Ahogy ott hintázott előre-hátra fekete kalucsnijában, mindig reménykedtünk egy kicsit, hogy egyszer egy szikra belekap hosszú, fehér szakállába, a torkán kiáramló alkoholgőzök lángra lobbantják, és az egész iskola a levegőbe repül. A várt reakció azonban mindig elmaradt. Monoton dülöngélései során soha még csak a kályhára sem zuhant, legfeljebb mi fulladoztunk a fojtogatóan terjengő füsttől. Oroszorientációm már kora gyerekkorom óta ismert, így még csak gondolni sem merek arra, hogy a Spigyisz azért örvendett közutálatnak, mert ő volt az iskola orosztanára.

Különben is, fura egy orosztanár volt. Hogy mást ne mondjak, senki nem bukott meg nála. Pedig kipróbált peremkerületi utcakölyköket tanított. Visszagondolva, egy igazi Makarenko veszett el benne. A magas osztályátlagot korántsem a korrepetálások vesződséges pedagógiai eszközével érte el. (Különórát egyébként tartott, de pénzért és németből.) Már harmadik éve tanultuk ezt az amúgy dallamos, ám a kőbányai proligyerekeknek mégis túlontúl egzotikus nyelvet, de még mindig lehetett nála ötöst kapni az orosz ábécé egyszerű felmondásával. S ha még ez sem lett volna elég, akkor a főnévragozási táblázatot másoltuk. Pont annyiszor, ahány jegy hiányzott még a ketteshez.

Az egyest túl megszégyenítőnek találta a Spigyisz. Ő az úri nevelés híve volt. Ezt bizonyították a pofonjai is, no meg az elegáns stílusát. Bal kézzel lazán, csuklóból, szinte hozzá sem érve, feltámasztotta a vétkes nebuló fejét, s zárt jobb tenyérrel, mintegy negyvenöt fokos szögben, villámgyorsan lecsapott. Minden harag nélkül. A dolog ezzel el volt intézve, a delikvensnek nem lett priusza és a sértett fél nem neheztelt érte. Furcsán hangzik, de valami megtiszteltetésfélét is érzett. Lehet persze, hogy mindezt csak a múló kábulat, netán a jobb keze mutatóujján virító ötágú koronás aranygyűrű látványa okozta.

Ez utóbbi mindenféle találgatásokra adott okot. Gondoltuk őt volt matróznak, földjét vesztett grófnak, egykori hadifogoly generálisnak. Melle közepéig érő szakálla mindhárom magyarázat számára elfogadható külső jegynek számított. Csak bal keze kisujjának körmével nem tudtunk mit kezdeni. Volt vagy öt centi hosszú, a vége csiga formájúvá kunkorodott, és külvárosi gyerekésszel felfoghatatlan rendeltetéssel bírt.

A Spigyisz nem szűkölködött arisztokratikus szokásokban. Más órákon az ablakon kibámulva gyakran láttuk, amint a bokrokkal övezett külső iskolaudvarban szakasztott Verne-hősként álarccal a fején méhészkedett. E hobbija okán a nagyszünetben az egész iskola a zárt belső udvarba zsúfolódott, de akkor még messze volt a diákparlamentek kora, és az igazat megvallva, kevéssé zavart bennünket az iskolai demokrácia eme lábbal tiprása. Hiszen a szűk térben is nyugodtan hajkurászhattuk a lányokat.

Valójában meg voltunk elégedve a Spigyisszel. Bejött az osztályba, fehér szakálla lobogott a szén-dioxidos levegőben, ellépett a padsor előtt, bal kezét előretartva „belőtte” a három oszlopot (hogy jól takarunk-e), majd köszöntött bennünket: Zdrásztvujtye! Erre mi ugyanúgy: Zdrásztvujtye! A hetes jelentette, hogy nyikto nye átszutszvujet, majd Spigyisz így szólt: Szágyítyesz! Ám senki le nem ült volna. (Ha mégis, akkor jött a visszakozz.) Merthogy ilyenkor a hetesnek kellett előbb megismételnie a vezényszót (miután, szigorúan a bal sarkán, megfordult – különben visszakozz). Ha ez rendben megtörtént, akkor végre leülhettünk.

És következett az óra legszebb öt (néha tíz) perce. A Spigyisz beírt a naplóba. Közben kiállt B. J., az osztály tán legrosszabb tanulója, a Gagarin őrs mókamestere – és mesélt. A leggyakrabban Móricka-vicceket mondott. Egyébként roma (az akkori politikailag inkorrekt szóhasználatban: cigány) volt, ettől azonban még az osztály felhőtlenül röhögött a poénjain. (A Spigyisz pedig rendületlenül beírt, ám közben a bajsza alatt mosolygott.) Hogy a fennmaradó jó félórában mi történt, arra már nem emlékszem. Gyanítom, a többiek sem. Egy biztos: nem az ott tanultakból lett orosztanári diplomám.

Hát így tanultuk, és így nem tanultuk meg mi az oroszt. Ez azokban az időkben történt, amikor még volt szénszünet az iskolában. A szén volt kevés, vagy csak az iskolának nem jutott belőle? Ki tudja már? Még így is több került oda, mint amennyire igényt tartottunk. Másból még annyit sem kaptunk. Újabban megint előfordul, hogy pénzhiány miatt kényszerszünetet tart egy-egy iskola. A fehér szakállas szelleme újra itt kísért.

Részlet Szvák Gyula–Kvász Iván: Klió, a csalfa széptevő – Klió, a néptanító című kötetéből.