Fél órát várt, amikor beléphetett a fülkébe. Kereste rajta a rácsot, de nem találta. Megköszörülte a torkát.

– Hozzám beszél? – kérdezték tőle.

– Persze, gyónni szeretnék.

– Tegye meg. Ömlött belőle a szó. Művészember volt, szenvedéllyel, hittel beszélt gyermekkoráról, emlékekről, csalódásokról, és persze a bűn keserűségéről, amit a Rendező annyira szégyellt, hogy csak keringett körülötte, de aztán rájött, hogy igaza volt a nagy keleti Mesternek, a bűn az becsomagolhatatlan, úgyhogy vett egy nagy levegőt, és végül kibökte:

– Elloptam egy rendezőtársam gondolatát. Aztán színpadra vittem.

A nagy csöndbe szinte belecsattant a kuncogás. A Rendező ettől megzavarodott, de elfojtotta magában, hiszen jött is a válasz:

– Kiszabom rád a penitenciát, testvérem: menj haza, és gondolkodj el a bűnödön. Amíg nem értetted meg, hogy mit csináltál, vissza ne gyere. Ha azonban fölfogtad a teljes súlyában, jöjj vissza. És még egy dolog, testvérem. Amikor kilépsz innen, látsz majd egy urnát. Kollégád hamvai vannak benne. Nem bírta a teheket, önkezével vetett véget életének. Mondj imát az urna előtt, aztán vedd el, s vidd magaddal. Tartsd a nappalidban, tartsd ott, nézd, szembesülj vele mindaddig, amíg meg nem értetted, mit műveltél.

A Rendezővel megfordult a világ. Mintha a testén kívül rekedt volna, onnan nézne vissza önmagára, ahogy ott van a fülkében és gyón, a szavak pedig elkezdtek önálló életet élni benne, és eszébe jutott a meghatározás abból az időszakából, amikor még jogásznak tanult, és csak mondta, mondta magában, hogy a „a halál az az állapot, amikor a légzés, a keringés és az agyműködés teljes megszűnése miatt a szervezet visszafordíthatatlan felbomlása megindul”.

Látta ő már a halált, ő maga, jó keresztényként hitt az utolsó lélegzetben, a lélek eltávozásának gondolatában, és most úgy érezte, hogy az a lélek, amelyet az ő tette taszított ki kényszerűen egy testből, ott lebeg körülötte, átfonja, körbeöleli. Megzavarodva lépett ki a fülkéből, meg is szédült kissé. Azonnal meglátta az urnát. Odalépett, és imádkozni kezdett:

– Ó, nagy Isten! Közelíteni kívánok én is ama szent vendégséghez, melyre híveidet elhívni méltóztattad. De mivel tudom, hogy semmi tisztátalan nem kedves te előtted, könyörgök szent Felségednek alázatosan; bocsásd meg bűneimet Jézusom érdeméért, ki én érettem is keserves kínokat szenvedett, és meghalt a keresztfán. Tégy bizonyossá most is arról a szent jegyek által, melyeket szent asztalodnál osztogatsz, hogy amint én azokban részesülök, te is oly bizonnyal megkegyelmezel nékem és beviszel halálom után szent országodba.

Tudta, hogy nem a halottért imádkozik, hanem önmagáért.

De már késő volt.

Fölemelte a fejét, kezébe vette az urnát. Ebben a pillanatban ugrottak rá. Kitekerték a kezéből az urnát, és rendőrért kiáltottak. A Rendező semmit nem értett az egészből, nem tudta mire vélni, hogyan fordulhat elő ilyen atrocitás egy templomban. Akkor is ugyanilyen értetlenül állt, amikor abból a szavazófülkéből, ahová az előbb meggyónta bűneit, kitekintett egy mosolygós arc.

A választási bizottság tagjai azonban nem voltak mosolygós kedvükben. Rendőrrel vitették el a Rendezőt. Pártállásukon fölülemelkedve, egyként védték a szavazóurnát. Mert valaki most tényleg el akarta lopni. Lopni akart tőlük, és meg akarta lopni azokat, akik eddig még soha nem loptak.