− Fizetett már verssel vagy mesével?

− Ez régen sokkal nagyobb divat volt. Gondoljunk bele, Csokonai vagy Petőfi mennyi disznótoros verset írt, aminek az volt a honoráriuma, hogy hurkát meg kolbászt kapott érte. Vagy mennyi ajánlott verset, Csokonai, de Petőfi is, és később Ady is, rengeteget. Ez a gesztus kiveszett a magyar költészetből: kár. Közelebb kerülne a magyar közönséghez, mert úgyis kezd végletesen eltávolodni – a zenéről és a többi műfajról nem is beszélve. Pedig érdemes azt is felidézni, hogy Mozart tánczenét írt, Bach meg kantátákat. Alkalmazott művészetet csináltak.

 − A boltban szívesen fizetne verssel egy szál lángolt kolbászért?

− Ez fordítva már megtörtént. Vidéki és pesti éttermekben is felajánlották, ha a vendégkönyvben egy fél oldalt teleírok, akkor meghívnak vacsorára. Mondtam: gyerekek, írok akár kétszer annyit is. Sosem ültem magas lovon, mindig azt gondoltam, verset, mesét a közönségnek írok.

− Hallott olyan gyerekről, akit az ön meseszereplői nyomán neveztek el? Teszem azt: Kovács Pompom, Tóth Süsü, Nagy Mirr Murr, esetleg Csukás Bagaméri?

− Érdekes ötlet. Egyelőre ez is csak fordítva fordult elő: én használtam létező neveket. Ezt sosem titkoltam, és helyénvalónak tartottam. Például a Keménykalap és krumpliorr című könyvemben már megvolt a fagylaltos figurája, de még nem volt neve. Akkor beugrott, hogy a szülővárosomban, Kisújszálláson élt egy fagylaltos, akit Bagamérinek hívtak. Nekem csak a rímet kellett kitalálnom hozzá: „Itt van, megjött Bagaméri, a fagylaltját maga méri”. Nagy öröm, mert erről a Bagamériről Kisújszállás egy életnagyságú szobrot akar felállítani a helyi mozi elé. Íróval ritkán fordul elő, hogy a figurájáról portré vagy szobor készül. Az egy kicsit, kérem, a halhatatlanság.

− Ritkán fordul elő, hogy élő íróról iskolát neveznek el vagy színtársulatot, ez önnelmegesett. Nem jött zavarba?

− A legnagyobb kitüntetésnek ezeket tartom. Egy Zalaegerszeg melletti faluban, Teskándon az iskolát úgy hívják: Csukás István. Először szemérmesen ódzkodtam egy kicsit, de mikor megtudtam, ezt nem a tanárok, az igazgató vagy a polgármester döntötte el, hanem a gyerekek szavazták meg, rögtön beleegyeztem. Olyan kollégákat utasítottammagammögé,mint Petőfi Sándor, Gárdonyi Géza, Móra Ferenc, Arany János. Támogatom is az iskolát, könyveket küldök nekik. Ugyanez vonatkozik a színházra is. Szárszóra több mint húsz éve járunk, van ott egy kis házunk, és díszpolgári címet kaptam. A talpraesett és agilis polgármester, Dorogi Sándor a lebontásra ítélt kertmoziból csinált egy nyári színházat, és bejelentette: „Csukás Istvánnak nevezzük el”. Mondom neki: „de még élek!” „Az a jó” – válaszolta. Ez hiúságom fölötti ajándék, és hátha a nevem, a műveim valóban becsalják a gyerekeket a színházba.

− Sírverset is írtak önnek.

− Igen, kettőt is.

− Én csak Balla D. Károlytól láttam a következőt: Itt nyugszik nemzetünk Csukása / ez lett a mesekönyv csukása / nem volt oly együgyű /mint hiszi sok süsü / fölötte pompomgörl csuklása.

− Balla D. Karcsit ismerem, de ezt a verset nem. A sírvers egy korszakműfaja volt, már az sértődött meg, akiről nem írtak. Gunyoros volt, szatirikus, vesébe, húsba vágó. Kár, hogy túl komolyak vagyunk, harcolunk, lövöldözünk ahelyett, hogy egymásról például vidám sírverseket írnánk. De jó lenne.

− Ön írt?

− Megpróbáltam, de a többiek sokkal jobbak voltak. Ugyanígy, azért hagytam abba a hegedülést, mert jobb volt az ízlésem, mint amennyire hegedülni tudtam.

− És az bántotta, hogy kivették a Nemzeti alaptantervből?

− Talán már túl vagyok azon, hogy ilyenen megbántódjak, de nem esett jól. Arra gondoltam, itt méltánytalanság történt.

− Mi volt az indok?

− Nem volt indok. Azzal vigasztalom magam, a népszerűségben elég jól állok. És ez a kivétel nem oszt, nem szoroz. Ha az ember jót ír – és én igyekszem jót írni –, ahhoz nem kell a nemzeti tanterv támogatása. A sok nyavalya meg sanyarúság ellenére, bizonyos döntő dolgokban mégiscsak szerencsém volt. Az egyik ilyen – amiről természetesen nem tehetek –, hogy hova születtem.

− Mi a legerősebb képe édesapja kovácsműhelyéből?

− Az nagy ajándék volt. Egy kisújszállási kovácsműhely udvarán telt el a gyerekkorom. Óriási élmény volt, máig merítek belőle. A kovácsműhelybe nemcsak akkor jöttek el az emberek, amikor lovat patkoltattak, szekeret csináltattak, hanem társalogni, kaszinózni is. Minket, gyerekeket nem zavartak el, ültünk a felnőttek között, és ott hallottam úgynevezett élő mesét is. Mindig akadtak olyan emberek, akiknek képességük, tehetségük volt, hogy meséljenek, például katonatörténeteket, anekdotákat. Így született valószínűleg a népmese is. Hegyeztük a fülünket, előfordult, hogy egy-egy szót nem értettünk a felnőttek beszédéből, de nagy élmény volt így is.

