– Jó napot. A tantestület megbízásából jöttem.

– Üdvözlöm. Anyuka vagyok. Fáradjon beljebb.

– Matfiz. Örvendek. Nos, nem tudom, értesült-e róla a kedves anyuka, de a lánya hetek óta nem jár iskolába. Tulajdonképp, ha jól számolom, még egyszer se volt.

– Hoppá!

– Ráadásul a legkülönfélébb híresztelések kaptak lábra, elsősorban a kislány kissé rendhagyó küllemével kapcsolatban. Felmerült, hogy esetleg valamilyen betegség, ne adj’ isten, valamilyen zoonozisos megbetegedés, netán...

– Hogy micsoda?

– Trüsszögés? Nyák? Fejfüggelékek vizenyős duzzanata?

– Ezt hogy érti?

– Behúzott nyak, lifegő csőr? Gyanús állagú ürülékmaradvány a kloákanyílás körül?

– Hát ö-ö...

– Newcastle-betegség?

– Ez csak valami tévedés lehet, tanárnő drága, az én kismadaram egészséges, mint a makk.

– Nyugodjon meg, asszonyom! Én csupán megpróbálom kiszűrni a lehető legkevésbé irracionális eshetőségeket.

– Nem egy szépség, azt nem mondhatnám, vannak bizonyos esztétikai természetű hiányosságai, elismerem, kisebb túlsúly, némi mozgásszervi diszkrepan ciával járó atipikus végtaghasználat, de ettől ő még...

– Ez esetben netalántán rejtőzködik valahol? Esetleg Afrikában?

– Pardon?

– Ha jól értesültem, eredetileg Lengyelországba készült. Igaz ez?

– Lengyelországba? Miért pont Lengyelországba?

– Nézze, kedves anyuka, én megértem, hogy nem nagyon akarják emberek közé engedni, nyilván attól tartanak, hogy meglátja valaki. Abszolút követhető szempont, és én ezt akceptálom is, na de azért az iskolai oktatás ettől függetlenül mindenki számára, hogy úgy mondjam...

– Tanárnő, kérem, egy szót se többet! Úgy döntöttem, elmondokmindent.Mégpedig: a legapróbb részletekig! Igen-igen, ne is próbáljon meg elhallgattatni! Az a helyzet, hogy a mi kis madárkánkat sajnos kénytelenek voltunk... De tudja, mit? Kezdem a legelején.

– Hallgatom.

– Egész nyáron a szobájában ült szegénykém, könyörögtünk neki az apjával, hogy legalább a Bahamákra ugorjunk el, vagy legalább Hajdúszoboszlóra, de nem, ő hajthatatlan volt, egyre csak azt mondogatta, hogy így meg úgy, hogy őneki tanulnia kell, tudja, háztartásbelinek készül a kis drágám, és hát ahhoz rengeteget kell tanulni, ez tény, de hát azért mégis, egyszer-kétszer azért igazán lazíthatott volna kicsit, de nem, nem, a világért se, hagyjam én őt békén, hát ha nem, hát nem. Aztán egy esős, borongós, késő nyári délután –amikor ugyebár a látási viszonyok is valamivel korlátozottabbak –, fogtam magam, odasettenkedtem az íróasztalához, hajrá, babám, mondtam neki, ne bolondozz, kismadaram, kapjuk magunkat, kiugrunk így hármasban a Palára, és uccu neki, strandolunk egy jót.

Így is lett. Szépen összekészülődtünk, kibuszoztunk, behurcolkodtunk, aztán kerestünk magunknak egy viszonylag csendes, félreeső partszakaszt, ahová feltűnés nélkül leteríthettük a gyékényeinket. Csórit persze megpróbáltuk mindenféle válogatott hacukákkal letakarni, strandpokróccal meg strandtörülközővel, de akárhogy lapítgattuk is, folyton kilátszott valamije, úgyhogy nem volt mit tenni, próbáltunk így diszkréten odébb húzódzkodni, úgy tenni, mintha nem is hozzánk tartozna szegényke, de hiába, mert előbb-utóbb mindig direkt mellénk penderült, szánt szándékkal odadörgölőzött, tudja, ilyen a természete szegénykémnek, ilyen kis közvetlen, személyes, bizalmaskodó. A medencébe persze már a világért se merészkedtünk be, az már tényleg rizikós volt, ne adj’ isten meg találnak ijedni a többi gyerekek meg a többi anyukák, úgyhogy inkább csak így szépen háttérbe vonultunk, üldögéltünk a Pali büfében, lángosoztunk meg palacsintáztunk, egyszóval pompásan éreztük magunkat, még az én kis madárkámon is lehetett látni, hogy menynyire örül.

