„Na, látod, ez egy olyan dolog, amin már érdemes elgondolkodni” – somolyog a kövérebbik boncmester, amikor mondom neki, hogy apámat a hátamon viszem ki innen. Ráadásul biciklivel.

„A zuhogó esőben?” – kérdezi csodálkozva. Magam sem hittem, hogy teljesíteni fogom tudni majd apám utolsó kívánságát. Megígértem neki, hogy kihozom a kórházból, és íme. Igaz, már csak a halála után. Éppen befért a hátizsákba a porhüvelyét őrző urna. Talpa és teteje felé keskenyedő, kábé harminc centi magas henger alakú szürke műanyag, sehogy sem tudom megállapítani, melyik lehet a teteje.

A rákoskeresztúri krematóriumvezetőt az ezredfordulón elítélték sikkasztásért, mert a fröccsöntőcég főnökével kitalálták, hogy a megadott méretnél kisebb urnatestet öntenek, a méretkülönbség folytán keletkezett hasznot pedig megfelezik. A hosszú évek alatt több milliót kerestek vele.

Otthon sem tudom eldönteni, melyik felével lefelé tegyem bele apám foteljébe. Apámat a fotelbe. Vagyis az apám hamvaival úgy kétharmadik teli szürke csonka kúpot. Forgatom, mint egy homokórát, de nem tudok rájönni, melyik a talpa. Imre, a keszeg boncmester kérésemre kitolta apámat a hűtőből, egy üvegfalon át nézhettem meg. A szája a halál pillanatában nyitva maradt, csak hátracsukló feje látszott ki a fehér lepedő alól. Halála előtt este dobostortát kért, amiből csak keveset evett.

„Már mész is?” – kérdezte, amikor menekültem, mint egy eszelős, aztán bal oldalára fordult. Nem gondoltam akkor,mint anyunál, akinek már fél nappal utolsó lélegzetvétele előtt felakadtak a szociális otthon plafonjára meredő szemei, hogy utoljára látom élve. Este meccset néztünk, az urna és én, és úgy döntöttünk, hogy a Chelsea-nek szurkolunk. Apám jobban szerette a magyar focit, akármennyire alacsony volt is a színvonal, de most a Bajnokok Ligája ment, amelyben nincsenek magyar csapatok. Meggyújtottam egy gyertyát, és a dohányzóasztalra tettem. Fröccsöt ittam, miközben idegesen rángatózott a szám.

Anyám férje címmel apámról szerettem volna írni, többször neki is kezdtem, de végül mindig abbahagytam. Apám sajátos érzéketlenségéről, a vele töltött időről főleg anyu halála előtt és után, esendőségéről és fafejűségéről; azokról a tulajdonságairól, amelyekben rohadtul hasonlítok rá, arról, hogy nem voltunk, lettünk, lehettünk barátok, de még csak egyenrangú felek sem. Gyakorta úgy éreztem, gyűlöl engem. Talán mert akaratlanul érkeztem. Februárban házasodtak össze, én szeptemberi „koraszülött” voltam. A köztünk lévő áthatolhatatlan falról, vagy inkább elválasztó szakadéktól. Talán azért nem írtam meg, mert ez is közhely. Húszból tizenkilenc írónál ugyanezt olvashatod: ez a tudatalatti, lappangó téboly az apakönyvek sikerének titka. Apák és fiúk, akik csak véletlen rokonok.

„Nekem az anyám az anyám, neked csak a feleséged, ti nem vagytok vér szerinti rokonok” – vágtam apám képébe, amikor egyszer kirúgott a lakásból, és közölte, hogy többé ne jöjjek, ne látogassam meg a beteg anyámat. Ezt sohasem bocsátottam meg neki. Mint ahogy biztos ő sem nekem, hogy lefasisztáztam akkor. Nem a tiltás miatt, hanem a mentalitásáért. Földhözragadt mindennapiságáért, a lélek és szellem kigúnyolásáért. A pénzcentrikus haszonelvűségéért, ami elutasít minden mást, legfőbbképpen a transzcendenciát. A bizonytalant, az övétől eltérő gondolkodást, a társadalom peremén vergődőktől a részvétet.

A porosz parancsuralmi hozzáállásáért, a rendmániájáért, a magában áthatolhatatlan fallal őrzött hamis meggyőződéseiért, amit anyámba is belenevelt, voltam dühös rá. A dolgok elferdítéséért, a szeretetre, az önzetlen szeretetre, a nonprofit, „haszontalan” életre való képtelenségéért. Gyakran rajtakaptam magam, hogy olyan vagyok, mint ő, és ezt utáltam (benne? magamban?) a legjobban. Elviselhetetlennek éreztem túljátszott mártírkodását beteg és magatehetetlen anyám mellett, és ennek a szerepnek az önző és másokat elüldöző kisajátítását. No meg, hogy örökké megfelelésre kényszerített, és én örökké meg is akartam felelni. Leginkább ezt nem tudom megbocsátani, ezt gyűlöltem a legjobban magamban, következésképpen apámban, ezért próbáltam lázadni, sokszor a túlzás radikalizmusával a társadalmi normák ellen, hogy apám elvárásainak, a magam megfelelni akarásának csak azért se feleljek meg. Őrület, hogy az ember életének ez a meghatározó vezérmotívuma.

