Tévedések versenye
A minőségi kérdés gyakori téma a nagy európai mustrákon. Általában az a legrosszabb, ami ilyenkor elhangozhat egy-egy műről, hogy a téma fontosabb, mint a művészi kivitelezés, még egyszerűbben szólva: fontos, de nem jó film. A versenyprogram első műveire abszolút igaz ez a kijelentés, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a Screen International által felkért, neves nemzetközi kritikusokból álló független zsűri eddig két csillagnál jobbnak egy művet sem minősített.
Ez pedig pont a fele a maximálisan adható négynek. Az éllovas az osztrák Ulrich Seidl Paradise: Hope (Remény) című mozija, mely a jóléti társadalmak középosztályát „elfűrészelő” Paradicsom-trilógiának befejező darabja. Elképesztő vállalás és teljesítmény ez az osztrák nagymestertől, mivel mindhárom nagy fesztiválon versenyzett egy-egy résszel – ilyenre pedig még sosem volt precedens.
Az öreg és elhízott osztrák háziasszonyok kenyai szextúráit bemutató Love (Szerelem) Cannesban indult, Velencében folytatódott az egy katolikus csoport által megtámadott második rész, a Faith (Hit), mely a vallási fanatizmust témáját feszegette. Most meg itt a Hope, mely korunk szépségideálját és a torkosságot próbálja közös nevező alá hozni.
Központi szereplővé most a Kenyában magát kényeztető anyuka krónikusan elhízott lánya lép elő, akit a szülők beíratnak egy fogyitáborba. Ez nézői szempontból azt jelenti, hogy hirtelen nem egy, hanem tucatnyi elhízott tinédzser szenvedéseit követheti nyomon, persze a rendező stílusához híven jókora adag cinizmussal ábrázolva. A fogyás nélküli szenvedés mellé még kapunk szerelmi szálat is: a tizenhárom éves lány afférba keveredik az intézmény orvosával, és elkezdenek első pillantásra ártalmatlannak tűnő „doktorbácsisat” játszani, de egy Ulrich Seidl-filmben mindennek megvan a maga következménye és a paradicsomi állapotok nagyon gyorsan pokolivá változnak. Eddig ez az egyetlen mű, mely fődíjasként szóba jöhet.
A híre megelőzte a lengyel, In the name... (Nevében...) című versenyfilmet, hiszen Berlinben már a premier előtt téma volt, hogy a hazai jobboldali sajtó „nekiment” a mozinak. Végül is, a téma önmagáért beszél: egy homoszexuális és pedofil katolikus pap portréját tárta elénk, aki ifitábort szervez egy kisvárosban. A rendező, Malgoska Szumowska további „bűne” a kritikusai szerint, hogy amolyan „családi vállalkozásban” hozta össze a mozit. A nálánál mintegy tíz évvel fiatalabb főszereplő a második férje, az első az operatőr, gyerekének az apja viszont a film vágója. Maga a mű korrekt munka, láthatunk benne remek színészi alakításokat, pazarul fényképezett szcénákat, érzékenyen megrendezett jeleneteket.
Mindezekért csak némi teatralitást kell tolerálni, illetve azt a tényt, hogy nem igazán derül ki, Szumowska konkrétan minek szánta az alkotását: példabeszédnek, pamfletnek vagy őszinte drámának. Legtöbben egyetértenek abban, hogy a témafelvetés izgalmas, de a film annyira nem erős, hogy társadalmi párbeszédet generáljon. Szóval nem jó, de fontos. Sokkal több türelem kell Gus Van Sant legújabb művéhez, az Ígéret földjéhez, amelynek producere-írója és a főszereplője is Matt Damon. A szocio jellegű film szintén egy zárt tér, egy kisváros határain belül játszódik. A Global nevű fiktív cég arra akarja rábírni a helyi lakosokat, hogy némi készpénzért járuljanak hozzá ahhoz, hogy a földjeik alatt lévő gázt kitermelhessék.
Persze a feszültséget az okozza, hogy a kitermelés közel sem tökéletes, szennyezést is okozhat. Már majdnem meg is dumált mindenkit a Matt Damon alakította karakter, amikor előkerül a városka értelmiségije, s még egy környezetvédelmi aktivista is belép a képbe. Innentől kezdve nettó tévéfilm pereg a moziban gigantikus karakterfejlődéssel megspékelve Damon alakításában. Valahogy mindig visszás egy picit, ha egy sztár önmagának hoz tető alá egy olyan filmet, amelyben hőssé (kvázi Istenné) emelkedik, de vélhetően Hollywoodban pont az ilyenről gondolják azt, hogy ez a nagy művészi önmegvalósítás.
Nagyon régen látni komoly fesztiválon olyasmit, hogy egy versenybe válogatott mű az amatőr és a dilettáns filmeket idézze meg, sőt felül, pardon: alul is múlja azokat. A The Necessary Death of Charlie Countryman című produkciónak sikerült most ez a bravúr, mely alkotás több ponton is köthető Magyarországhoz. Eredetileg Budapesten forgatták volna, de a forint árfolyamának ingadozása miatt végül Bukarest lett a befutó. Azt csak reméljük, hogy a forgatókönyvben elejtett humoros utalások a két főváros nevének hasonlóságára tényleg csak tréfa, bár annak rémesen gyenge. A félresikerült viccelődés még bocsánatos bűn lenne, nem úgy a művészieskedő és kínos pillanatok sora.
Tulajdonképpen olyan dolgok történnek meg az első filmes Fredrik Bond mozijában, amelyek annyira abszurdak, hogy szavakban nehéz is visszaadni. Még a gyakorlott néző is nehezen jut szóhoz, amikor a főszereplő Shia La-Beouf bedrogozva és pucéran kolbászol a város utcáin, miközben összevissza mutogat és vicsorog hozzá. Vagy amikor a Harry Potterből megismert Rupert Grint merevedő pénisszel adja elő azt a nagyjelenetet (mi van, ha beveszünk hat „román” viagrát), amelyről bizonyára azt gondolta, ezzel fogja bizonyítani: „gyereksztár” is lehet komoly színész. Ehhez jön még, hogy Mads Mikkelsen és Til Schweiger a mű két főgonoszaként annyira eltúlozzák alakításaikat, hogy még egy decens Jóban Rosszban-epizódból is kilógnának ripacskodásukkal. Na, erre szokás mondani, hogy totális fiaskó.
Értetlenül is állunk a beválogatása előtt, mivel a témája miatt (megvertek, és szerelmes lettem keleten) még csak fontos filmnek sem mondható.
