Persze: a nők! Fel is tűnnek mindenféle hölgyek a detektívtörténetek lapjain, többnyire áldozatok vagy a múlt ködéből hirtelen felbukkant méregkeverők, s legjobb tudomásunk szerint csupán egyetlenegynek, az áldott jó lélek, de nem hülye, Miss Marple-nak sikerült a barikád innenső felén feljutni a csúcsra. A Detektív meg megmaradt rendíthetetlen férfinak abban a másfél évszázadban, amíg alakja lassan nem olvadt magán-, majd rendőrségi nyomozóvá, végül nem vált belőle rendőrségi hír. Egyéniségből lett a tömegmédia egyszerű szereplője.

Pedig magasan kezdte. „Az a szellemi tehetség, melyet elemzőnek szoktunk nevezni, magában véve nagyon kevéssé elemezhető... gyönyörködik az elemzésre hajló egyén abban a szellemi tevékenységben, amely kibogozza a rejtélyeket... Eredményei, amelyekre a legbensőbb és legszabatosabb módszerrel jutott, valóban mindenképpen az intuíció gyümölcseinek tetszenek.” A tömegkommunikációba belehájasodott, kriminalizált hétköznapokkal traktált XXI. századi tömegembernek mindez kissé túlcizellált. Edgar Allan Poe (1809–1949) írta a fenti sorokat a Graham’s Magazine 1841. áprilisi számában, A Morgue utcai (kettős) gyilkosság felvezetésében.

Mert bár az okozat (a gyilkosság) egyik oka (a nő) Shakespeare-nél már 1597-ben feltűnik, két és fél évszázadot kellett várni arra, hogy Poe fejéből magától értetődő közvetlenséggel C. Auguste Dupin alakjában kipattanjon a Detektív. Azaz az a valaki, aki rendet rak a világ zűrzavarában. Poe mintát teremt, amelytől a műfaj legjobbjai sohasem válnak meg. Nem csupán a prototípust kelti életre, hanem mindjárt az elmaradhatatlan szellemi társ, dr. Watson és Arthur Hastings kapitány elődjét is. Dupin mellett még az elbeszélő maga tűnik fel a másodhegedűs krónikás szerepében, aki „18... év tavaszán” találkozik Párizsban az előkelő, sőt neves család sarjával, aki a balszerencse csapásai következtében elszegényedve tengődik, s akinek „közös lelkiállapotuk kissé fantasztikus és melankolikus hajlamainak” megfelelően társául szegődik.

Poe aligha volt tudatában, hogy az új irodalmi műfaj megteremtése közben egy hatalmas korszak vezeti kezében a tollat, hogy a detektívtörténet a felvilágosodás gyermekeként születik meg, mint a deduktív gondolkodás, az észbe, a logikába vetett rendíthetetlen meggyőződés teremtménye. Az ész korszakának virágzása a XIX. század, a véletlen és a csoda trónfosztásának ideje, a detektívregény annak irodalmi apológiája, hogy a természeti törvények ok-okozati összefüggései érvényesek a társadalomra, a történelemre is. A racionalizmus és irracionalizmus között ingázó ember ebben a műfajban a legjobb időben, a legjobb helyen táborozhatott le, hogy törvényszerűség után kutasson, s logikát vigyen a kaotikusvilágba.

C. Auguste Dupin, ha nem is szűkös életmódjában, de habitusában megmaradt távolságtartó, higgadt arisztokratának. Poe homályos családi hátteret, némi miszticizmust kölcsönöz melankóliában lelki társának, mert kénytelen megfosztani őt a gyakorolt arisztokrata életmódtól, hogy cserébe ki tudja teljesíteni új, a felvilágosult, logikusan gondolkodó ember szerepkörében. Ezt a hűvös arisztokratizmust kölcsönzi aztán Baker Street-i hősének harminc év anyagi sikerrel praktizáló orvos, Sir Arthur Conan Doyle (1859–1930) is. Sherlock Holmes elviselhetetlen zseni, akinek származására, gyerekkorára is csak egy „figyelemre méltó” eset kapcsán derül némi fény még a novellákba beköltöző krónikás, dr. Watson előtt is. Ugyancsak ez az arisztokratizmus fedezhető fel a saját életében legalább egy híres titkot őrző – hová tűnt el tizenegy napra 1926-ban? – Agatha Christie (1890–1976) regényeiben.