− Gyerekként a tanárai abban reménykedtek, hogy ön hegedűművész lesz, de mégis a költészet, a meseírás mellett kötött ki. Mondja, mi a különbség a zenei hallás és a verszenei hallás között?

− A kettő egyáltalán nem ugyanaz. Babits például remekül fordított mindenféle bonyolult versformákban, de olyan botfüle volt, hogy a Himnuszt akkor vette észre, mikor mindenki felállt. Mégiscsak volt hasznom a zenéből, a hegedülésből, mert tudtam kottát olvasni, és kottára szöveget írni. Ez akkor derült ki, amikor Weöres Sándorral összeismerkedtünk, aki régi szövegírója volt Kodálynak. Mikor a zeneszerző elhatározta, csinál az óvodásoknak egy dalosfüzetet, ehhez – szokás szerint – felkérte szövegírónak Weörest és Károlyi Amyt. Weöres pedig bevett engem. Ez nemcsak nagy élmény volt, hanem hatalmas iskola. Weöres nyelv zseni volt. Elénekeltem neki a dalt, lekopogtam a ritmust, ő belenézett a levegőbe, és azonnal mondta rá a hibátlan szöveget. Nekem is elég jó a fülem, de legalább egy órát kellett gondolkodnom.

− Olvastam, hogy együtt írták Kodály zenéjére a De jó a dió című dalt. Hogy lehet együtt írni szöveget?

− Weöres rengeteget dolgozott, fáradt volt, és miután megírta az első strófát a dalhoz, megunta. De Kodály akart még további ötöt, és Weöres inkább megkért, hogy folytassam. Az ő stílusában megírtam. Elképesztően büszke vagyok rá, hogy a fölírásban az szerepel: zeneszerző Kodály Zoltán, dalszöveg Weöres Sándor–Csukás István.

− Sok gyerekfilmet is készített, amikor ennek még aranykora volt. Márciusra ígérték a Berosált a rezesbanda című művéből készült tévéjátékot. Lesz belőle valami?

− Hosszú évig szünetelt a gyerekfilmgyártás. Az ember az íróasztalnak nem ír filmet, csak fölkérésre, színdarabot sem, mert azt meg minek. Verset nyugodtan lehet a fióknak írni. A Berosált a rezesbanda most az utómunkálatoknál tart, úgy néz ki, valamikor márciusban bemutatják. Ebben a mai történetben egy tanár a gyerekekből zseniket akar nevelni. Ők viszont inkább fúvószenekart alapítanának. Borzasztóan hamisan játszanak, nem tanulnak, a tanár elkobozza a hangszereket. Erre ők megszöknek a kiszabadított hangszereikkel, és elbujdosnak. Ezért a berosált szó a címben. Én vidáman írtam, a színészek vidáman játszották, remélem, vidám film lesz belőle.

− Mennyire zavarta a Süsü-plágium? Pár éve megjelent egy cikk arról, hogy Bergendy István zenéje gyakorlatilag ugyanaz, mint Willie Mitchell száma, a Cherry Tree.

− Nem számít, és ha hasonlít is, ez előfordul. Gyönyörűen beleépült a többi remek zenébe. Ez csak áthallásból adódhat. Ilyen velem is előfordult. Annyi mindent olvasunk és hallunk, olyan erős hatások érnek, hogy előfordul, az ember más stílusában ír. Így jöttem rá, hogy írtam Szabó Lőrinc-verset. Bergendy zenéit szépnek tartom, ezt is. Persze oda lehetett volna írni, hogy valaminek a nyomán készült a dal, attól az új mű nem lesz rosszabb. Ez a copyright, a szerzői jog XX. századi történet, régen nem volt ilyen. Gondoljunk a Shakespeare-drámákra, mindegyikről el lehet mondani, honnan vette. Voltak vándortémák, motívumok.

− Nem ütné meg a guta, ha holnap valaki írna egy mesét az egyfejű sárkányról?

− Akkor azt mondanám: nézzük meg, melyik a jobb. Ha az nem olyan jó, ott egye a fene. Volt egy remek költő, Tamkó Sirató Károly. Mindenki ismeri legalább egy versét, a Tengerecki Pált. Karcsi bácsinak, vagy ahogy hívta magát, Charlie-nak remek ötletei voltak, amelyekből az egyiket többen felhasználtuk. Egyszer a parlamenti könyvtárban ültem, és láttam, hogy óriási könyveket cipel, kiteszi az asztalra, kinyitja, nézegeti. Kérdezem, mi ez. Azt mondja, a Magyar Helységnévtár. Megrendeltek tőle egy verset a Móra Könyvkiadótól, és eszébe jutott, a magyar helységnevekből készíti el. Ez olyan jó ötlet volt, hogy mondtam neki, én is írnék egy ilyet. Azokat a neveket nem használom, amelyeket ő. Az enyém a Gilice-síp című lett. Udvariasságból odaírtam: Tamkó Sirató Károlynak.

− Nem túl mesés kérdés: belépne a Magyar Művészeti Akadémiába?

− Tudok rá válaszolni. Nem vagyok a tagja. Ez se nem érdem, se nem szégyen. Én az egész hacacáréra, ami most folyik, úgy reagálok, hogy alapítok egy egyszemélyes akadémiát, amelynek az a neve: Csukás István Művészeti Akadémia. Ezt, ha kell, megmagyarázom, de remélem, nem szükséges.... Nem kell nekem akadémia, hogy Csukás István legyek. Tényleg nem.

FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS