A után, íme a B
Az úgynevezett akadémia rendi kereteibe történő tagozódás-kirekesztés mozzanata szinte meglepően eleven emlékeket fakaszt fel, a negyedszázados őrlődés ellenére el nem tompult érzéseket. Mindegy, hogy milyen előjellel, mert érzés ez is – a csalódásé. Azért markol elemi erővel, mert a rendszerváltás minden gyermekbetegsége ellenére nagy esélyt nyitott, hogy közös platformokat, világot –a magyar kultúra sokszínű világát – hozzunk létre, s ne a szétszakítottság „öngyilkos” hagyományát folytassuk.
Azonban ez a korszakká merevedett periódus ehelyett csak még végletesebbre-végzetesebbre távolította egymástól a magyar kultúra szerves vegetációjának elemeit és alkotóit. A magyar kultúra végzetes szakadása az „asszimiláció korával” indult el. A Magyar Királyság Habsburg-igazgatású területére először csak lakni, majd magyarosodni és ezzel párhuzamosan új és modern kultúrát csinálni – a régit szétszálazni és új („idegen”) szálakkal újraszőni – új entitások érkeztek, s váltak meghatározókká.
Történt ez párhuzamban a gazdasági szerepvállalásukkal. Többnyire német, de a németségében nyugat-európai műveltséggel érkeztek. Adyt, Móricz Zsigmondot, Babits Mihályt, a Nyugat mozgalmát az „asszimiláció kora” és maguk az asszimilánsok fedezték fel, és voltak segítségükre a folyamatban, hogy modern klasszikussá váljanak. Ahogy később kisebb hatékonysággal ez történt József Attilával is a hivatalosságok részvétlensége vagy ellenkezése dacára.
Ez a sokízű és -színű televényképzés a holokauszttal és az azt követő kitelepítésekkel – mint hagyomány és szociologikum – végletesen kiszántatott a magyar kultúra térképéről. A végzetes mozzanat csak most, kellő történelmi távlatból érzékelhető a maga teljességében, mert mindez akkor sem nőhetne újjá néhány nemzedék alatt, ha a rendszerváltás kora újra polgári rétegeket termelhetett volna ki. A rendszerváltást megérő kultúrát és hordozóit a világon végigseprő politikai változások hozták helyzetbe.
Ölü(n)kbe hullott a részegítő lehetőség. Ha több korosztály egymásra torlódásából is, de negyven év alatt összerázódott és egzisztenciálisan egymásra utalódott kultúrát termelő „sivatagi nemzedéknek” jutott a szabad önmegvalósítás lehetősége, amelyre sokszor évszázadokig kell várni. Hogyan szakadhatott szét ennyire, szinte teljesen különböző, ellentétes, sőt: ellenséges világokra, entitásokra („akadémiákra”) szinte minden nyomáspróba nélkül ez a réteg?
„Miért hagytuk, hogy így legyen?” (Bródy János) Miért rombolhatnak a XIX. század („az asszimiláció korától”) a magyar művelődésre rárakódott a modernitás-leszakadás és az asszimiláció-vérátömlesztés paradigma konfliktusos kihívásai évszázadnyi távolból is? Ahelyett, hogy végre „békévé oldódna az emlékezés”.
Az MMA-t csak olyan celeb-sztár művészek hagyták el, zajos – a celebeknek kijáró – médiafigyelemtől kísérve, akiknek aprópénz az, ami a hozzájuk képest névtelen és hangját nem hallató derékhadnak az egzisztenciát meghatározó júdáspénz. Ők nem nehezményezik a nagy svindlit, amelyben egy akadémia fedőnevű magántársaság állami és társadalmi, sőt költségvetési tényezővé avanzsált. (Ha az NKA el-/ megragadása most még nem sikerült is.)
Az akadémia szó/fogalom használata jogtalan, hiszen az MTA-tagság elvileg minden pályázó előtt nyitva áll, aki a rendkívüli teljesítményrendszernek eleget tesz, objektív kritériumok és versenyszabályok alapján, még akkor is, ha azokat hús-vér emberek bírálják el. E körben egyetlen író kollégától sem hallottuk, amit Móricz Zsigmond vágott a neki kijutó miniszterelnök szemébe, amikor a művészeket hasonló „nemzeti” és korporatív alapon hozták volna helyzetbe az Új Szellemi Frontban. Ő ugyanis azt sorolta fel kritikus éllel egy noteszlapról, hogy miből kellene megélnie a magyar munkásnak, parasztnak. Ez a problémanyaláb – a magyar irodalomnak hosszú időn keresztül, bizony még a Kádár-rendszerben is gyúanyag témája – most fel sem merül.
Az írók és művészek mai, bizony „nemzetbiztonságot fenyegető” elproletarizálódása és a kiválasztottak kistafírozására elkülönített milliárdok oly bántó kontrasztjában a hatalommal ápolt jó viszonyt érdemesebb lett volna arra fordítani, hogy az alkotók siralmas körülményeinek nemzetvesztő hatásairól győzzék meg kormányzati partnereiket. Sőt: az író- és művészszervezetek felszívódott vagyonának s maguknak az alkotóknak egykori nyugdíj-kiegészítő befizetéseinek néznének utána – pártállástól független érvénnyel. Forintban nem sokkal kevesebbet fialna számukra is egy empatikus és általános rendezés – erkölcsileg, ha ez szempont, fényévekkel vinne előbbre, egy termékeny kulturális élet kialakítása felé.
Az MMA népéből Lázár Ervin és Vathy Zsuzsa fiának nem az én apám a keresztapja? S ha már házaspár MMA-tagokról van szó, az Oláh János–Mezei Katalin házaspárral nem több évtizede rágjuk, harcoljuk a kis kiadók, kis folyóiratok sokszor megalázó páriasorsát – néha könyv- és folyóiratcsomagok cipelésében is segítve egymásnak? Egymással szervezkedve, közösen fellépve-tiltakozva nem együtt küzdöttünk a fennmaradásért? (Fehér ember polca címmel ennek az ÉS-ben is nyoma van.) Idetartozik, hogy már Török András NKA-vezér liberális regnálása alatt is a „baráti” folyóiratok és baráti kurátorok csoportja intézményesen einstandolta a magyar állam pénzét e szektorban. S még a mostani, előre jósolható Fidesz-kormányzat előtt nagyjából ugyanez a kör – szintén példátlan módon – háromévi támogatást szavazott meg magának. (A demokratikus látszatra finnyásabban ügyelve.)
Vagy egy másik MMA-s, Somogyi Győző, akinél jártam is alföldi poszthippi-zöldszakrális otthonában, vajon nem volt-e kulturális ikon az 1970-es években minden „másként gondolkodó” számára a főleg az ÉS-ben közölt, erős szociális érzékenységet és bírálatot sugárzó rajzaival?
Amikor kezdő folyóirat-szerkesztőként rajzokat kértem és kaptam tőle (Múlt és Jövő, 91/4., 119.), ezt írta: „Kedves János! Örömmel mondtam igent a grafikáim közlésére a Múlt és Jövőben, mivel a zsidó-keresztény testvériséget magyar és európai sorskérdésnek tartom. A rajzok kiváltottak már egy-két félreértést, ezért szükségesnek látszik néhány kísérő sor. Első tanítómesterem Szilágyi Ernő volt. Cvi néven, mint a Vaada (cionista mentő szervezet –K. J.) egyik vezetője, zsidók ezreit mentette meg 1944-ben, míg maga kis híján Bergen-Belsenben pusztult. Ezt néhány éve tudtam meg Braham könyvéből. Ő maga sohasem mondta.
Hamvas Béláéhoz mérhető filozófiai művét halála előtt megsemmisítette, így emlékét csak tanítványai őrzik. Ez a meggyőződéses cionista mélységesen szerette a német kultúrát (elsősorbanWagnert), a magyarságot és a kereszténységet. Így mondta: „A mi urunk, Jézus Krisztus” – és másik négy keresztény tanítványával együtt először a Bibliához, aztán a templomba, végül a katolikus teológiára irányított. Itt a szemita (zsidó, arám, szír, arab) őskereszténység történetével foglalkoztam, és e tanulmányok hatása alatt készültek ezek a grafikáim. (...) Auschwitz áldozatainak szépsége, a Biblia szelleme szerint, felülmúlja a Playboy címlapjának szépségeit. Ezt a szépséget próbáltam fekete-fehérben ábrázolni. Nemcsak a zsidó Jézus, de Petőfi, a mai munkás, az elgyötört paraszt is ilyen »csúnya« rajzaimon. Szentek ők az én szememben, ártatlan áldozatok, és bízom benne, hogy a Biblia fé nyében a Múlt és Jövő olvasói is meglátják a szépségüket. Baráti üdvözlettel: Somogyi Győző.”
Szemadám Györggyel csak egyszer találkoztam életemben, ha összefutunk, nem tudja, ki köszön neki – fotós barátom és mesterem (Díner Tamás) vitt fel hozzá. Bemutatkoztam: „Te írtad a Szolidaritási ütközetet?” (Egy rockkoncertriportot. A Valóságban jelent meg, az igaziban, amit minden magyar értelmiségi olvasott.) „Én.” Szó nélkül levette egy falról egy olajfestményét – minden költözéssel magammal viszem, szobáim tartozéka azóta is –, „a tied”, mondta, és valami másra terelte a szót. Czakó Gábor öblös-derűs hangja nem tartozik-e Mozgó Világ-életem (kell is újra megjegyezni: az igazi mozgós) fejezetébe?
Vagy az Igen című, rövid életű (1989–1990) heti (kétheti?) katolikus újságja, amelynek legszorgalmasabb munkatársa voltam – Marno János szerkesztő révén, aki időként rám szólt, hogy miért nem szállítok több kéziratot, mert csak rám, „zsidóra” lehet számítani, jómagam pedig – megélhetési okokon kívül – azért gondoltam természetesnek a részvételt, mert Jézus mégiscsak zsidó, azaz családilag és gondolatilag is eredendően közöm van alakjához és a köré fonódó eszme- és hitvilághoz. Sebestyén Márta „akadémikus” (Brrrrrrrrrrrrrr!) egyik legfontosabb vállalkozásához, a Muzsikás együttessel készített Szól a kakas már (magyar zsidó népzene) albumának készítésekor én vittem fel Simon Zoltán zenetudóshoz és zeneszerzőhöz a dalokat betanulni, de jártunk Scheiber Sándor legendás rabbiszemináriumi kiddusán is, legutóbb a Carmel vendéglőben ebédeltünk.
