Annyi nevetséges dolog történik, nehéz választani
− Azt olvastam egy korábbi nyilatkozatában: máshogy nevettek a hetvenes években, máshogy néztek színházat a nyolcvanas-kilencvenes években. Ma min nevetünk? És ön szerint min kellene nevetni?
− Ezt én kifejezetten a kabaré műfajára értettem. Apám révén megéltem azt a korszakot – az ötvenes-hatvanas években –, amikor hármas-négyes sorokban álltak a Vidám Színpad előtt. Ez ma elképzelhetetlen.
− A Nemzeti Színház előtt nem.
− Az más kérdés. Az egy másik kabaré. Végigéltem a kabaré stációit, egészen a leépülésig. Ma már az életünk a lehető legviccesebb, leggroteszkebb helyzeteket hozza. Ha a televízióban nézem a parlamenti közvetítést, és a rádióban hallgatok bizonyos embereket, jobban röhögök vagy dühöngök, mint mikor bemegyek a kabaréba, ahol manapság nem is tudnak ilyen erős és szélsőséges dolgokat mondani. Valahogy kiment a talaj a műfaj alól. Nincsenek jó írók, akik áttennék a mindennapokat a kabarétréfákba. Nincsen Vadnay László, aki olyan bohózatokat írt, amelyeket végig tudott nézni a közönség. Egy Kellér-konferansz filozófiáját kevésbé szívesen hallgatják meg, mint egy stand-uposét vagy egy semmilyen viccet. Más az emberek türelme vagy türelmetlensége.
− Mégsem adja fel, hiszen a Thália Színházban épp most rendez kabarét, Bombaüzlet?! címen.
− A kabaré irodalom- és színháztörténeti értékét jelentősnek tartom. Fontos, hogy megmaradjon egyfajta stílus a színházban, ami jelent poentírozást, ritmusérzéket, egy sanzonon belüli egész élet eljátszását. És ne felejtse el, hogy Molnár Ferenctől Gábor Andoron, Heltain, Nagy Endrén, Békefin, Vadnayn, Szép Ernőn át Adyig rengeteg csodálatos író szerepelt ebben a műfajban. Szeretném, ha ezek a pici remekművek valahogy megmaradnának. Ezek az írók ebben a műfajban kezdtek, ezen nevelkedtek, és ebből írták csodálatos darabjaikat.
− Mit tart az elmúlt év legnevetségesebb eseményének?
− Annyi nevetséges dolog történik, nehéz választani. Hétköznapi dolog: a közüzemi számláink minden hónapban téves adattal érkeznek. Ezért a feleségemnek mindig be kell mennie az összes céghez. Ők minden alkalommal beismerik a tévedésüket, elnézést kérnek, és mintha mi sem történt volna, a következő hónapban is rossz számlát küldenek. Megpróbálom humorosan felfogni ezt, amennyiben sikerül. A figyelmetlenség és az átverés eluralkodott az országon – a legapróbb dolgoktól a színházig. A színház gyár lett, a színészeknek gyárilag kell fellépniük, mintha stempliznének. A játék öröme elveszett. Nem azért megy be a színpadra a művész, hogy jól játsszon, hanem hogy jól teljesítsen. Ez óriási különbség. Semmire sincs idő, pláne kidolgozni a produkciót. Sikert sikerre kell halmozni, kizárják a bukás lehetőségét. De milyen jogon kérik az embertől, hogy sikeres legyen, ha nem tudja kipróbálni magát?
− Barátja, kollégája, Szacsvay László szerint minden embernek van tízévnyi tehetsége, folyamatában vagy részletekben. A többi reprodukálás. Ön hogy érzi, hol tart?
− Nem tudok a tehetségemről beszélni. A minőséget érzem. Legutóbb pár hónapja csináltam olyasmit, amit annak tartok, A napsugár fiúkat a Madáchban, Gálvölgyi Jánossal. Volt egy jó időszakom a Katonában és a főiskolán is. Ezek az intenzív periódusok több mint tíz évig tartottak. Persze emlékszem kevésbé erős szakaszra, és akadtak évek, amikor nem is tehettem róla, hogy miben vagyok. Most úgy érzem, az előadásaimban jól érzem magam.
− A Katona József Színház Revizor előadásával körbeutazta a fél világot, miközben körülbelül az volt a szövege: le van szarva. Nem zavarta?
− Dehogy, sőt ezt a szerepet én kértem. Akkor nagyon jókat játszottam, és amikor kitették a Revizor szereposztását, Hübner járási orvos neve mellé csak három pontot írtak. Zsámbéki Gábor azt mondta, senkit sem akar megalázni ezzel a másfélmondattal. Rávágtam: add ide, én eljátszom. Úgy gondoltam, teljesen mindegy, hogy az ember nyolcvan mondatot mond, vagy csak egyet. Mindig szerettem a kis szerepeket. A főiskolán és a régi Nemzetiben sok karakterfigurám volt, ezeket jól ki lehetett dolgozni. Azt gondoltam: nagyokat játszom a Catullusban, a Mirandolinában, akkor ez is belefér. Nagyon szerettem, akárcsak a Nemzetiben a Valló Péter-féle III. Richárdban azt a fél mondatot, amelyet a polgármester mond.
− Azt hallottam, hogy amikor a hetvenes évek végén Major Tamás felkérte az Idő szerepére a Téli regében, ön felajánlotta, hogy homokórának öltözve, fejen állva lepereg. Ez városi legenda?
