Kétely Dóra
A kannát megtölti vízzel, és otthagyja a kályhán. Közben felmegy, tüzet rak a szobában. A nő mindig is szeretett pattogó tűz mellett lustálkodni. Régebben visszabújt mellé. Nyitott szemmel lesték, ahogy egymásba nyomuló, egymásra torlódó szenvedélyük egyre magasabbra jut.
Leforrázza a teafüvet, és amíg a fű ázik, begyújt a fürdőben is, nehogy befagyjanak a csövek. Előbb megeteti a nőt, aztán ő is megreggelizik. Angliában is fagy, sőt, Jeruzsálemben annyi hó hullott, hogy leállt a forgalom. A politika nem érdekeli. Előre tudja, miket mondanak a nyilatkozók és a nyilatkozatokat elemzők. Van valami folyékony gyűlölet, ami elönti a világot, és bár senki nem akar belefulladni, az emberek kíváncsian szemlélik, mire jut a szabadon eresztett „természet”. Tulajdonképpen örül, amikor ilyen hideg van, a keményre fagyott kutyaszart könnyebb eltakarítani az udvarról.
Elmegy ideje a tűzrakással, faaprítással, fafelhordással. Legalább két napra való legyen a szobában, s még egy napra való az előszobában. Tűzgyújtós külön kosárban. Az ő apja gerjesztőnek mondta a gyújtóst, ő már átvette a nő szavajárását. A nő családja Szolnok közeléből származik, az övé tősgyökeres budapesti, pontosabban pesti. Ő egy zuglói családi házban nőtt föl. Most pedig mindketten erdélyiek lettek, így jött ki a lépés.
Két napja a nő egyáltalán nem akar enni. Kibámul az ablakon, közben ingerülten morog. Valami zavarja, kínlódva, nyögve mutatja, micsoda, ő viszont nem érti. A nő zaklatottsága rá is átragadt. Hetek óta véresek az álmai. Ráadásul megmaradnak, és nappal is emlékszik rájuk. A sok-sok álom egymásra hantolódik. Ahogy a halottakat temetik mostanában. Nincs elég hely, illetve volna még egy jókora terület följebb, ám a temetkezők egyre öregebbek, senki sem vállalja, hogy halottját messzire vonszolja, inkább elkaparja a többi csont közé. Egyik reggel percekig nem tudta eldönteni, az álomban van-e még, vagy már felébredt.
Az álomban valakit megöltek, és nem lehetett tudni, ki az áldozat, ki a gyilkos. Pár pillanatig hallgatózott, aztán átnyúlt a paplanon, és finoman kitapogatta a nő fejét. Megnyugodott, amikor megérezte ujjain a lehelet pihéit. Ekkor a nő felnyögött, percekig hányta-vetette magát, mint aki szeretne levetkőzni. Mi van? Mit akarsz mondani? Kétely Dóra, Kétely Dóra, hallasz engem?! A nő elhallgatott. Ám nyugtalansága megrekedt a szemében, és mintha megint kifelé bámult volna, keresztül a jégvirágos ablaküvegen.
Akkor már tudta, mi zavarja. Következő nap délfelé nekiindult. Úgy számította, három óra alatt megjárja. Ez amúgy a legcsendesebb időszak, ilyenkor a nő alszik, ő filmet szokott nézni, vagy szunyókál valamelyik „állatos” tévécsatorna műsora előtt. A szükséges holmit berakta a hátizsákba, bedobott néhány maradék szaloncukrot is inzulin gyanánt, mert ősszel, amikor vackort hozott a nőnek, a kökénybokrosnál annyira kifutott tagjaiból az erő, hogy azt hitte, soha nem fog hazatérni.
Még a falu határáig sem jutott, sajgott mindene. Hangosan mesélni kezdett egy történetet, hogy elterelje a figyelmét a fájdalomról. Elképzelt hallgatósága Kétely Dóra vonásait viselte, de ez mindig is így volt. A mínusz húszfokos hó egészen másképp viselkedik, mint a mínusz tízfokos. Másképp csúszik rajta a bakancs, másképp fújja a szél, másképp pereg le az oldalban, másképp fagy meg a teteje. Mínusz húsz fokon a legszomorúbb a hó, ragyoghat bármilyen szépen a nap. Mintha halotti menetben, fehérre festett hintóban fehér koporsót vinnének, mögötte öblös torkú asszonyok zengnének siratóéneket. Torkuknál nincs fehérebb. Följebb, az erdő alatt balra kitágult a völgy, jeges huzat csapott le a fennsíkról. Delíriumos szorongásai nyíltak meg, és szippantották be. De nem adta meg magát, nem fordult vissza.
A kutyája is eljött vele. Egy darabig élvezte a szabadságot, ám a hó érdes felszíne felsértette a talpát, attól kezdve már nem rohangált. Háromlábon bicegett, váltogatta a lábait. Ahogy beért a fák közé, melegebb lett, a tetőn viszont újra fagyos léghuzat járta át. A füst megtelepedett a falu fölött, a napsugarak kihunytak, mielőtt az ablakokról visszaverődhettek volna. Később a domb túloldala mögül köd szivárgott be a völgybe, és lassan minden házat eltakart előle.
