Macskák népe
Nem láttuk. Nem hallottuk. Mégis tudjuk. Észrevétlen, egyetlen nyávintás nélkül, átvonultak, átvonultunk a hatalom földjéről a senki földjére. Hajnalban, még alig szürkült, a Tőke nevezetű nagy és kövér macska elsompolygott hazulról – nesztelenül, ott volt a téren.
Az öreg, elkényeztetett doktor macskák álmosan, de megértően néztek a fiatal, fénylő szőrű, idegenbe kószáló doktorocskák és girhes ápolónőcskék után. Felborzolt szőrű diák kandúrok és rátarti kis nőstény cicák surrantak át együtt a hidakon – az Öreg Tigris hazug, ennyit sziszegtek egymás közt.
Mondta is magában az Öreg Tigris: kutya néppel könnyen, farkas nemzettel még könnyebben elbírok, de mit kezdjek az állhatatlan és megfoghatatlan macska néppel! „Konokul közelített a zord ármádia, / S Tigrisnek most először kellett hátrálnia, / Így taszított le százakat, de irgalmat se kap; / Bevégzi bűnös életét: hórukk és zutty be; platty” – írta Eliot a Tigriskandúr végromlásában. (Na ennyire könnyen nem megy!)
Ellenfél születése
2012. október 23-ig Orbán Viktornak és a Fidesznek nem volt ellenfele. Az ellenfél nem személy. Nem intézmény. Történet. Orbánnak volt és van jól kitalált és elmondható/ megérthető története. Ez több, mint a híveknek kialakított mítosz, mert az orbáni történet hatásosan eljátszható a semleges és az ellenséges bel- és külföldi közönség előtt. A baloldalon Gyurcsány Ferencé volt az utolsó játszható történet, de ezt a történetet ő maga, hívei és ellenfelei olyan rémtörténetté formálták, hogy a közönség túlnyomó többsége nem kívánja látni, vagy csak szörnyülködni akar rajta.
Mesterházy Attilának, Schiffer Andrásnak vagy Vona Gábornak nem volt és ma sincs olyan hiteles története, amely a nézőket/választókat arról győzné meg, hogy személyiségük, világuk súlyos, karakteres, milliókat hitelesen közvetítenek, és egy súlycsoportban vannak Orbán Viktorral. Az ellenfél történetének három próbát kell kiállnia: 1. igaz–hamis; 2. felelős–felelőtlen; 3. képes–nem képes. A politika mesevilágában mindenütt, de nálunk különös jelentőséggel bír, hogy valakiről elhiszik-e, hogy igazat mond és tesz.
Valójában arról van szó, hogy hihetően az igazság világa, aurája veszi-e körül, vagy hazugságvilágban él. Orbán kétharmados győzelmének fő oka, hogy története az igazság küzdelme a gyurcsányi hazug világgal. (A republikánus Nixon, a „trükkös Dick” közel egy évtizedre befeketítette pártját, és Reagannek kellett eljönnie, hogy kijöjjenek az „ettől se vennék autót” világából. Tony Blair, a „hazug Tony” ugyancsak megpecsételte maga és részben pártja sorsát.)
Az október 23-i ellenfél, Bajnai Gordon előnye, hogy eddig nem volt hazugságon kapható: kormányzásában azt tette, amit elvállalt, megmondta, hogy egy évre vállalja, el is ment, megmagyarázta, hogy miért vonult vissza és most miért vállal mégis szerepet. Az ellenfél történetét hitelesíti, hogy Orbán és embereinek minden buzgalma kevés volt egy érvényes karaktergyilkos kampányhoz. (Ó, tudnak ők még, ne aggódj!) És Orbán éppen most issza ki a piszkos vizet a hazugság medencéjéből. Itt prüszköl a diákok és összes híve szeme láttára.
A felelősség/felelőtlenség párosa a politikusok legkomolyabb próbatétele. Politikailag, intellektuálisan és erkölcsileg felelőtlen korban és helyen élünk. A választók elvárják, hogy érdekükben minden felelősségről mondjanak le vezetőik. Kívánságaik, vágyaik teljesítését, az intellektuális közepesség kiszolgálását és a kétes magánerkölcsök közerkölcsi követését követelik. A magyar – közép-európai, részben európai, részben világ – felelőtlenségben, Orbán története a világméretű felelősségvállalásról szól. Orbán történetének nagysága vagy kicsinysége, hogy elvállalja a felelősséget az egész világgal szemben.
