Abban az országban, ahol lassan az Alkotmánybíróság helyett is az ombudsman védi a jogállamot, igazán senki sem lepődhet meg, ha az elemi szólásszabadságot is az adatvédelmi hivatal veszi a szárnyai alá. Márpedig most ez történt: miután a decemberi diáklázadás idején a balatonalmádi két tannyelvű gimnáziumban – állítólag a megyei intézményfenntartó központ utasítására – előbb a tanárokat, majd a diákokat vegzálta az igazgató, hogy adjanak számot politikai nézeteikről, illetve a tüntetésekhez való hozzáállásukról, mostanra kiderült: ha a jelek szerint más nem is, jogellenes adatkezelés mindenesetre történt.

Aminek egyenes következményeképp háromszázezer forintos bírságot róttak ki. Az iskolára.

Ez pedig igazán izgalmas helyzetet teremt. Legelőször is rávilágíthat, valóban olyan zökkenőmentesen működik-e a közoktatás az államosítás után, mint ahogy Hoffmann Rózsa állította. Mi legalábbis érdeklődve várjuk, ki fog most a zsebébe nyúlni: az állami intézménykezelő-e, esetleg az önkormányzat, vagy valakinek netán eszébe jut szólni az igazgatónak, hogy drága kollegina, végül is az ön dörgölőzése, rendszerhű túllihegése, a legszörnyűbb időket idéző túlteljesítése vezetett a büntetéshez.

Nem akarnánk tippeket adni, de van negyedik lehetőség is. Az államtitkár asszony valamelyik reggel, egy kereskedelmi televí­zió­ban nyilatkozván, mikor az átállás zökkenőiről kérdezték, úgy vélekedett: a pedagógus hivatástudatának olyan erősnek kell lennie, hogy ha kell, akár a krétát is vigye be magával az iskolába. És miért csak a krétát? Habár a tantestület speciel a sértett volt ebben az ügyben, de miért ne adhatná össze a büntetést? És a diákok?! Végül is: mire való a zsebpénz?