De a Schwarzenberg-elődök nyilván nem az alárendeltség okán aggodalmaskodtak, hiszen az évszázadok során ők is többször vállaltak kiemelt rangú hivatalt, az Isten és az uralkodó szolgálatában. Az effajta feladatvállalást akár törvényi kedvezményként is értelmezhették, de nem ártott óvatosnak lenni, hiszen a jutalmazást jelentő beneficium olykor fővesztéssel végződött.

VII. Karel elei egyedül azért gyanakodhattak, mert Havel ahhoz amasaryki demokráciához kötötte állameszményét, amely a társadalom egyik legfőbb ellenségének épp a nemességet tartotta. Masaryk csak a harmincas évek fenyegető jelenségei, köztük a fasizmus szellemének közép-európai, elsősorban az olaszországi és a mintamásoló magyarországi, illetve a német nácizmus egyre vadabb pulzálásának kényszerére lépett újból kapcsolatba a cseh arisztokráciával. Nem sok sikerrel.

A Masarykot váltó Edvard Benesnek a folytatásra már nem maradt ideje. A Cseh–Morva Protektorátus német és cseh nemzetiszocialistái szintén megvetették az arisztokráciát, bár nem annyira, mint később a bolsevikok. A kommunisták vadul gyűlölték őket. Az ő nyomásukra 1947. július 10-én a csehszlovák kormány megszavazta a lex Schwarzenberget, amellyel a dinasztia minden vagyona a köztársaság tulajdona lett. Ezt a nevet nemcsak a nácik, a bolsevikok is törölni akarták.

2.

VII.Karel Schwarzenberg még nem volt tizenegy éves, amikor el kellett hagynia szülőföldjét. Vallomása szerint élete legérzékenyebb nyarát 1948-ban a dél-csehországi Cimelicében élte át, amikor búcsúznia kellett mindentől, amihez intim kötelék fűzte. Amikor Bécsben már apaként arról beszélgetett Konrad Lorenz etológussal, hogy életének mely szakaszában hatnak az események és az új ismeretek legerősebben az emberre, világossá vált számára, hogy a személyiséget leginkább a kora ifjúkortól a serdülőkor közepéig nyúló szakasz határozza meg. Napjaink tömegképzésében ez az általános iskola felső tagozatát jelenti, és természetesen a családot, hiszen civilizált körülmények között az iskola és a család együtt integrálja az ifjú lelket a felnőtt polgárok soraiba. Ha ők sikertelenek, akkor az ifjak másfele sodródnak, jobbik esetben baráti körbe, alkotó szubkultúrába, rosszabbik esetben az önveszejtő nyomorba, abba az afáziás félelembe, ahonnan nincs hová hátrálni. Mások pedig a csírázó düh földalatti hadszínterein kötnek ki, ahol a rájuk oktrojált demokrácia jelenti a legfőbb bajt, a külső és belső ellenség pedig e számukra parttalan rendszer hordalékát. Minden kultúra a barbarizmusok története.

3.

De térjünk vissza Csehországba. Ha együtt olvassuk a két férfi nemzőinek – Václav M. Havelnek és VI. Karel Schwarzenbergnek – a szövegeit, értékrendjük kibékíthetetlen ellentétének okaira is rápillanthatunk. Emlékirataim című munkájában Havel apja az első csehszlovák köztársaság gyakorlatias és vállalkozói szellemiségéről ír, amely szakmai igényességéhez a hajtóerőt a megkövült egyházon kívüli erkölcsi és spirituális keresésben lelte meg. Schwarzenberg apja viszont a modernitás előtti kor pragmatizmusellenességét, antivállalkozói szellemét és a vallási örökség eszményével átitatott hűséget dicsőíti esszéiben. A két apa személyes utópiája tűz és víz. Míg az arisztokratáéban apriori a múlt jelenti, a polgáréban a jövőből elősejlő képzetek is befolyásolják az idő folyamatosságát. S mert az eltérő optikák eltérő képet mutatnak, teljesen mást jelentett számukra az idő. Mindkét férfi saját világnézeti drámáját élte, az egyik az erkölcsileg megreformálható feudalizmus, a másik a szellem mozgását garantáló polgárság végtelen erejében reménykedett.