Jankovics Marcellt Szántó Tibor, a Múlt és Jövő első és felejthetetlen tipográfusa révén ismertem meg, mindig szeretettel figyelte a pályámat – itt könnyítek a lelkiismeretemen, hogy nem tiltakoztam valamilyen módon a nyilvánosságban az ellen, hogy az NKA éléről elmozdították, pedig a kevés, táborokat összehozni képes személyiség közé tartozik.
Temesi Feri. Itt már regényt kellene írni! Önéletrajzi emlékmentő regényt, amelyet legszűkebb nemzedéki csoportosulásom, a Fölöspéldány tagjai már el is kezdtek. (Szkárosi Endre: Egymásik ember, Bp., 2011; Györe Balázs: Barátaim, akik besúgóim is voltak, Bp.–Pozsony, 2012; Feri minden regénye pedig eredendően önéletrajz.) Hogyan kerülhetek ellentétes – nem oldalra, de – kasztba Temesi Ferivel?
Előttem áll, amint, miután egy táncházban lezsidóztak, kapja le a szemüvegét, hogy akár ökölharc árán se tűrje a rajtam esett sértést, s másnap reggel, miután az éjszakát igen lidérces kérdésfeltevésekkel átvirrasztottam, reggel ő volt az első, aki telefonon hívott, hogy közölje, ő sem aludt egész éjszaka, s csak most értett meg sok mindent igazán a magyar történelemből, s ugyancsak ő volt az egyetlen a barátaim közül, aki aggódó együttérzéséről biztosított, miután a karizmatikus professzor „fajelméletesként” utasított ki a magyar kultúrából.
Azért tartoznánk külön kasztba, mert antiszemita publicistákkal publikál együtt egy napilapban? Valahol publikálnia kell! Úr ír, író publikál. A nevezetes mondást variálva – „Haza nem lehet ellenzékben” –,magyar író nem lehet szamizdatban! A külön oldalakra szétszóródásunk története magyarázatot adhat a folyamat végére –a mostani rendi kasztosodásra. Egy bölcs megfigyelés szerint a rendszerváltás forgatagában az döntötte el, hogy ki melyik oldalra került, „hogy hol volt hely”. Ez a „helyekre” történő szétfejlődés tele volt fájdalmakkal, feldolgozhatatlan traumákkal, végzetes törésekkel, amelyek magyarázzák, de nem legitimálják a kasztrendszer elfogadásának bűnét. Még mielőtt évekre eltűntünk egymás szeme elől, Feri beszámolt, hogyan hajtották el a barátinak hitt 2000-től és a Holmitól.
Az ÉS-ből, ahol rendszeres munkatárs, karácsonyiszám-szerző volt, nem tudom, hogy és miért kopott ki. Feltehetőleg a törésvonal kiváltotta tektonikus mozgások következményeként. (A Fehér Ferenc–Heller Ágnes házaspár, amikor kezdtek hazajárni, egy mátraházai telelésre könyvet kértek kölcsön szórakozni. A Port ajánlottam. Nem is hallották a szerző nevét. Gúnyosan jegyeztem meg, hogy ez az őket a hazai kulturális eseményekről tájékoztatókra jellemző. Visszatérve, Fehér Ferenc azt mondta: „Ennek az írónak a filozófiájával nem értek egyet – csak azon döbbentem meg, hogy a regénynek filozófiája is van, mert különös szerkezetéről és nemzedéki sodró erejéről tudtam –, de semmivel nem jelentéktelenebb író, mint Esterházy vagy Nádas.”
Mint a „szakma” tartja (és szerintem is), Feri minden további könyve egyre gyengébb teljesítmény. S leállíthatatlan negatív spirálként –lásd a legújabb Bartók-könyve bántóan gúnyolódó, noha, lehet, kiérdemelt kritikáit –csak egyre sértődöttebb attitűd-görcsbe és esztétikai teljesítménybe szorítják, ahonnét nincs, mert nem lehet visszatérés. Ugyanis egy író megítélésénél nemcsak azt a produktumot lehet és kell számba venni, amely létrejön, hanem azt is, amely egy értékekre s nem politikumra koncentráló irodalmi élet révén létrejöhetett volna. (Ennek a kimutatásával próbálkoztam, mint újsütetű történész, s amire kitűnő terep a magyar zsidó irodalom története.)
A be nem teljesülés közös felelősség. És kudarc. Minden úgynevezett „oldalról”. Az ítéletnek tűnő szentenciát azért is könnyű kimondani, mert a múlt- és jelenszakító munkáját bevégezni látszik a korszak, ama nemzedékidő, amellyel már csak az emlékezetnek van s majd a tudománynak lesz dolga.
