A választ nemrég kiadott első könyvében Doreen Carvajal, a The New York Times tudósítójaként Párizsban élő amerikai újságírónő keresi. A mű a szerző dél-spanyolországi utazásairól szóló beszámoló, amelyben a spanyolul marranónak, szefárd kriptozsidónak nevezett családja eredetét kutatja.

A könyv A felejtés folyója – túlélés, identitás és az inkvizíció modern története (The Forgetting River – a Modern Tale of Survival, Identity and The Inquisition) címen jelent meg tavaly Amerikában.

– Megmagyarázhatatlan érzés fogott el, amikor férjemmel és lányommal Arcos de la Fronterában, a Sevillától délnyugatra lévő kis andalúziai faluban a több mint ötszáz éves fehérre festett házak között, sötét sikátorokban, a valaha zsidók lakta, faluszéli utcákon bolyongva felfedeztük a házak alatti titkos alagutakat, amelyek a katolikus hitre kényszerített, de titokban zsidó identitásukat megőrző, s ezért a spanyol inkvizíció által üldözött „marranók” menekülési útvonalaként szolgáltak.

 – A Kaliforniában született írónő, aki eddig világi katolikusnak tartotta magát, Spanyolországban döbbent rá zsidó gyökereire. Már szefárd eredetű vezetékneve, a Carvajal is gyanakvóvá tette, de a dél-spanyolországi kirándulások után többé nem hagyta nyugton a kérdés: miért tartotta családja titokban a zsidó eredetet?

A marrano spanyolul disznót jelent, vagyis a szó talán olyan gúnynév, amellyel a késő középkorban a spanyol inkvizíció által katolikus hitre kényszerítetteket bélyegezték meg, mivel zsidó hagyományaikat, szokásaikat titokban továbbra is gyakorolták. A marranók története 1391-ben Spanyolországban kezdődött: Sevilla városában egy fanatikus prédikátor, Fernando Martinez nyíltan uszított az utcán és a templomi szószékről, hogy „Spanyolországban a zsidók uralkodnak” és felszólította híveit, hogy „irtsák ki Krisztus ellenségeit”, alakítsák át a zsinagógákat keresztény templomokká.

A beszédek hatására felizgatott tömeg felgyújtotta a sevillai zsidók házait, közel négyezren odavesztek, a többieket pedig kényszerrel megkeresztelték. Hasonló tragikus események színhelye volt Toledó, ahol a város legszebb épületét, a zsinagógát – később Santa Maria la Blanca néven – katolikus templommá alakították át. Több aragóniai városban, Valenciában és Barcelonában és másutt is véres zsidóellenes támadások zajlottak le. A kegyetlenkedések hatására a spanyol zsidók nagy része felvette a keresztséget.

A spanyol inkvizíció első törvényszéke Sevillában 1481-ben kezdett működni. Izabella királyné udvari papját, Tomas Torquemadát főinkvizítorrá neveztette ki a pápával, és megkezdődött a kettős identitású, zsidóságukat elrejtő marranók bebörtönzése és máglyára hurcolása. Szigorú rendeletekben követelték meg, hogy a keresztény lakosság kémlelje ki, hogy a marranók titokban gyakorolnak-e otthonaikban zsidó szokásokat, nem főznek-e zsidó ételeket, nem öltenek-e ünnepi ruhát szombaton, nem fordulnak-e arccal kelet felé imádkozás közben. A besúgások és feljelentések napról napra szaporodtak, s a börtönök megteltek marranókkal. A bűnösnek találtakat elevenen megégették Sevilla egyik terén.

A kivégzés nyilvánosan, ünnepi szertartás keretében folyt le, a teljes ceremóniát „autodafé”-nek, vallásos aktusnak nevezték. A XV. század elején Európában a legnagyobb számú zsidó közösség Spanyolországban élt: tagjainak számát 200 ezernél többre becsülték, ami az akkori spanyol lakosság tíz százalékát tette ki. Mivel a marranók továbbra is fenntartották kapcsolataikat a zsidóközösségekkel és családokkal, ezért a spanyol királyi udvar és a papság azt hangoztatta, hogy „mindaddig, amíg Spanyolországban megkereszteletlen a zsidók élnek, a marranók sem lesznek valódi keresztények”.