Az alapkérdés azonban velük kapcsolatban is ugyanaz, mint a magyarok közt ma is dúló diskurzusban: ki tett többet a nemzetért? Kis csavarral: kik azonosíthatók a nemzettel? Egészen durván: ki a magyar? Petőfitől Németh Lászlóig rengetegen vélelmezték, hogy a nemzet a parasztsággal azonos, jövője nem a trehány nemességből, s végképp nem a nemzetidegen arisztokráciából fog kibontakozni, hanem a magyar földdel együtt pulzáló parasztságból –hogy csak egyetlen szemléletet említsek a sok közül, amelyek a máig strukturálatlan cseh és magyar polgárságban a közösségi identitás összetevőit keresték.

4.

Václav Havel és VII. Karel Schwarzenberg szövetsége épp azért mutathatott túl önmagán, mert erkölcsi és politikai szimbiózisuk két egymásnak élesen ellentmondó tradíció megbékélésének szimbóluma lett. A cseh államiság folyamatosságát garantáló innovációs megfelelést nemcsak kettejük családtörténete, hanem személyes kiállásuk is tükrözte. A totalitarizmus is közrejátszott abban, hogy történelemszemléletükben a Szent Vencellel kezdődő és IV. Károly uralkodásával kiteljesedő keresztény államfilozófia összefonódott a szekularizált államiság modelljével, mégis téves lenne találkozásukat kizárólag a diktatúrára adott válaszaikból levezetni. Sőt az Egész befogadására törekvő létszemléletük felől nézve ez szemellenzős és provinciális magyarázat lenne.

A Schwarzenberg dinasztia története a XIII. századtól az európai nagypolitika része, a Havel család vállalkozói és intellektuális auráját pedig a cseh nemzetébredés korszaka teremtette meg. A birtokolt tradíció, s az ezzel járó érzékenység – a jobbító szándék – hozta össze őket. Öröklött tapasztalataik birtokában mindketten az emberi létezés metafizikai összefüggéseinek befogadására törekedtek, amitől mára szinte teljesen megfosztatott az európai kultúra. A paradoxonok posztmodern értékelésének megfelelően eleik világának antagonizmusa kölcsönhatásként táplálta a haveli demokráciafelfogást.

Ebben a demokráciaértelmezésben az ember nemcsak egy természeti lényre vonatkoztatott leltári adat, evidált állampolgár, adószámmal ellátott választó, hanem elsősorban szellemi lény, aki a szabadság ígéretétől sosem hátrál vissza a félelem és a szorongás tartományaiba. Ellenkezőleg, folyamatos veszélyeztetettségében újabb és újabb erőt gyűjt, mert tudja, hogy egyedül a cselekvő szellem garantálja számára a világ megértését, a kultúrák átjárhatóságát és barbarizmusaik megszelídítését. A haveli demokráciafelfogás státusza azonban nagyon bizonytalan, a civilizálódott törzsi gondolat és technokrata hatalomfelfogás teszi azzá, amelynek egyik legjelesebb képviselője épp az idén leköszönő elnök, Václav Klaus.

A Havel–Schwarzenberg szellemi szövetség a modern cseh államiság számára valójában a „cseheskedő klausizmussal” folytatott küzdelemben tárta fel valódi értékét, amelyben a finom, kultúrpesszimista európai lélek innovációs bátorsága és az Egész kihívásaival szembeni dilettantizmus kirekesztő gyávasága mutatkozott meg. A békés és a háborús élet fundamentumai. Szövetségük helyrebillentette a kizökkent nemzeti időt, egységbe gyúrta az ezeréves cseh államiság ellentétesnek vélt töredékeit. Mármint a befogadó gondolkodásmódokban. A kirekesztőkben kevésbé.