Az élet fintora, hogy egymásra kényszerültünk. Apám betegsége óta mellette, vele éltem. Vezekeltem és lázadtan egyszerre. Magam feladva, vele nem azonosulva. Kívülállóként – belül. Szeretet és megnyugvás nélkül. Kényszerképzetek és hamis előítéletek kalodájában. A megértés lehetetlenségében. Talán a gesztusokban, a praxisban volt valami szeretet. Amit kommunikálni nem merünk, tudunk, akarunk. Ez volt permanens menekülésem talán utolsó stációja. A halálfolyosó végén, egy kis beugró után következett a halálraítéltek szobája. Apu mellett jobbra, az ablak mellett egy meztelen felsőtetű, csont és bőr, hörögve lélegző élő halott feküdt, a szája tátva, szeme a semmibe meredve üvegesen csillogott; aztán apu, aki nem volt kibékülve az infúzióval, enni nem bírt, borzasztóan sovány volt, de még eleven.

Balra tőle egy negyvenes férfi, ágyfejénél egy embermagas oxigénpalack: az orrába dugott két műanyag csövön át kapta a levegőt. Kérte, igazítsam meg neki is a párnáját, gyűrjem a feje alá, ahogy apuét; amíg ott voltam, vagy ötször szólt, hogy húzzam följebb az ágyban. Keze, akár egy madár törött szárnya, hevert teste mellett; nógattam, fogja meg az ágyon az oldalrácsot, és segítse magát ő is. „Nem mozognak a kezeim, és az egyik lábam, baszod, nyaktól le vagyok bénulva” – méltatlankodott zihálva. Az apám halálát megelőző napon fehér lepedővel volt letakarva az ágya, alig észrevehetően türemkedett ki az oxigénszívó sziluettje.

Az üveges tekintetű öregúr két nappal korábban halt meg, őt már elvitték, mikor este bementem a kórházba. Apám talán észre sem vette, nem beszéltünk róla. Kinyitottam az ablakot, mert iszonyú hőség volt odabent, mire az öregem rám mordult, hogy csukjam be, mert fázik. Sírással küszködtem, nagyokat kellett nyelnem, hogy leplezzem. Az ablakot mégis sarkig tártam, apámat csíkos fürdőköpenyével takartam be. Amíg Imre boncmesterre várunk, aki, miután átadtam neki a pénzt, elment, hogy kifizesse a hullaszállítókat, akik a krematóriumból elhozták az urnát, Jánossal, az ezoterika iránt érdeklődő kövér boncmesterrel a paranormális jelenségekről beszélgetünk.

Azt mondja, hogy ő biztos benne, hogy vannak ufók, igaz, teszi hozzá, még egy se került a szikéje alá. Vagy ha volt is a felboncolt páciensek (így mondja) között esetleg, nem lehetett észrevenni, mert az ufók kiköpött emberek. Belül is. János boncmesterrel van egy közös ismerősünk, aki a zámolyi Pedro kocsma dobosa. „Amikor bemegyek, mindig bemondja a mikrofonba, hogy a következő számot Hannibal Lecternek küldjük.” A boncmesteri irodában vágni lehet a füstöt. Nemcsak János eregeti, hanem a mellém a kanapéra letelepülő, fehér köpenyes, fehér szandálos, középkorú nő is. Asszisztens, ápolónő? A kórbonctanon vajon mi a megszólítása a női dolgozóknak? Biztosan nem boncmesternő, mivel a boncmesterek – a nevük ott van egy táblán az ajtón – mindhárman férfiak.

„Két női boncmester van összesen az országban” – meséli Imre a kórház melletti kocsmában, ahova kiugrunk egy Unicumra. A boncmesternek beszéd közben fel-alá jojózik hatalmas ádámcsutkája. Fehér köpenye alatt fehér pólót visel, amire három hosszú, fekete mellszőr kunkorodik ki, akár egy láthatatlan rovar csápjai.

„Tudtad, hogy apádnak eltörött a karja?” – böngészi a halotti zárójelentést Imre. „Eltört? „Amikor leesett az ágyról” – magyarázza a boncmester. „Ezt nem is mondták...” „Miért? Mit vártál ezektől?” – mondja, aztán egy slukkra nyeli be a fél deci Unicumot.

FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS