kicsit tüskés modorával, kiszólásaival keltett környezeté ben figyelmet. S aki nehezen viselte a kudarcot. Ahogyan a fia jellemzi: „Belém nevelte, hogy elsőnek kell lenni, hogy én se viseljem könnyen a vereséget.”

Ember és korszak szerencsés találkozásáról beszélünk, olyan találkozásról, amely vezetőket szül. A „létező szocializmus” utolsó évtizedéről, amely önmaga utáni vezetőket hozott a világra, nem csak Horn Gyulát, de politikusi nemzedékéből sokakat. Azokról az évtizedekről beszélünk, amelyekben a hétköznap racionalitása legyőzte a nagyzoló ideológiai álmodozást, víziót. Csak a mai jobboldal fekete-fehér múltkezelése tehet arról, hogy akadhat, aki megkérdőjelezi Horváth István nagykövet feleségének Hornról szóló, de a gondolkodó szocialisták szélesebb körére jellemző történetét: „1978-ban, halászlé főzése közben megkérdeztem tőle: Gyula, mikor lesz kommunizmus? Te hiszel benne? Mire a válasz: Egy frászt, épeszű ember ilyenben nem hihet!” Sokak számára hihetetlen, de nagyon is jellemző mondat egy pártmunkás szájából, s ha netán nem hangzott volna el, akkor is jellemző Hornra is, meg a korra is, hogy elhangozhatott volna.

Benne van az az ideológiaellenesség, amely annyira jellemző volt Kádár Jánosra és az általa irányított apparátus nagy részére. Benne van megelőlegezve az egyszerű „paraszti pragmatizmus”minden következménye, előnye (a gulyáskommunizmus hamis, mégis sokáig létező közegyezsége) és végzetes hátránya (a ragaszkodás az intézményrendszerhez, az eladósodottság, a minden áron fenntartott életszínvonal). Benne van, hogy a hidegháborús fegyverkezési verseny utolsó sötét évtizedében a magyar párt külügyi apparátusa a táborban egyedüliként kiemelten szoros kapcsolatokat ápolt, mert ápolhatott a nyugat-európai szociáldemokrata pártokkal, amiben Horn Gyulának is jelentős szerepe volt. S benne van Horn magamutogató vonzalma az elvtárshökkentő megjegyzések iránt, mint később, amikor Magyarország NATO-tagságát felvetette.

Pünkösti nem szentképet farigcsál. Őszintén, de megértő bölcsességgel beszél Horn Gyula emberi gyengeségeiről, politikai megingásairól és hajthatatlan állásfoglalásairól, az ’56-os pufajkás hetek ellentmondásaitól a határnyitásig, amelyben Hornnak megérdemelt kitüntetésekkel elhalmozott, de később kissé önmaga által is túldimenzionált szerepe volt, Igen tanulságos könyv. Figyelmeztet bennünket arra, mennyire elfeledkeztünk a zaklatott nyolcvanas évekről, a nyolcvanas évek magyar diplomáciájának fű alatti mesterkedéseiről, a pangó önmagával hadakozó Szovjetunió árnyékában hamu alatt mind jobban parázsló Magyarországról. Emlékeztet bennünket a rendszerváltás előtti vajúdásra, emlékeztet a kilencvenes évek elejének karanténba zárt szocialistáira, akik Horn eltökélt tehetsége nélkül aligha jutottak volna kormányra.

Meg emlékeztethet bennünket arra is, milyen könnyen hagyta a magyar baloldal, hogy az egész rendszerváltást, amelyért a nemzet többsége forradalom nélkül is megkínlódott, a mai jobboldal teljesen kisajátítsa, hogy aztán a III. Köztársaságot a kormányzó baloldal asszisztenciája mellett kiüresítve, használhatatlanként eldobja. Pünkösti szokásához híven zaklatott mondatokban ír. Egyetlen pillanatra sem hagyja elbámészkodni olvasóját, minden mondatában szellemi társként számít annak nyitottságára, érdeklődésére. A Horn-szociográfia méltó a szerző korábbi munkáihoz, mind főhőse, mind annak kora megérdemli kiemelt figyelmünket.

Pünkösti Árpád: A Horn – Angyalföldtől a pártelnökségig, 1932–1990, Kossuth Kiadó