Az Utolsó Keret
De ez csak akkor lehetséges, ha szavaink illeszkednek azokhoz a fogalmi keretekhez, amelyben a másik gondolkodása mozog. Ugyanis nem szavak, hanem fogalmi reprezentációk képezik gondolkodásunk alapját. A keretek vagy frame-k − George Lakoffot idézve, aki a kognitív nyelvészet fogalmait elsők közt alkalmazta a politikai nyelvhasználatra − olyan mentális struktúrák, amelyek meghatározzák, hogyan látjuk a világot, jelen vannak érvelésünk módjában és abban, mit fogadunk el érvként és mit utasítunk el:
„Amikor hallunk egy szót, annak kerete (vagy kereteinek sora) lép működésbe az agyunkban. Az emberek fogalmi reprezentációkban gondolkodnak. Az igazságnak ahhoz, hogy elfogadják, bele kell illeszkednie a bennük élő keretbe.” Azért van ez így, mert a gondolkodásunk alapját képező fogalmakhoz szemléletes „példák kapcsolódnak agyunk idegsejtjeiben”. A fogalmakat nem lehet megváltoztatni azzal, hogy valaki tényeket bizonygat. „Elő adhatnak nekünk tényeket, de ahhoz, hogy azokat megértsük, bele kell illeszkedniük az agyunk idegsejtjeiben már meglévő modellekbe, különben a tények bemennek az egyik fülünkön, a másikon pedig kijönnek. Meg se halljuk őket, vagy nem fogadjuk el őket tényként. Ebben az esetben a tényt irracionálisnak, őrültségnek vagy ostobaságnak tartjuk.”
És persze, megfordítva: az őrültséget, ostobaságot ténynek. Kell-e ezek után mondanunk, milyen rendkívüli jelentősége van a kereteknek (a frame-knek) és a keretezésnek (a framingnek) a mediatizált politika világában. A keretezés minden, az igazság semmi. Azt lehetne mondani, hogy a hagyományos politikai jobboldal és baloldal birkózása vagy harca manapság nem is egyéb, mint frame-k háborúja, és az győz, aki ügyesebben, leleményesebben forgatja ezt a csodafegyvert, amit olykor egész kutatóintézetek, agytrösztök, politikai technológusok és píárosok hadai dolgoznak ki és állítanak hadrendbe, hogy aztán a média gépezetének futószalagán gördüljenek tovább a fogyasztókhoz.
Az adott helyzet vagy esemény értelmének megváltoztatása a szavak átkeretezésével a retorika klasszikus eszköze, de talán jobban érthető, miről is van szó, ha most példaként az ismert vicc poénját idézem. A vásári lókupec egy kivénhedt gebét próbál rásózni gyanakvó vevőjére. Mikor aztán a nógatására megindult ló nekimegy a falnak, a vevő felháborodik: „De hiszen ez a ló vak!” A lókupec azonban rávágja: „Nem vak ez a ló, kérem szépen, hanem bátor!” Ezt jelenti a keretezés, és ezt nevezzük átkeretezésnek. Nem dilettáns ez a gazdaságpolitika, hanem unortodox (vagyis bátor). Nem antidemokratikus ez a politikai húzás, hanem kreatív. Nem kaszárnyakapitalizmus ez, hanem munkaalapú társadalom. Nem tandíj ez, gyermek, hanem oktatási hozzájárulás. És így tovább.
Hasonló logikát követ a jelzős átkeretezés. A jelző valamilyen általánosan elfogadott, igenelt jóra utal („magyar”, „szuverén”, „független”, „szabad” stb.), s ilyenkor a varázspálca szerepét játssza, amely jóvá változtatja át a rosszat, elfogadhatóvá az elfogadhatatlan, szabályossá a szabálytalant. A modellt legkönnyebben a Tanú című film közismert és azóta politikai szimbólummá is vált citromtörténetével érzékeltethetjük: „Nem citrom ez, Bástya elvtárs, hanem narancs, magyar narancs! Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk!”.Mutatis mutandis: Nem autokrácia ez, gyermek, hanem szuverén demokrácia. Nem gazdasági tévút ez, uraim, hanem magyar út. Nem újabb gubanc ez, hanem magyar megoldás. Nem téboly ez, hanem kreativitás! És így tovább!