E világtörténeti felelősséggel szemben nehéz ellensúlyt játszani. Ha valaki nem kíván egy ellentétes hit apostolaként fellépni – Gyurcsány ezt tette –, akkor a felelősség hiteles története kis történetek sora a Nagy Történettel szemben. Felelős vagyok ettől eddig politikailag, eddig, és nem tovább jutottam intellektuálisan, de ezért vállalom a felelősséget, nem vagyok morálprédikátor, de tisztességesen, a játékszabályokat betartva játszom. A Nagy Történetben nincsenek szabályok, adott szó – joga a történet mesélőjének és cselekvőjének van. A kis történetek szabályai kialakítottak, a felelősség számonkérhetőséget jelent.
A képesség a politikai irányító, vezető és a kormányzó kettős képességét vagy alkalmatlanságát mutatja. Orbán kiváló politikai stratéga, bűn rossz kormányzó. Bajnai gyenge politikai irányító, jó kormányzó. (Mesterházy, Schiffer, Vona különböző szinteken jó politikai irányító, kormányzóképesség nélkül. Mesterházy, akár Bersani, sokkal több stratégiai érzékkel és szervezetirányító technikával rendelkezik, így egy párt élére alkalmasabb, mint Bajnai vagy Monti, ám az utóbbiak tudnak egy országot kormányozni.) Az ellenzéki vezető helyért folyó tülekedésben, a napi mozgalmi harcban Bajnai idegenül és naivan szerencsétlenkedik.
Nem igazán tudott válaszokat találni az LMP elutasító és az MSZP ölelkező stratégiai manővereire vagy a Fidesz-kormány kádárista, a mindennapi életet érintő hangulatjavító intézkedéseire. Története és ügye ki van találva, intézménye és mozgása nincs. Hiányzik belőle az érzék a társadalmi mozgások ritmusa és politikai intézményesítésük iránt. Idegen születő, mozgásban lévő folyamatokkal, ismerős kész intézményekkel szemben.
Ha Orbán folyamatosan új világokat teremt, rombolja a régi kereteket, Bajnai fegyelmezett és zárt rendszerekben működik. „Mondjatok egy szabályt, hogy felrúgjam!” – ez Orbán. „Adjátok meg a szabályt, hogy éljek benne!” – ez Bajnai. Az egyiknek képessége, hogy minden helyzetet kockázatossá és bizonytalanná tegyen, a másiknak, hogy csökkentse a kockázatokat, és megragadja a bizonyosságot.
A gyűlöletkapu Lezárása
A jobboldal és a szélsőjobb között az ezredforduló után kinyílt a gyűlöletkapu, amelyen ki-be jártak a gyűlöletbeszédet használók, a harag, a sértettség nacionalista és rasszista emberei. A társadalom „trianonizálása”, a nemzeti sérelmek gyűlöletekké duzzasztása, a mindennapos átjárás a gyűlöletkapun nemcsak a politikai oldalak, hanem a politikusok és a választóik között is állandósult. (Ne higgyétek, hogy a baloldaliak kerülték az arra járást: egész tömegeik vándoroltak és vándorolnak arra, különösen 2006 után!) Ám a 2012 végi antifasiszta tüntetés nagy döndüléssel lezárta a kaput.
Bekövetkezett az a fordulat, amire a magamfajták – igen, az idegen szívű liberális demokraták, akik többek közt Ady Endréhez és Benedek Elekhez, Babits Mihályhoz és József Attilához, Bibó Istvánhoz és Márai Sándorhoz, Ottlik Gézához és Nemes Nagy Ágneshez, Donáth Ferenchez és Kosáry Domokoshoz jártak iskolába – régen számítottak: a magyar nép szörnyű, ha sérelmeibe belebolondul, de mindig eljön a perc, amikor kijózanodik, és számot vet helyzetével. Van közép. Van jobb- és van balközép, amelyek nem tűrik a szélsőségesek nemzetrontó világát. Kicsiny, vékony, bizonytalan, reszketeg, de létező közép. Magyar. Polgári. Európai. Nyugati.
