Önsorsrontás
− Véletlenül kerültünk Kelet-Európa legvidámabb barakkjából az Európai Unió legszomorúbb perifériájára? Vagy van ebben valami sorsszerű?
− Történelmünk során nem először kerülünk hasonló helyzetbe. Sokáig azt hisszük, hogy jól mennek a dolgok, majd amikor elszaporodnak a válságtünetek, meg sem próbálunk változtatni a hozzáállásunkon, hanem újból és újból fejjel megyünk a falnak. Ráadásul ezt még bátorságnak vagy szabadságharcnak is hisszük. Ennyiben mintha valamiféle „nemzetkarakter” jelleget öltene néha a konokságunk, de nem szeretném ennyire leegyszerűsíteni a dolgot. Nézzünk inkább két történelmi példát, hogy közelebb kerüljünk a jelenség megértéséhez. A dualizmus kori Magyarország máig fontos nemzeti vonatkoztatási pont…
− …a békebeli jelző, még most is egyfajta elvesztett minőségre utal.
− Valóban hatalmas gazdasági fellendülés volt, de a nacionalizmusok térhódításával az Osztrák–Magyar Monarchia egyre fenntarthatatlanabb képződménnyé vált. Ám a birodalmi kedvezményezettek közé tartozó magyarok ezt nem nagyon akarták tudomásul venni, s körömszakadtáig ragaszkodtak privilégiumaikhoz. Olyannyira, hogy a Nagy-Magyarország vízió máig integráns része a köztudatnak. Hiába vált egyre kézzelfoghatóbbá a válság a XIX–XX. század fordulójára, nálunk csak igen kevesen vették ezt észre. A problémát Ady érzékelte a legélesebben. Ha fellapozzuk legalább száz évvel ezelőtti publicisztikáit, ma is megdöbbentően időszerű helyzetelemzéseket fogalmaznak meg. Gondoljunk bele, hogy azóta eltelt egy évszázad, volt legalább nyolc rendszerváltás, a mai ország egyharmada a réginek, s mégis teljesen aktuálisak az akkori szövegek. Küldözgetik is az emberek egymásnak az interneten az Ady-cikkeket, mint ez legutóbb a Menjünk vissza Ázsiába című 1902-es írással történt, amelynek elemző részét akár ma is írhatta volna a szerző.
− És mi a helyzet a másik „aranykorral”, a Kádár-rendszerrel?
− A késői Kádár-rendszerre szintén egyfajta boldog békeidőként szokás emlékezni. Ezúttal is némi joggal, amennyiben a legtöbb szocialista országhoz képest valóban magasabb életszínvonalat és több szabadságot biztosított a kádárista berendezkedés. Ebből adódott azután a rendszerváltáskor az a hiedelmünk, hogy a régiós társakhoz képest hatalmas előnnyel indulunk. Ez a derűlátás azután kényelmessé tett minket, s még arra sem figyeltünk oda, hogy mindazok a kényszer szülte politikai kompromisszumok és gazdasági megoldások, amelyekre ez a viszonylagos jólét felépült, a szocialista világrendszer összeomlásával feleslegessé, sőt akadállyá váltak.
− Talán épp ezek a kiskapuk gátolták az alkalmazkodást, megakadályozva, hogy újragondoljuk a társadalmi berendezkedésünket.
− Kelet-európai és kisállami sajátosság, hogy csak igen ritkán dönthettünk mi magunk a sorsunkról, s ha mégis, akkor is gyakran foglyai maradtunk rossz beidegződéseinknek. Nálunk ez még nagyobb probléma, mint a környező országokban, hiszen – szemben mondjuk Ceausescu Romániájával vagy Husák Csehszlovákiájával – a Kádár-rendszerben elég sok minden, elég sok mindenki számára egészen jól működött. Politikai reflexek épülnek ma is a régi privilégiumokra. Olyanokra gondolok, mint a ragaszkodás az ingyenes egészségügyi ellátáshoz, vagy egy olyan iskolarendszernek, szociálpolitikának az erőltetése, amely jellemzően a magasabb státuszúaknak kedvez. Feltétlenül meg kell még említeni a gondoskodó állam illúzióját, az államilag dotált gáz- és villamosenergia-árakat, melyek a hetvenes, nyolcvanas években döntően hozzájárultak a magyarországi életszínvonalhoz. Adott korszakhoz kötődő, zsákutcás megoldások voltak ezek, melyek nyitott piacgazdasági körülmények között életképtelenek, illetve fenntarthatatlanok. A politikai kommunikáció mégis újra és újra rájátszik az ezekhez fűződő nosztalgiákra. Így fordulhat elő, hogy miközben állandóan a reformokról beszélünk, valójában, a lelkünk mélyén azt szeretnénk, ha a világon semmi sem változna.
