Az elvont tanmese napi tapasztalatként hat. A Bárkán Tasnádi István A harmadik hullám című darabja Vidovszky György rendezésében a fasiszta típusú csoportképződés iskolapéldája a szó legszorosabb értelmében – a minta amerikai, a jelenség itthonról ismerős. Ugyancsak Vidovszky és tanítványai a Karinthy Színház produkciójaként, a Rumbach utcai zsinagógában Anna Frank naplójához fűznek széljegyzeteket, készítenek gyakorlatokat maguk és a nézők számára, nyilvánvaló tanulságul idézve meg a múltat, keresve a választ a kérdésre, hogyan volt ez lehetséges.

A Kolibri Színházban a Mario és a varázslót játsszák kamaszok számára. Bagossy László szellemes rendezői betoldásokkal a múlt század harmincas évei Magyarországának a fasiszta Olaszországhoz fűződő bensőséges kapcsolataira emlékezteti a mai fiatalokat. A Katona a Kamrában Thomas Bernhard egykori botránydarabjával, a Heldenplatzcal nyitotta az évadot, nyilvánvalóan a tavalyi A mi osztályunk folytatásaképpen, ismét a múlttal való szembenézésre szólítva föl. Mohácsi János a Jurányiban teljes sötétségben, csak hangokkal és a láthatatlanul is hatékony színészi jelenlét erejével idézi meg a holokausztot, közkeletű zsidó vicceket szembesítve a megaláztatások, a szenvedések, a tömeggyilkosságok valóságával – címe A Dohány utcai seriff.

A Bálint Házban Jeles András kaposvári egyetemistákkal rendelt döbbenetes látomássorozatot a rettegést, a kínokat, az elembertelenedés emlékeit idéző szövegekhez Auschwitz működik címmel. A PanoDráma Lengyel Anna vezetésével a Trafóban ismét a cigányproblémával foglalkozik. A 174/B – Az igazság szolgái a dokumentumjáték ismeretes eszközeivel egy karikatúrának is beillő peren keresztül mutatja be a kirekesztés következményeit és sajátos mechanizmusait. A KoMa Ingolstadtban az ottani szánházzal közös produkcióban Alfred Jarry Übü királyát mutatta be egy tömeggyilkos rémtetteiként, kiegészítve egy angol szerzőnek, Simon Stephensnek az ilyen ügyekben eljáró nemzetközi bíróság gyakorlatát szkeptikusan bemutató jelenetével.

Itthon kétszer játszották. Kilenc előadás – mind ebben az évadban, szeptember óta született. Témájuk hasonló, ha nem azonos: faji megkülönböztetés, kirekesztés, üldözés, népirtás. Többségük a történelmi múlt felidézése, mindössze A harmadik hullám és Az igazság szolgái tekinthető mai történetnek, no meg az Übü pere. Mégis, mindegyik ugyanarról szól, ugyanarra figyelmeztet, ugyanarra biztat. Nem múlt el az, ami hetven éve történt, itt van, velünk van, köztünk van. Az utcán, a villamoson, de a parlamentben is.

Lelkiismeretes színházcsinálók, akik nemcsak szórakoztatással vagy kuzusideológiával akarják magukat eladni, hanem koruknak kívánnak tükröt tartani, behozzák a színpadra a legfontosabbat, amit tapasztalnak. Nem történelmi, hanem eleven politikai, politizáló színház ez. És nem is csak azért, mert ma is eleven az a szellem, amelyet a színpadra idéznek, amellyel küzdenek, hanem azért is, mert olyan időket élünk, amikor kormánypárti törekvés annak a kornak feltámasztása, rehabilitálása és restaurálása, amikor Magyarország a faji megkülönböztetés, a kirekesztés, a tömeggyilkosságok hazája lett.

Kilenc előadás ez abból a több mint száz bemutatóból, amit ősz óta láttam – nem is kevés. Az is igaz viszont, hogy nagy részük az úgynevezett struktúrán kívül, független társulatoknál, oktatási intézményekben született, a társadalmi közbeszéd nagy fórumaitól, a tömeges nyilvánosságtól távol, ha tetszik, a periférián. Legtöbbjüket fiatalok fiataloknak készítették. Másfelől viszont az igazi színház, a színházművészet már évtizedek óta ezekre a helyekre szorult vissza. Ha innen nézzük, mégiscsak a centrumban, a színházművészet szellemi központjaiban jött létre ez a kilenc előadás.

Már előjegyzést sem fogadnak el a Nemzetiben

Katasztrófaturizmus – így nevezi félig viccesen Alföldi Róbert igazgató azt a rohamot, amellyel elárasztják a nézők a Nemzeti Színházat, amióta kiderült, az évad végén vezetőváltás lesz. Gyakorlatilag protekcióval sem lehet bejutni az előadások 98 százalékára, február végéig ugyanis pár nap alatt szinte mindenre elfogytak a jegyek. A szervezési osztály vezetőjétől, Ordódy Gábortól tudjuk: az idei nagyszínpadi premierek közül az Angyalok Amerikában a legnépszerűbb. Mikor két hét alatt öt előadást tartottak, az utolsó jegyig azonnal elkelt minden.

A múlt heti bemutatóra, a stúdiószínpadi Sirályra két nap alatt elvittek minden jegyet, még februárra is, mikor egyeztetési nehézségek miatt kizárólag hét köznap délután tudnak játszani. (Ebben az időpontban általában nagyobb csoportok és a nyugdíjasok járnak színházba, de most az egyéni vásárlók söpörtek be majdnem mindent.) A februári új produkcióra, az Amphitryonra még a bemutató előtt elkelt minden belépő. A stúdiószínházi vagy speciális térben játszódó előadások közül a Hamlet, a Hazafit nekünk! és a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból a sláger. Igaz, ezeknél nagyon kicsi a nézőtér. Érdekes módon korábban a klasszikusabb színházi előadásokra, A tanítónőre és A lócsiszár virágvasárnapjára, valamint az Alföldi Róbert rendezte produkciók közül a Szent Johannára vitték nehezebben a jegyeket.

Az elmúlt két és fél hónapban azonban szinte ez a probléma is elhárult, februárra A tanítónőre van még pár belépő, valamint a kamaszoknak szóló Náthán gyermekeire, továbbá Rátóti Zoltán koncertjére. Olyan hosszú a szervezés előjegyzési listája, hogy új kérelmeket már nem rögzítenek, így talán évad végéig bejutnak az áhított előadásokra az eddig jelentkezettek. A Bánk bán juniorra 33 diákcsoport várakozik, plusz még jó pár diákbérletes csapat. A pártoló tagok sem járnak jobban. Korábban nekik jegykontingenst különítettek el, de mivel most nagy a harc a bejutásért, és január 28-án vélhetően őrült hosszú sor kígyózik majd a márciusi belépőkért, így velük sem kivételezhetnek.

A bizományos közönségszervezők ugyancsak nehéz helyzetben vannak, alig tudnak nekik jegyet adni. Ahogy a szakmabeliek is sokat várnak pótszékekre, párna jegyekre, mert akkora az érdeklődés. A legelszántabbaknak marad az a lehetőség, hogy a kockázatot bevállalva előadás előtt várakoznak a pénztárnál, hátha egy néző megbetegedett vagy az időjárás miatt nem jutott el a Nemzeti Színházba. (Szemere Katalin)