Nem szeretett fákat bántani, ez viszont halott. A fejsze a kérgen sem akart áthatolni. Azt fontolgatta, hogy összehordja a száraz ágakat, és tüzet gyújt. Közben tovább püfölte a kérget, és addig-addig, míg érezte, meglágyul a fagyott törzs. A hosszabbik nyelű fejszével talán jobban járt volna, viszont annak a feje vaskosabb, nehezebben ékelődik a fába. Elszopogatott egy szaloncukrot. Cukor az élet, csak szopni kell tudni. Korábban nemigen hitte volna, hogy egyszer majd falun él, és népi bölcsességekről meditál. Nevetnének rajta egykori tanítványai. Nemrég, miután összetegeződtek, egyikük azt mondta neki: figyelj, drága öregem, miért remélsz te olyasmit az emberektől, ami már nem létezik. Ti még hittetek benne, de mi már nem is hallottunk róla.
Mellbevágta a „mi-ti-zés”. Csak napok múlva jutott eszébe a válasz: ha már valami fel lett találva, akkor azt miért ne lehetne megtartani? Szóval, kezd ragaszkodni a falubeli szokásokhoz. A kiszáradt fa porózus és nedves anyaga csonttá fagyott, reccsenve szétfutott benne a repedés. Ám hiába remélte, hogy a következő csapásra kidől, a fa elnémult, és meg se moccant. Nagyjából két centit sikerült kifaragnia a törzsből. Bár törekedett egy viszonylag szabályos ék alakzatra, arasznyi széles „faragvány” lett belőle. Reménytelennek tűnt az egész. Siralmasnak és hiábavalónak.
Ekkor minden előzetes figyelmeztetés nélkül a fa dőlni kezdett, be a Boszorka felé. A népi hiedelem úgy tartja, a Boszorkának régen gyönyörű női alakja volt, szebb, mint egy antik szobor, és csak a falubeliek lentről visszhangzó szüntelen káromkodása csúfította el ennyire. Hátralépett, belebotlott a hátizsákba. Egyszerre zuhant le a fával. Ujjongva nevetett. Hirtelen az jutott eszébe, hogy vajon a maszturbálást ismerik-e még.
És miközben ott feküdt a földre dőlve, felfedezte azt a másik megfeketedett fenyőt. A kidőlt mögött állt, alig öt lépésnyire tőle, a keskeny dombtető legtetején, akárha a kidőlt ikertestvére volna. Kétszer csalta meg a nőt, ez így igaz. Mondhatná, hogy a második azért történt, hogy ne történjen meg az első, de akkor is. Kétely Dóra mindent tud. És itt áll a kiszáradt fa a domb legtetején. Ha most visszamegy, hiába jött. Kétely Dóra felkel reggel, kinéz az ablakon, és morogva kitúrja szájából az ételt.
Nincs mit mérlegelni. Oda kell állni, és lehetőleg ugyanoda ütni. Engedjen a fatest. Ennek mintha puhább volna a fája. A kéreg lehorzsolódott lemezkéi olyan rajzolatban tapadnak vissza az ütésnyomok köré, mint amilyet menekülő hangyaraj rajzol a törzsre. Szédül, zúg a bal füle, dobogást hall a jobban. A köd egészen megsötétedett, és már felér a tetőig. Egy idő után minden kaotikussá válik, és már nincs értelme a hatékonyság vagy az ésszerűség kérdéseinek.
Ahogy kidől a fa, azonnal megfordul, és elindul visszafelé. A hátizsákot sem szedi össze. Már nem mesél történeteket sem magának, sem elképzelt hallgatójának. Aki olyan, mint Kétely Dóra. A történetek hősei viszont mindig az ő arcát viselik. És mindig ki akarnak jutni valahonnan, rossz elő érzettől űzve, mint a fa repedéseiből menekülő hangyák. Van neki egyetlen története is? Amit nem mesélt el soha senkinek?
Lefelé sokkal nehezebb, kerülnie kell. Elmegy a dombhát végéig, ott leereszkedik az enyhébb oldalban. Kutyája le-lemarad, lábát nyalogatja. Akkor döbben rá, hogy a kutya sokkal öregebbnek számít, mint ő. Csoda, hogy még járni bír. Persze a kutya nem mérlegel, ha belepusztul, akkor is követi gazdáját. A hósmirgli minden lépésnél leszed a tappancsáról egy réteget. Mínusz húsz alatt a hószemcsék élesebbek a vasreszeléknél.
Letekeri a sálját, bebugyolálja a kutya vérző lábait, a kutyát a nyakába akasztja. Meglepi, milyen könnyű. Ha visszaérnek, bekeni mézzel a talpát. Ahogy a falusiaktól hallotta, a mézesbödönbe esett egér megfullad, de az összes egyéb baja meggyógyul. Sőt a méztől a döglött egérnek is kinő a szárnya.