Kisvártatva azonban azzal a képtelen ötlettel állt elő, hogy be szeretne menni a vízbe. Kérdeztem a férjemet, hogy mégis mitévők legyünk, gondolkodtunk, tanakodtuk, és végül, akármilyen nehéz is ezt így utólag magunknak bevallani, de sajnos bolond fejjel belementünk a dologba. Szerencsétlenség a szerencsétlenségben, hogy épp abban a pillanatban harsant fel a sövény túlsó felén a duda, úgyhogy mire egyáltalán észbe kaphattunk volna, már csak messziről láttuk, ahogy a mi kacskalábú kicsi lányunk nagy boldogan vonszolja a letaposott füvön azt a szörnyű, hájas, fejletlen és ormótlan kis testét, mégpedig egyenesen a hullámmedence felé. Aztán hosszú percek teltek el, és nem történt jóformán semmi. Egy idő után nyugtalankodni kezdtünk, odahagytunk csapot-papot, virslivéget, papírhulladékot, és sietve a keresésére indultunk. Legnagyobb kétségbeesésünkre azonban sem a medencében, sem pedig a medence környéki bokrokban nem találtuk a mi kis madarunkat.

Attól tartottunk, hogy esetleg elbújt valahová, a föld alá például, vagy a szenny víztározóba, ám alighogy a forró vizes medencéhez értünk, hirtelen megláttunk a víz felszínén lebegni egy testet, úgyhogy első pillanatban picit meg is hűlt az ereinkben a vér, de hál’ istennek kisvártatva kiderült, hogy az egyébként is minden tekintetben ismeretlen mintázatú fürdőnadrág ezúttal egy másik szerencsétlenül járt kisgyerekhez tartozik. Így hát nem volt mit tenni, kénytelen-kelletlen tovább folytattuk a keresést. Közben persze telt-múlt az idő, vészesen közeledett a záróra, a hangosbemondó felszólította a fürdőzőket, hogy haladéktalanul hagyják el a strand területét, úgyhogy lépnünk kellett, ha csak ugye nem akartunk szépen, szabadon, kézen fogva és édeskettesben hazaandalogni. Mondjuk, szó, ami szó, felvetődött bennünk ez az eshetőség is, de ezt egy-kettőre elvetettük. Végső tanácstalanságunkban aztán kérdezős ködni kezdtünk az úszómesternél, aki csodák csodájára emlékezett rá, azt mondta, igen-igen, világosan emlékszik, hogyisne emlékeznék, úszkált itt aznap délután egy döbbenetesen visszataszító külsejű kislány, egy igazi rút kiskacsa, még neki is feltűnt, aszongya, pedig ő aztán már sok mindent látott világéletében.

Ott ugrált, meg fröcskölődött, egypáran még szóvá is tették, hogy ezt azért már mégse kéne hagyni, nem is hogy a fröcskölődés, hanemhogy a látvány, de mire aztán intézkedésre került volna sor, a kislány szőrén-szálán eltűnt, mintha csak a víz nyelte volna el. Na, elég az hozzá, hogy miközben mi odakint a parton diskuráltunk, aközben a strandmunkások szépen lassan elkezdték így ereszteni lefelé a medencéből a vizet. És ahogy így eresztik, eresztik, egyszer csak a meder alján észrevételeznek valami szokatlant. Nézegetik, nézegetik, néztük mi is, de akkorra már úgy alakult, hogy az egész komplett strandszemélyzet egytől egyig mind odasereglett, körbeállták, vizsgálgatták, konzultáltak ott ezek a válogatott ilyen-olyan hidraulikai, meg ki tudja még miféle szakemberek, telefonáltak jobbrabalra, szaladgáltak fel-alá, bökdösték egy hosszú, görbe bottal, de hiába, csak nem tudtak rájönni, hogy mi lehet.

Csak azt lehetett látni, hogy valami nagy, és puffadt, csupa toll meg csupa faggyú, meg még két kifordult, plinszka láb. Aztán egy fiatal kis kabinosnő váratlanul felsikoltott, és akkor egyszeriben mindenkinek leesett a tantusz. Emlékszem a rándulásra, ahogy a férjem hirtelen így a szeme elé kapta a kezét, mintha csak meg akarta volna óvni magát a felismeréstől, pedig azt akkor már nem lehetett. Egy hattyú volt, pompás, kifejlett példány, a tolla, mint a hó, valahogy így fejjel előre beszorulva a lefolyóba. Hogy az hogy került oda, nem értette senki. Egész egyszerűen nem találtak rá magyarázatot. Mi is csak álltunk ott, némán, összekapaszkodva, döbbenten és tehetetlenül, hitetlenkedve és valószerűtlenül, és tátottuk a szánkat. Aztán kisvártatva felvijjogtak a szirénák, befutott a strandigazgatóság speciális kommandója, kiemelték a tetemet, betették egy nejlonzsákba, és annak rendje-módja szerint elszállították. De tudja, mit? Nekem az a hattyú nagyon is ismerős volt! A félrenyekkent szárnyával, a fura, ortopéd talpacskáival meg azokkal a ronda, fekete bütykökkel a csőrén...

– És a kislány?

– Miféle kislány? Ja, képzelje! Ő azóta sem került elő.

FOTÓ: SZABÓ BERNADETT