A spanyol királyi pár, Izabella és Ferdinánd 1492 májusában rendeletet adott ki, melynek értelmében minden zsidónak három hónapon belül el kellett hagynia Spanyolországot, aki ottmaradt, arra halálbüntetés várt, vagy ki kellett keresztelkednie. A zsidók ez idő alatt eladhatták vagy elajándékozhatták ingatlanjaikat, de ingóságaikat a pénz, illetve arany- és ezüsttárgyak kivételével magukkal vihették. Mindezek után több mint százezer zsidó, s a marranók többsége is búcsút vett szülőföldjétől. Az emigránsok jó része a közeli portugál városokba húzódott, míg mások hajóra szálltak Olaszország, Törökország és az észak-afrikai, majd a spanyol uralom alá került közép-amerikai, latin-amerikai országok felé. A nemrég virágzó spanyol zsidó közösségek a XV. század vége előtt teljesen elpusztultak.

Néhány évtized múlva a spanyol mintát követő Portugá liából is távozniuk kellett a zsidóknak, akiknek jó része Hollandiában, Amszterdamban telepedett le. [Baruch Spinóza (1632–1677) portugál marranó ősöktől származott holland filozófus „eretnek” gondolatait is saját kettős identitása táplálta. A francia impresszionista festő Camille Pissarró és a Rothschild bankárcsalád is spanyol marranóktól származott.] A XVI. században ottomán fennhatóság alatt álló területekre, Kairóba, Damaszkuszba, Jeruzsálembe, Konstantinápolyba, Szalonikibe valósággal özönlöttek a spanyol és portugál eredetű zsidók. Nem véletlenül jegyezte meg gúnyosan az akkori török szultán, hogy a spanyol zsidók kiűzésével az Ottomán Birodalom meggazdagodott, míg Spanyolország elszegényedett. Magyar vonatkozású tény, hogy Mátyás király uralkodása idején a spanyol eredetű, de német területről érkezett Mendel család töltötte be a zsidó prefektusi tisztet.

Mátyás halála után, 1490-ben (csaknem egyidejűleg a spanyol zsidók 1492-es kiűzetésével) a szintén spanyol, szefárd zsidó származású Szerencsés (Fortunatus) Imre lett II. Lajos király kincstárnoka. Ugyanakkor Portugáliában a mai napig lényegében érintetlenül megmaradt a Belmonte nevű háromezres lakosú kis falu mintegy háromszáz marranót számláló közössége. A belmontei marranók, kriptozsidók, a mai napig rejtegetik hagyományaikat, szokásaikat. Ahogy azt őseiktől átvették: a péntek esti gyertyagyújtást a ház pincéjében, vagy az asztal alatt végzik el, húsételt disznóhús helyett csirkéből vagy nyúlból készítenek. Egyre többen vannak azonban köztük olyanok, akik nyíltan akarják vállalni zsidó identitásukat. A hivatalos szertartást, amely keretében a belmontei marranók 1994-ben jelentős számban visszatértek a zsidó hitre, egy Izraelből származó rabbi felügyelte.

Néhány évvel ezelőtt újjáépítették az 1297-ben épült belmontei zsinagógát és nyitottak egy múzeumot is. Doreen Carvajal is célul tűzte ki visszatérését spanyol ősei zsidó hitére. Ezt az újságírónő azután határozta el, hogy a spanyol kormány 2012 novemberében bejelentette, hogy felveheti a spanyol állampolgárságot az, akinek ősét spanyol földről 520 évvel ezelőtt elűzték. Csak az a feltétel, hogy a zsidó köteléket a madridi zsidó hitközség tanúsítsa és az állampolgárságért folyamodó a családi nevével, illetve a ladinó (spanyol-héber, azaz a „spanyol jiddis”) nyelv ismeretével, vagy más formában bizonyítsa zsidó identitását. Ezért Doreen most sajnálja, hogy annak idején, amikor a családi titkokat még őrző Costa Rica-i nagynénjénél nyaralt, nem kérdezte a múltról. – Családunkban legalább kilenc generáción át tartott a hallgatás, az elfojtás.

 – Így az írónő nem tartja véletlennek, hogy a XVI. század elején éppen a délspanyol Arcosban élt egy marranó orvos, akinek az „elhallgatás tapasztalata alapján a melankóliáról” írt műve az első, ott nyomtatásban megjelent könyv volt. – Őseink történetét a későbbi generációk öröklik. Génjeinknek van memóriája és nagyszüleink élete, az, ahogyan éltek, táplálkoztak, évtizedek múltán hatással van az utódokra is – magyarázza Doreen, aki az „ősök szindrómájának” nevezi azt, amikor a leszármazottak a generációk hosszú láncolatának egyik láncszemeként tudat alatt átérzik őseik szenvedéseit. Arany Jánosnál találóbban nem is lehetett volna jellemezni a középkori zsidók helyzetét. Arany a „Daliás idők” című befejezetlen eposzában így írt a zsidók kiűzetéséről: „Amiért ősei hitét nem hagyá el: Költözik, bujdosik a szegény Izraél.”