Már ami az Angliába menekült, már-már elviselhetetlenül pedáns belga Hercule Poirot-t illeti. Poirot büszke belgasága persze „csak” arra jó, hogy Christie a gúnyrajzok megértő kritikai távolságából szemlélhesse az angolok jellemvonásait és szokásait. Magát a látszólag kotnyeles öreg hölggyé tipizált Miss Marple-t is, aki mindenhol ott lebzsel, s lesz végül nélkülözhetetlen, amint orra előtt felfeslik a véletlenek szövete, s egyetlen képpé áll össze az addig rejtélyes okozat mögött megbúvó okok, az előzmények mozaikja. Az arisztokratizmus Doyle és Christie szemléletét meghatározza: teremtményeiket és aprólékos leírásaikat, amelyek bármily szórakoztatók legyenek, időt, elmélyülést, figyelmet követelnek. Nemcsak, és nem is elsősorban az az érdekes és fontos, hogy ki a gyilkos, hanem maga a történet, a folyamat, ahogyan a szereplők előélete egy tragikus ponton összefut.

A XX. század aztán szép lassan felmorzsolta nemcsak az arisztokráciát, hanem a lassú, arisztokratikus tempót, a nézelődő szemléletet is. Egy újabb klasszikusnál, az amerikai Raymond Chandlernél (1888–1959) már ritkulnak, célszerűbbé válnak az aprólékos leírások, bár maga Philip Marlowe – a társadalom perifériáján lézengő már nem arisztokrata, de még nem tömegember különc – továbbra is kimérten nyomoz. Még tartja magát Hegel intelméhez, nem kapkod, mint lövöldöző, autós üldözésekben gazdag akcióhős utódai: mielőtt belenyúl az események menetébe, előbb szemlélődve rögzíti azok önmozgását. Marlowe-t, ezt a tipikus amerikai figurát sodorják magukkal az események, ő pedig hagyja sodortatni magát az eseményekkel. Chandler írásainak ritmusa leginkább a blueshoz hasonlíthatóan lüktet, amint a cowboy-hagyomány folytatójaként – az egy szál macska társaságában – cinikus magányában, blazírt mozdulatokkal fogadja mindazt, ami vele és körötte történik. A reformációtól örökölt predesztinációnak megadva magát, halad a végzet, a szálak kifésülése felé. Az ész győzelmének katarzisa, ha nem tűnik is el, alapvetően másmilyen lesz, mint korábbi szerzőinknél. Belenyugvó katarzis ez, elvész benne a kíváncsiság, amikor azt sugallja: a világ már csak olyan, amilyen, csak azt tettem, amit tehettem, mert épp azt kellett tennem.

Nem sokkal később, ahogyan a tömegtársadalom tömegemberének tömegmédiája eluralja a világot, a detektívtörténetből kezd krimi, a krimiből rendőrtörténet lenni. Az Elhivatott Detektívből ekkor lesz a félnótás rendőrökkel versenyt futó cinikus magánnyomozó, majd rendőrségi apparatcsik. Jobb esetben még egyéniséggel felruházott Maigret, Serpico, Kojak vagy Derrick, esetleg Dr. Csont, aztán már csak egy kenyérkereső, hétköznapi egyenruhás a szomszédból, esetleg egy helyszínelő csapat fogaskereke a végeérhetetlen ötvenperces tévészériákból. Propagandaalak, amely csak arra találtatott ki, hogy rokonszenvessé tegye az olvasóból lett fogyasztó szemében az állam erőszakszervezeteinek világát. Az ész hatalmát szimbolizáló történetből általános allegória – „másról beszélés” –, illusztráció lesz.

Mindez nem feltétlenül jár azzal, hogy az ilyen tévészériák nézhetetlenek, vagy hogy a detektívtörténeteket krimikké egyszerűsítő művek olvashatatlanok lennének. Születnek új alműfajok is vagy olyanok, amelyeket azoknak neveznek. Ilyen az amerikai suspense (bizonytalanság, kétség) irányzata. Egyik sikeres képviselője napjainkban Andrew Gross, akinek Ahogy vesszük című könyve (Geopen kiadó) tipikus példa erre. Ty Hauck rendőrségi nyomozó minden mozdulatában Chandler Marlowe-jának rezignáltságát hordozza. Éppen arra készül, hogy kivonuljon eddigi életéből, s a magánszférában találjon menekvést, csakhogy belecsöppen még egy utolsó gyilkossági ügybe. Bolyongása magasabb körök, befolyásos emberek környezetébe vezet, az állami szintű korrupció disznóságai tárulnak fel előtte, de a disznóságok végül is meglepően soványnak bizonyulnak a kötet terjedelméhez képest. Szórakoztató ponyvának – „retúrjegy nélküli vonatkriminek” – nevezhetnénk, ha a valaha ponyvára parancsolt P. Howard nem teremtett volna példát arra, hogyan kell Rejtő Jenőként átcsusszanni a súlyosabb faragott könyvespolcokra. Grossnak ez aligha fog sikerülni.