Miután a politika, sőt, maga a politikus is áru, minden arra fut ki, hogyan lehet valamit minél több választónak eladni. A keretezés megváltoztatja a keretezett dolog jelentését, és ezáltal sokaknak eladhatóvá teszi a csak keveseknek eladhatót vagy az eladhatatlant. Így lesz az oktatás államosítása vagy a szociális támogatások csökkentése „életmentő műtét”, a féktelen hatalomkoncentráció „szuverenitási küzdelem”, a nemzet megosztása „nemzeti együttműködés”; a jogállamiság kultúrájának lerombolása a „nemzeti hitvallás” része; a pénzügyi piacok spekulációs hatása országellenes támadás; a munkavállalói jogok szűkítése a munkavállalók jogainak megvédelmezése; a magánnyugdíj-megtakarítástok államosítása a nyugdíjrendszer megvédelmezése stb. stb.
A keret bármit bármivé átváltozat, szó szerint csodákra képes. Elég az utóbbi idők egyik legtüneményesebb keretére utalni itt: „Nem recesszió ez, hanem negatív növekedés.” A jelzős szerkezetben eltűnik a képből a rossz, a hatalom számára kényelmetlen, a lehangoló. A csökkenés, veszteség, hanyatlás szavak nem léteznek többé
(illetve csakis más országokra vonatkozólag): a zsugorodás is a növekedés aspektusában jelenik meg. Egyfajta növekedés ez is, bárha negatív. Ha Magyarország utóbbi két és fél éves története gazdasági sikertörténet, ha erősebbek vagyunk, mint valaha, akkor szó sem lehet semmiféle recesszióról. Nem recesszió ez, hanem egyfajta különös, magyar növekedés: negatív növekedés, felkészülés a növekedésre, a növekedés nagyszerű ígérete, kilátása; reményteli elébe nézés a növekedésnek („jó reményekkel nézünk a növekedés elé”).
Még egy ritka példány az utóbbi hetek keretei közül − kifejezetten a gyűjtők számára. Magyarország rendkívül előnytelen külső és belső helyzetét úgy keretezte át legutóbb az ország miniszterelnöke, hogy Magyarország azért van irigylésreméltóan előnyös helyzetben vitapartnerei vel és ellenfeleivel szemben a nemzetközi vitákban,mert „legnagyobb szövetségese a valóság”, a való világ, a tények világa (az ő metaforájával: a „tényvilág”).Márpedig a tények,mint ismeretes,makacs dolgok. Ha a tények velünk, ki ellenünk? A tények nem szeretik, ha kekeckednek velük. Ez tény. És mi sem szeretjük, bár tűrjük. Ám Brüsszel legyen a talpán az a Brüsszel, amely szembe akar menni a magyar emberek leghűségesebb szövetségesével, a „valósággal”.
Fejjel a falnak. És mivel áll szemben a magyar igazság mellett tanúságot tevő „tényvilág”? Nos, a mesevilággal, a fantazmákkal, a spekulációkkal áll szemben. Itt van például a „tündérálom” országos ténye, amely nevetségessé teszi a jövőre vonatkozó hamis prognózisokat, gyermeteg és rosszindulatú spekulációkat (a jövő ugyanis nem a tények, hanem a spekulációk világába tartozik, kivéve a Magyarországra váró nagyszerű jövőt, amelynek viszont tényalapja a nagyszerű jelenben már le van fektetve). De ez csak a keret egyik oldala (legfőbb szövetségeseink: Tény Tábornok és Valóság Generalisszimusz), a másik − az idő.
Mert „az idő múlása is Magyarország oldalán áll”. Nyilvánvalóan azért, mert az idő múlásával napról napra egyre világosabbá válik, mik a tények és mi a valóság. Márpedig a valóság az, hogy egy, csak egy legény van talpon egész Európában és az is mi vagyunk. Ez tény. És kit ne töltene el jó érzéssel e nagyszerű keret, ha magyar, tehát nem ellensége a tényeknek, és az idő múlása ellen sincsen kifogása?
Ha a politika – művészet, akkor ez a művészet ma mindenekelőtt keretezőművészetet jelent. A politikus mindenekelőtt keretezőművész, és az teszi őt politikai vezérré, hogy senki nem tud úgy keretezni, mint ő. Amikor a 2010-es választási győzelmét a győztes „fülkeforradalomként”, a rendszerváltó nemzet végakarataként keretezte, tudni lehetett, hogy az akkor már agonizáló magyar liberális demokráciának feladták az Utolsó Keretet.