− Mint tanulmányában említi, nálunk mindig nagy irodalma volt a nemzetkarakterológiának, hiszen már Széchenyi István is lelki és fizikai restségről írt, Bibó István „eltorzult magyar alkat” kifejezése is idekívánkozik.
− Erősen belénk ivódtak ezek a nemzeti sztereotípiák, mint például a „sírva vigadó magyar pesszimizmus”, vagy az Ázsiából magunkkal hozott „lelki és fizikai restség”. Vegyük észre, hogy a mai diskurzusnak is kedvelt fordulata a nemzetkarakterológiai érvelés. Ilyen volt, amikor Orbán Viktor kijelentette, hogy „egy ilyen félázsiai népség, mint mi, akkor tud összefogni, ha erő van”, majd azt nyilatkozta, hogy „a magyar nemzet tízmillió szabadságharcosból áll”. De említhetném Kertész Ákos nagy vitát kiváltó kirohanását, melyben arról beszélt, hogy „a magyar genetikusan alattvaló”, „a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret-furdalást”, „mindent másra hárít”, „mindig másra mutogat”. De még a majdnem mindig pontosan és megfontoltan fogalmazó közgazdász, Róna Péter is azzal érvelt, hogy „a bajok forrása, hogy Magyarország a lelke mélyén még mindig Koppány pogány országa, leöntve valamifajta Szent István-i mázzal”.
− Tanulmányában arról ír, hogy bámulatos egyfelől az önpusztító és önsorsrontó devianciák, másfelől az ezekhez kapcsolódó nemzetkarakterológiai érvelések tartóssága? Minek tulajdoníthatjuk ezt?
− Van Adynak egy zseniális metaforája, a „kompország”, amihez kapcsolódóan én kompszindrómáról beszélek. Ez a tartósan köztes helyzetünkre utal, s talán segít a nálunk meglehetősen állandónak bizonyult, és a kelet-közép-európaihoz képest is szélsőségesnek tekinthető, fatalista történelmi beidegződések és viselkedésmódok sajátosságainak megértésében. Vegyük észre, hogy Magyarország sosem volt igazán sem kelet-európai, sem nyugat-európai ország, de valójában észak- vagy dél-európai országnak sem tekinthető. Jellemzően római katolikus ország ugyan, de olyan, amelyben a kálvinista és lutheránus értékek is évszázadok óta nagy szerepet játszottak, és amelyben a zsidó kultúrának is régóta jelentős hatása van. És emlékezhetünk; sosem vált igazán kommunista országgá, lakói, több-kevesebb megalapozottsággal, mindig büszkék voltak arra, hogy milyen ügyesen játszották ki a megszállókat és azok csatlósait. Most meg „pávatáncos” ország lettünk. Vezetőink – az ország egy részének lelkes támogatása, más részének megdöbbent hallgatása mellett – arra törekednek, hogy még véletlenül se váljunk igazán európai és igazán kapitalista országgá. Azzal vannak elfoglalva, hogy az Európai Uniót, a nyugati befektetőket és az IMF-et próbálják meg az orruknál fogva vezetni. Miközben csak önmagukat és „az embereket” vezetik orruknál fogva. Rendkívül izgalmas tehát ez az ország; nem csoda, hogy – mint ezt az Élet és Irodalomban megjelent tanulmányom elején említett statisztikai adatok mutatják – ebbe az izgalomba olykor hamarabb bele kell pusztulni, mint ez a gazdasági fejlődésünk alapján indokolt lenne.
− A nemzetkarakterológiai gondolkodással szemben azért régóta megfogalmazódik az a materialista érvelés is, mely szerint jelleme csak egyéneknek lehet, a társadalmi csoportoknak, sőt a népeknek egyáltalán nincs karakterük.
− Hogyne. Szalai Erzsébet például, Bibóra hivatkozva úgy fogalmaz, hogy a nemzeti alkatot kiváltó társadalmi tényezők azok, amelyek szisztematikusan ismétlődnek. Vagy ahogyan Spiró György, Marxra hivatkozva írja: „hasonló körülmények között az emberek hasonlóan gondolkoznak”. Miközben a fentiekkel magam is egyetértek, úgy vélem, hogy az önpusztító magatartások magyarországi előfordulása magas gyakoriságának történelmi korszakokon és társadalmi rendszereken átívelő viszonylagos állandósága, s az előttünk álló alternatívák közötti választások során tanúsított önsorsrontó magatartások meglepő hasonlósága azt mutatja, hogy „a lét határozza meg a tudatot” evidenciájánál sokkal bonyolultabb összefüggéssel van dolgunk.
− Mégiscsak van nemzeti karakter?