Vannak aztán szép számmal fikcióvá stilizált valóságos, általában vadból vadász történetek is. Az egyik legjobban sikerült ilyen film – persze: Steven Spielbergtől – a Tom Hanks és a Leonardo Di-Caprio főszereplésével készült Catch Me If You Can (Kapj el, ha tudsz!) minta is lehet. Egy zseniális hamisító szélhámos fiatalemberről szól, aki a végén a rendőrség szakértője lesz. Hasonló szüzsé Kenneth Rijock A mosodás (ugyancsak Geopen kiadó) című Amerikában nagy sikert aratott fikcióvá gyúrt memoárja is. A Vietnamot megjárt kitüntetett veterán ügyvéd egyike a világ leghírhedtebb pénzmosóinak. Feltárul előttünk a nyolcvanas évek Miamija, ahol ő a kolumbiai kábítószercsempészek összekötője, pénzmosója a karibi adóparadicsomban. Vagy 200 millió dollár megy át a kezén, mígnem egyik kliense feldobja, ő pedig, némi vesszőfutás után, szakértőként a kábítószer-ellenes hivatal ügynöke lesz. Olvasható mű, tele szerelmi szállal, kábszeres, alkoholos, nagymenő bulizással, amelyek végtelen körforgásától az amerikaiak Jack Kerouac Útonja óta képtelenek szabadulni.

Európában más szelek fújnak, krimiben a skandináv szerzők divatjának évadja van. Jo Nesbø-nek például csaknem tucatnyi könyvét fordították le magyarra, nem is érdemtelenül. Varázsának titka nem csak az írástudásában – ami nemcsak a klasszikusokra, de általában a modernekre is jellemző – lelhető fel. A Denevérember (Animus Kiadó) Harry Hole nyomozója például Ausztráliában kutat egy tengerparton holtan talált fiatal norvég nő ügyében, prostik, stricik, drogdílerek kültelki világában, némi szerelmi szállal. Ennyi volna, hanem Nesbø lapjain feltűnik az őslakos legendák misztikus légköre is, amelyet, nagy erővel sző össze az Ingmar Bergman óta ismert és tisztelt skandinávmisztikummal, az „északi lélek” kiismerhetetlen mélységeivel, amely bűntény nélkül is kutatja a világban az ész és az érzelem rendjét.

Némi keserűséggel áldozunk a detektívtörténetek emlékének, s éltetjük a próbálkozásokat, amelyekkel igyekeznek életet lehelni egy már végzetesen szimplifikált műfajba. Nem feltétlenül a racionalitás fáradtsága elől menekülő tömegember tükörképének következménye ez a lassú kimúlás, hanem talán annak, hogy már az irodalom perifériájára kergetett katarzistól is félünk, nemhogy a rendteremtő észt magasztaljuk, amelyben mind kevésbé hiszünk. Inkább elmenekülünk a comics hősök világába, miközben átélhetjük a lecsupaszított, kriminalizált valóságot, ami csak arra ösztönöz, hogy kerüljük a köztereket, nehogy véletlenül rosszkor legyünk rossz helyen. Pedig a házi fotelben is ott vagyunk: a virtualizált köztéren.

Egy néhány hónappal ezelőtti felmérés szerint a legnézettebb magyar kereskedelmi televíziók és rádiók hírműsorainak csaknem a felét bűncselekmények, katasztrófák, balesetek töltik meg, arányuk a közszolgálati híradókban is eléri a 16–30 százalékot. Még ennél is elgondolkodtatóbb, hogy a magyar Médiatanács tanulmánya szerint a bűnözésről festett kép torz, hiszen a gyilkosságok hírösszefoglalókban mért megoszlása kétszázszorosa a tényleges előfordulásuknak.

A bűnténnyé sekélyesített hajdani detektívtörténet panellakótársunk lett.