Éjfél után élesen, hosszasan megszólal a csengő, egymás után többször is.

Ki a jó büdös nagynénikéje az, papucsozok morogva kifelé.

Nyitom az ajtót. Egy fekete ruhás fess úr áll ottan:

– Jó estét! Hát akkor...

– Hát akkor? Hát akkor mi van?

– Hát akkor... Megjöttünk volna...

– Azt látom. És?

– Őszinte részvétünk. Akkor vinnénk is.

– Vinnének. De hát mit?

– Hát... A megboldogultat...

– Milyen megboldogultat?

– Ez a második emelet egy per á?

– Igen.

– Tessék, itt a megrendelés. Második emelet egy per á. Jöttünk a megboldogultért. – És a fekete ruhás úr mondja a nevemet.

– De hát az én vagyok!

– Igen. És?

– De hát én élek. Az úr megvakarta fejét.

– Igen. Hát az egy kis probléma. No de mit csináljunk...

– Hogyhogy mit? Köszönjünk el egymástól, én megyek vissza aludni, maga pedig elmegy a francba.

– Hó-hó. Nem úgy van az. Előbb tessék kifizetni a fuvart.

–Milyen fuvart? Hiszen én nem megyek sehova!

– Az nem rám tartozik. Itt a papír, meg van rendelve a kocsi, a benzin, a két fő, a zsák. Azt ki kell, kérem, fizetni.

Kíváncsi lettem: – És mennyi a tarifa?

– Huszonhétezer-ötszáz.

– Nem olcsó.

– Mi olcsó manapság? Nekünk is meg kell élni.

– Nem is biztos, hogy van nálam annyi.

– Na, nézze, uram, nekünk még négy címünk van ma éjszakára. Nem érünk rá itt purparlét folytatni. Jön vagy marad? De fizetni kell. Lehet bankkártyával is.

– Nincsen rajta egy vas se.

– Kérjen kölcsön a szomszédtól.

– Föl nem keltem őket ilyenkor. Kicsit hallgatott, közben végigmért tetőtől talpig. Egy szál gatyában voltam, ahogy aludni szoktam.

– Nézze, uram. Mondok én magának valamit. Erre a dologra előbb-utóbb úgyis sor kerül. De inkább előbb. A lába elég vizes, visszeres, a hasa püffedt, van egy kis sérve is, nem sportol, nem mozog. A bőrén, a szemén látom, hogy a mája is kezd beinteni már. Szerintem jöjjön most, ha már így alakult. Olyan mindegy, hogy egy kicsit előbb vagy később. Így egyszer fizet, és kész. Úgy viszont kétszer pengeti le a tarifát. Ha most jön, akárhogy nézzük is, megspórol huszonhétezer-ötszáz forintot.

– Ne haragudjon. De ön ezt csinálta mindig?

– Dehogy. Orvos voltam, belgyógyász. Két éve kidobtak. Ötvenöt éves voltam. Nyelvet nemigen beszélek. Családom szétment. Csajom otthagyott. Gondoltam, végül is olyan mindegy, hogy előtte foglalkozom a betegekkel, vagy utána. Egyébként

ide sem volt könnyű bekerülni, higgye el. Szerencsére voltak kapcsolataim. Na, jön?

– Csak hadd kapjak magamra valamit.

– Ugyan, minek? Nálunk ez az obligát viselet.

– Akkor hozom a pénzt. Nadrágzsebből, briftasniból, ládafiából összekapartam, amit bírtam.

– Huszonötezer van – nyomtam kezébe a salátát.

– Jó lesz – legyintett. – Az egyik zsák úgyis használva volt már, majd azt adom magának. Nincsen elég zsák. Zsák sincs.

Két gyors mozdulattal kinyitotta az addig a falnak támasztott hordágyat. Szétnyitva ráterítette a zsákot, intett a kísérőjének, aki mindvégig a lépcsőházban cigarettázott. Egyik a kezemet, másik a lábam végét ragadta meg, és egyetlen hinta-palintával belódítottak a zsákba. Még akartam kérni, hogy az orromnál hagyjanak egy kis rést, de már nem volt érkezésem. Utoljára csak azt tudtam konstatálni, hogy a zsák nem cipzáras, hanem tépőzáras. No, milyen praktikus, gondoltam.

Aztán sötét lett.