− A nemzeteknek bizonyosan nincsen karakterük. Mégis hiba lenne az ilyen típusú érvelést anélkül söpörni le az asztalról, hogy elgondolkoznánk rajta. Vannak ugyanis tipikusan ismétlődő, meglehetősen hasonló társadalmi szituációk, és az ezen a szituációkra adott, meglehetősen hasonló társadalmi válaszok. Ezeket a társadalmi mintákat én „kollektív habitusnak” nevezem, s ezt a kollektív habitust egyszerre történelmi terméknek és fontos történelemformáló tényezőnek tekintem.
− A Spiró György által használt, ön által is idézett „mentalitás” nagyon hasonló fogalom.
− Igen, Spiró ebben a vonatkozásban is rendkívül fontos. De van egy lényeges különbség közöttünk. Míg ő arra koncentrál, hogy a mentalitások „a külső körülmények ismétlődése esetén újra meg újra rögzülnek”, én ehhez hozzáteszem még azt is, hogy a körülmények ismétlődése nem kis részben éppen a berögződött mentalitások, kollektív habitusok meglétével is magyarázható.
− Akkor most függő vagy független változó a kollektív habitus?
− Ha a társadalmi-gazdasági körülményeket valamiféle független, tehát magyarázó változónak, a kollektív cselekvést pedig valamiféle függő, tehát megmagyarázandó változónak tekintem, ez a kollektív habitus sajátos módosító vagy közbejövő változónak fogható fel. Olyannak, mint a Max Weber által elemzett protestáns etika. Bár a vallás „felépítményként”, a gazdasági helyzet „visszatükröződéseként” jelenik meg a Weber által naiv történelmi materializmusnak nevezett elméletben, egy adott történelmi korszakban, bizonyos körülmények között a protestáns etika mégis nagymértékben elősegítette a modern kapitalizmus kibontakozását, vagyis egyszerre volt történelmi termék és történelemformáló tényező. Ennél a párhuzamnál maradva, azt lehet mondani, hogy a mi önsorsrontó kollektív habitusunknak is megvan ez a kettős természete. Amennyiben nemcsak a történelmünkben gyökerezik, de nagymértékben hozzá is járul az adott történelmi helyzet újratermelődéséhez. Ennyiben tehát ez az önsorsrontó habitus valamiféle „fordított protestáns etikaként” is felfogható. Ami rendre megakadályozza, hogy a történelmi kihívásokra megfelelő válaszokat adjunk. Ezért is lehet, minden nyilvánvaló ésszerűtlensége és öngyilkos jellege ellenére is, mindmáig széles támogatottsága a hamis szabadságharcos politikának, a közgondolkodás szintjére emelt önbecsapásnak.
− Ki lehet lépni ebből az ördögi körből?
− Nagyon nehezen, de azért vannak pozitív történelmi példák is. A hagyományos német–francia gyűlölködés két világháború és megannyi korábbi konfliktus kialakulásában játszott kulcsszerepet, mostanában meg arról szólnak a hírek, hogy az Európai Unió két pillére éppen Németország és Franciaország. De Németország a zsidókkal és a bevándorlókkal szembeni beidegződések felszámolása terén is jó példát kínál. A magunk háza táján pedig például a munkakultúra késő kádári fordulatát érdemes megemlíteni. Ahogy szabad utat engedtek az egyéni kezdeményezéseknek, egy „nemtörődöm”, „lusta”, „félázsiai” sztereotípiákkal jellemzett országból hirtelen „dolgos-takaros” nemzetté váltunk. Visszatérve a beszélgetés elejére: most megint válaszút előtt állunk. Az orbáni politika a régi reflexekre épít, olyan érveléseknek, amelyek más országokban nem hangoznának el, mert a választópolgárok kinevetnék azt, aki ilyeneket beszél, nálunk komoly szavazóbázisa van. Két éve kétharmados vagy inkább négyötödös volt ennek a „szabadságharcnak” a támogatottsága, és a jobboldal mostani népszerűségét sem szabad alábecsülni. Jelentős választói csoportokat lehet ma is harmadikutas, unortodox képtelenségekkel megszólítani. Nem vesszük észre, hogy miközben a magunk hamis szabadságharcos retorikájával vagyunk elfoglalva, a térség országai nálunk sokkal sikeresebben alkalmazkodnak a gyorsan változó körülményekhez. Mi meg egyre jobban elveszünk a magunknak kiosztott, egyszerre veszélyes és nevetséges, biztos kihalásra ítélt, ősbölény szerepben. A rossz történelmi beidegződések megváltoztatása tehát nagyon nehéz, de nem lehetetlen. E nélkül viszont mindenféle gyökeres történelmi fordulat elképzelhetetlen.