− Valami igazság van benne… Major meggyőzött, hogy ez egy csodálatos szerep, és meg is szerettem. Az persze más kérdés, hogy ha az ember évekig csak egy-egy mondatot játszik, betelik nála a pohár. És ott nagyon sok ilyen picit kaptam.
− Régi Színházi Élet folyóiratokat gyűjt. Mit talál meg bennük, amit a mai színházi életből hiányol?
− Nem ezért gyűjtöm őket, hanem mert vannak bennük olyan színművek és jelenetek, amelyeket még nem játszottak agyon. Ha megnézi visszamenőleg a színházak repertoárját, azt látja: mindig ugyanazokat a darabokat tűzik műsorra. Én pont az ellenkezőjét keresem, de ehhez dolgozni kell, elmenni az antikváriumba, megvenni az újságot, és elolvasni, kiválogatni a jókat.
− Teljes a kollekció?
− Kicsit lukas. De a kottagyűjteményem – a századfordulótól az 50-es évekig – elég komplett. Tele kupléval, sanzonnal, zenés játékok kottájával és szövegével. Ez negyvenéves gyűjtés eredménye. Az antikvárius azt szokta mondani: „nagyon téved, művész úr, ha azt hiszi, magának gyűjti ezeket. Ez ide jön majd vissza!” És ebben teljesen igaza van. Sitty-sutty elmúlik az élet, és visszakerül minden az antikváriumba.
− Hátha a rendezőasszisztens fia is ezzel akar foglalkozni.
− Kicsit beleszagolt ebbe a korba, de ő egy mai fiú. Szeretne nem ott leragadni, ahol én, hanem mai témákról írni bohózatokat. Mert nagyon kevés a jó vígjáték. De én sem csak vaktában megyek vissza a múltba, olyasmit válogatok, ami a mához is szól. Mert a világon semmi nem változott, a történelem mindig ugyanarról ír.
− Hallottam, hogy volt olyan rendezése, ahol a napi közesemények nyomán folyamatosan változtatta a szöveget.
− Igen, és nem hitték el, hogy amiket hozok, azokat nem az aznapi újságból vágtam ki. Már a Budapesti Orfeumnál, a nyolcvanas években úgy dolgoztunk, hogy a napi gazdasági-politikai híreket hallva rögtön néztem, milyen szöveghez lehetne nyúlni. És nemegyszer találtunk olyan viccet, amely arra a napra vonatkozott, de mondjuk 100 évvel korábban írták.
− Ha nézőként megy színházba, mit figyel előadás előtt vagy után?
− Voltam az Operában szilveszterkor, és némi disszonanciát éreztem a hely és a közönsége között. Döbbenetes, hogy pulóverben, tornacipőben, farmerben ültek a nézők, és megcsaptak bizonyos illatok is – az Operában, ráadásul szilveszterkor. Ne értsen félre, nem szmokingot várok el, hanem valamivel nagyobb tiszteletet. Azt is nézem egyébként, hogy szinte ugyanazok járnak színházba. Mintha az ismerőseim volnának. Különösen a hölgyeket érdekli a műfaj. Amikor Miskolcon dolgoztam, lenéztem az erkélyről, és azt láttam, öt sorban csak nők ülnek. De nézze meg Pesten is, a nézőknek csak a tizede férfi. Lehet, hogy eljön az idő, amikor a nőket sem fogja érdekelni?
− A férfiakat miért nem izgatja?
− Fogalmam sincs. Talán elalszanak a színházban?
− Máté Gáborral pályázott a Játékszín igazgatói posztjára Berényi Gábor távozása után. Nem önök nyertek, hanem Balázsovits Lajos. Miért nem pályázott többet?
− Az is hülye, aki ma igazgató akar lenni. Jó régen volt, mindketten katonások voltunk, és Máté Gábor mai darabokkal foglalkozott, én meg klasszikusokkal. Azt gondoltuk, a kettő együtt mehetne a Játékszínben. De nem nyertünk, mint ahogy azokkal sem, akik megkértek, legyek benne a pályázatukban. Igazgatói ambícióim amúgy nem nagyon voltak.
− Társulatépítő ambíciója sem?
A kettő különböző. A Katonában nagyon szerettem, hogy összehozhattam többféle műsort. Például Gobbi Hildának a hetvenedik születésnapjára a Játékjutalmat, amely fantasztikus este volt. Gobbi mindig is építkező ember volt, teremtett, segített, színészmúzeumot alapított, két színészotthont összegründolt, a fiatalokat pártfogolta. Csodálatos művész, akinek a színházon kívül is ennyi mindenre jutott energiája a kollégákért. Ezt próbáltuk meg visszaadni neki.
− Amit Gobbi továbbgörgetett a Nemzetibe. Önnek is fontos volt ez az épület?
− Olyan gyönyörű épület volt a Blaha Lujza téren, nem értem, azt miért kellett felrobbantani. A mostani Nemzeti félművelődési ház, félszínház, egy márványpalota. De ha ilyen, akkor legyen teljesen szétbontható, mobil. Ez olyan középutas megoldás. Végül is mindegy, nem az a lényeg, milyen az épület. Azért bevallom, nem mondanám, hogy égető szükségem volt rá. Nem ütöttem az asztalt és nem mentem tüntetésre emiatt.
− Jár egyébként tüntetésekre?
− A kilencvenes évek elején a Charta-tüntetésen voltam. Azóta nem, ezt a szerepet kihagytam. Színész ne folyjon bele a politikába, nem az a dolga. A színpadon viszont nyugodtan lehet politizálni.