5.

A megbékélés általában úgy működik, mint a nosztalgia: megszépít elmúlt világokat. A másolt szépség azonban nem elég ahhoz, hogy a félelmek koordinátáiban élő választó elhiggye, voksolásától az ő világa is megszépülhet, könnyűvé, félelemmentessé válhat. Ezt még olyankor is nehezen hiszi, amikor a nemzeti nosztalgiát szívének politikusa dagasztja politikai-kulturális iparrá. Mégis rá szavaz, mert magát látja benne, azt a természettől kapott egyszerűséget, amely a világra kitekintve is magát látja, és kizárólag saját nagysága érdekeit védi. Önmagáért és az övéiért harcol.

Csehország első közvetlen államfőválasztásán a Zeman–Klaus összefogás félmilliónyi szavazattal győzte le a Schwarzenberg–Havel szövetséget. Már ha létezik valódi győzelem egy olyan világban, amelyben az emberi lélek a számtalan etikai és társadalmi ellentmondásból végső soron mindig egyetlen imperatívusznál, a félelem szükségszerű parancsánál köt ki. Igaz, a globalizálódott világ koordinátái közt a félelem végérvényes felszámolásának utópiájában már csak a hitvilágok bíznak. A politikusok mégis rájátszanak, bízva a félelem mélyén rejtező alantas ösztönök könnyű mobilizálhatóságában, mert vagy nem tudják, vagy nem akarják tudni, hogy a félelemben rejlő negatív energiákkal csak rombolni lehet.

Jól tudta ezt Milos Zeman is, s amikor egyik kampányvitájukban a benesi dekrétumokra utalva Schwarzenberg megjegyezte, Európa mai értékrendje szerint az efféle rendelkezések kibocsátója a hágai nemzetközi ítélőszék előtt végezné, Zeman vérszemet kapott, marcangolni kezdte ellenfelét, mit hiéna a dögöt, s az idegenbarát, csehellenes politika ellen tüntetve rögvest hajtókájára tűzte a nemzeti kokárdát. Mintegy feljelentve a népnél Schwarzenberget. Mindeközben minden jóakaratú, nyitott lélek számára nyilvánvaló volt, hogy a herceg erkölcsi imperatívusza nem lépett túl a közvetett ténymeghatározáson, miszerint a második világháború óta az emberi jogok rendszere megannyi pozitív változáson ment keresztül, következésképp a cseh érzékenységnek sem szabadna felednie, hogy a dekrétumok kiváltotta félelmek katartikus erővel hatottak a csehszlovákiai németekre és magyarokra. Schwarzenberg bonmot-ját a józan ész diktálta, nem a jogi revízió szándéka.

Azt próbálta nyilvánvalóvá tenni, hogy a félelemben rejlő pozitív energiák felhasználása nemesebbé, jobbá teszi az embert. Felszabadíthatja. A Schwarzenberget támogató cseh sajtó szerint a homo politicusnak elég lett volna mai szemmel elfogadhatatlannak minősítenie a dekrétumokat, s akkor nem zárul be előtte a Hradzsim kapuja. Nehezen értette meg, hogy a herceg az elnökségért folytatott verseny idejére miért nem tompította le belső szabadsága hangját, s miért nem csak az elnökválasztás után nyilatkozott arról, hogy a benesi dekrétumok vonatkozásában a politikai emlékezet igazságánál fontosabbnak tartja az emberi emlékezet igazságát. Tekinthetjük ezt naivitásnak vagy ártatlanságnak is, csakhogy nem az, hanem az emberség nem múló szépsége. Az a fajta teremtő erő, amely egy mélyebb és tágabb emlékezéskultúra létrehozásán fáradozik. Mert többet tud annál, hogy az idétlen szerepét játssza.