Utolsó keret persze nem létezik. De létezik az áru (a politikai termék) eladását lezáró keret. Az ilyen értelemben vett utolsó keretet − a kormányzati ciklust záró keretet −a politikai vezér adja föl, aki a keretezés hatalmát biztosan tartja kezében és jól gyakorolja. Ebben a keretben derül ki, hogy az a sok lemondás, gyötrődés, gyűrődés, nélkülözés nem volt hiábavaló. A ciklust lezáró utolsó keret általában valamilyen paradicsomígérethez, paradicsom-előérzethez és paradicsomkóstolóhoz kapcsolódik.
Arról, hogy mi lesz a mostani ciklust lezáró, vagyis választási kampánykeret, a miniszterelnök egyik szokásos péntek reggeli rádióbeszélgetéséből értesülhettünk nemrég (ezek a péntek reggeli rádiós szereplések valóságos framingparádék, framingshow-k). Ő a „vetés és aratás” épületes és közérthető metaforájában sűrítette össze az új rendszer két és fél éves történetét. Ehhez a metaforikus kerethez máris mindenféle bónuszok társulnak (rezsicsökkentés, minimálbéremelés), ahogy az rendesen piaci termékek értékesítésekor szokás. Eddig tartott a munkaalapú társadalom izzadságos vetése, mostantól viszont eljött a régóta várt és meg is ígért aratás ideje: „az élet szebb és vidámabb lett”.
Az aratásmetaforája a konszolidáció kalászos ígéretével keretezi be a sivár jelent és az elközelgő aranykort (már csak még egy döntő választás és aztán a szükséges plusz tizenöt év!). Olyan keretet teremt, amely éppen azáltal, hogy visszaigazolja a kollektív vágyakat, teret is enged nekik, egyszerre takarja el a lehangoló valóságot és akadályozza meg az egyének és csoportok szintjén fölgyülemlett sérelmek, dühök, frusztrációk összeadódását és újabb kitörését a fülkékben („hátha most már tényleg másként lesz, mint eddig”). Különösen az ingadozók elcsábítására alkalmas, márpedig ők
vannak legtöbben. A vezérpolitikus ezen a ponton kilép a „szigorú” vagy „zord” atya szerepéből, a fenyítő, fegyelmező, büntető-számonkérő, leckéztető atya szerepéből (George Lakoff tárta fel a konzervatív jobboldal e „szigorú atya” modelljét vagy keretét), és egy időre átlép a megenyhült szívű, jutalmazó-gondoskodó atya szerepébe. Az aratás, mint a választási kampány narratív kerete valójában a hatalom vetését követő aratást hivatott biztosítani: a választási győzelem learatását.
Ebben az évben − a 2013-as Nagy Évben − tehát aratni fogunk. Vagyis mindenki sokat fog kaszálni. Persze, csak ha vetett. Ha belevetette bizalmát a hatalomba. Ha nekivetette hátát az állam erős támfalának. Aki nem vetett, annak aratása sem lesz. Aki nem dolgozik (mindegy, miért), ne is egyék. Az aratásmetafora keretéből értelemszerűen mindenki kimarad, aki nem oszt, nem szoroz a munka társadalmában, közelebbről: a választásokon. Fájdalom, őket az út szélén kell majd hagyni. Mert ők menthetetlenek már. Voltaképpen már nem is élnek, csak azt hiszik.
Az aratás-hadművelet a választási győzelem learatásával ér véget. A színpadról leparancsolt bú és baj, válság és álság, államcsőd és elnyomorodás új szereposztásban térnek vissza: megtámadták országunkat a nemzetközi pénzügyi körök, az ostoba és vak unió nem engedi, hogy arassunk, a globális irigyek és féltékenyek, a nemzet külső és belső ellenségei stb. stb. rátörtek a nemzetre, véget vetettek a készülődő Nagy Aratásnak. A gazdasági nehézségek, a további hanyatlás, elszegényedés új és egyre háborúsabb metaforák, vagyis értelmezési keretek bevetését teszi szükségessé. De ez majd akkor lesz. Addig élvezzük a választási aratás keretezett örömeit és konszolidációs békéjét. Nem fog sokáig tartani.