6.

A hamiskártyás cseh politikában a német – kivált a szudétanémet színezetű – lap az adu, mindent visz, mint szlovák megfelelőjében az úgynevezett magyar kártya. Milos Zeman mégsem csupán a dekrétumokról tett schwarzenbergi kijelentéseket elferdítő és hamisan értelmező hadjárat révén lett a Cseh Köztársaság elnöke. Noha a kommunista párt hívei és a szocdemek vállvetve támogatták, ez a választás nem a pártideológiák, hanem a kultúrafelfogások terepén zajlott. Úgy is mondhatnám, a nyitott és a zárt kultúrák szellemiségének kontinuitására lehetett voksolni. Létezik egy cseh fogalom, a csehácskovsztví, amit a magyarkodás mintájára „cseheskedésnek” mondanék. A cseheskedő szellemiségéről Jan Patocka filozófus kegyetlenül pontos kórképet készített, de másoktól is olvasható róla jellemrajz.

A cseheskedő egyik alapismérve, hogy kizárólag az önérdek szenvedélye mozgatja, de nincs tisztában saját kicsinyességével. Áldozatkészségnek sincs híján, de nem érzékeli, hogy altruizmusa szűk látókörű. Formálisan minden kirekesztést elutasít, de szükség esetén hajlamos kokettálni a kirekesztés bármilyen faji, hitbéli, szemléleti vagy világnézeti ideológiájával. Választásainál végső soron mindig egyetlen imperatívusznál, a félelem szükségszerű parancsánál köt ki. Önnön testisége, jelen idejűsége oltárán a mitizált nemzeti toposzokon túl nem lát sem múltat, sem jövőt. Mint hasonmása, a magyarkodó, ő is nemzeti vakügetésben toporog. Mindkettő a barna és a vörös diktatúrák újraéledő kisembere, aki a közönségességet és a faragatlanságot az egyszerűséggel, a legmeghittebb népi karakterjeggyel azonosítja. És elönti a fájdalom, a harag és a düh, ha a hrabali gyengéd barbár szellemisége azt bátorkodik feltételezni, hogy táboruk bármikor csőcselékké válhat. A hétköznapi, derűs bolsevikfasizmust úgy hordják magukban, mint anya a magzatát.

Ahogy cseh választottjuk, Milos Zeman ülteti a jogállamiságot fitymáló ordenáréságait a köztársaság elnöki székébe. Az alkotmány elveihez következetesen ragaszkodó alkotmánybíróságra, erős parlamentre és kormányra lesz szükség, hogy a cseh demokrácia ellenállhasson a klausi primitivizmus tökélyre vitelét sejtető Zeman cseheskedő támadásainak. Az állam én vagyok, hirdeti fapofával, és millióknak tetszik ez a totalitás. Szerte Közép-Európában erős a társadalmi támogatottságuk. Feltehetően civil ellenerő is képződik. Schwarzenbergre több mint kétmillió gyengéd barbár szavazott, s remélhetőleg élnek bennük a kultúraformáló megbékélések kötelezettségei.

Ui. Adalék a cseheskedő jellemrajzához. Milos Forman már Oscar-díjas volt, amikor kettős, csehszlovák-amerikai állampolgárként Prágában forgatta az Amadeust. Egykori kollégái mindent megtettek, hogy a stábja ne kapjon forgatási engedélyt a Don Giovanni ősbemutatójának színhelyén, a Rendi Színházban. Feljelentették, köpködtek rá, a legmagasabb helyeken gáncsolták, végül a legalantasabb fegyvert vetették be: lehazaárulózták.

Végül egy zárójel magyar arisztokrata író, igen, Esterházy Péter szövegébe: „... megy az ember (Milos Zeman),mint a vaddisznó, és közben kiderül, hogy ja, ez intertextualitás volt.”

Egyszer, talán.

Birtokolt tradíció, s ezzel járó érzékenység