Ki akarja szabadítani Magyarországot és a magyar népet a szélsőséges, múltban élő, világgal, a másikkal szemben ellenséges híre alól. Évekbe, tán évtizedekbe telik, hogy helyreállítsuk tisztességes ’48-as, ’56-os, ’68-as és ’89-es hírünket, amikor és amiért büszkék lehettünk, lehetünk magyarságunkra, de elkezdtük. Tegnap még dicsőség és divat volt cigányozni, zsidózni, Európa-gyarmatozni, az antifasiszta tüntetés után gyalázat! Tegnap kitaszíthattak a magyarságból származásod, vallásod, nézeted, véleményed miatt, ma magát taszítja ki, aki ezt teszi.
Nincs miniszterelnöki, békemeneti, élpublicista különút: a gyűlölet kapuja zárva. Az antifasiszta, antirasszista föllépés felszabadította a jogállamot tisztelő, nyugatos liberálkonzervatív polgári közepet. Bár képesek volnának megszerveződni! (Ne higgyük, hogy csak nálunk folyik kíméletlen harc a jobbközép és a jobboldal széllel érintkező szárnya között: ez zajlik az amerikai republikánus pártban, a francia UMP-ben.)
Vannak lányaik és fiaik: van jövőjük
Az év végi diákmozgalmak a büszkeség és az őszinteség gesztusai. Hazugságországban, ahol az őszinteség különösen félelmetesnek és veszélyesnek tűnik, a nyílt utcán megjelent az igazság. Mi, akik családunkra, jelenünkre és jövőnkre tekintettel, megfontolt – és gyáva – felnőttként, nem mertünk őszinte nyíltságot vállalni, most megtapasztalhattuk a kétségbeesett reményt. Orbán a legnagyobb jót akkor tette e haldokló országban, amikor ostoba arroganciájával kihívta maga ellen a diákok lázadását. Minden társadalmat megifjít fiataljai szabadság- és önállóságvágya.
És az Orbán-rendszernek még az is sikerült, hogy egymás mellé állította nemcsak a fiatalok különböző korcsoportjait, de a diákokat, szülőket és tanárokat is. Mindegy, hogy meddig tart. Mindegy, hogy végül hányan voltak és lesznek. Megint van egy ifjú nemzedék, amely megtapasztalta az ’56-os, ’68-as és ’89-es ifjakhoz hasonlóan a függetlenség, az érvényes és felelős tett, a vagyok, aki vagyok, a mi vagyunk a nép euforikus érzését. Soha nem fogják elfelejteni, ahogy én se felejtem életem első tüntetését. (Csak egy Orbán Viktor nevű pocakos férfiú felejt – jaj neki!)
Mindegy, hogy az ellenzék mit és mennyit értett. A legdöntőbbet hozták e fiatalok: megfordították az ország hangulatát. Lehet továbbra is komoly és cinikus felnőttnek, mindent tudó és tevő hatalmasnak, töretlen hazudozónak lenni, de már mindannyian tudjuk, hogy az vagy, azok vagytok. Kellemetlen. Lehet a rossz oldalon állni, de már nem állíthatod, hogy nem tudod, ez a rossz oldal. Az Orbán-rendszer a fiatalok szemében halott. Hazudj életet, ha tudsz!
A jog visszavág
Az Orbán-rendszer elszenvedte az alkotmányos ellencsapást. A jogállam eltakarítottnak vélt ellensúlyai – a köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság és a bíróságok – visszaütöttek. Az elnök megmutatta, hogy nem lesz a kormány láncos kutyája, hanem minden lehetséges alkotmányos kapaszkodót kihasznál az „alkotmányosság” védelmében. Az alkotmánybírák többsége pedig három jelentős határozatban hatalmas lépést tett egy új alkotmányossági felfogás felé.
Ha az alkotmányos jogállam zsenge fájának növekedését lehetett gyorsítani a „láthatatlan alkotmány” aktivizmusával, akkor e fa könyörtelen kormányzati és törvényhozói visszavágása esetén az alkotmányosság, a jogállami kultúra védelmezőinek nemcsak formailag, hanem tartalmilag is be kell avatkozniuk: a törvényhozó se tehet meg mindent, nem léphet föl az alkotmányosság már kifejlesztett törzse ellen. Ha korábban a fejlődő jogállamot kellett védelmezni a láthatatlan alkotmány eszméjével, most a meglévő jogállami kultúrát, az alkotmányosság és törvényesség elveit az alkotmányellenes törvényhozói többség ellen.
Ezzel az új alkotmányosságfelfogással és a meghozott lényeges döntésekkel az orbáni pretoriánus rendszer lényegét kezdték ki. Nem ellenzékiek, nem baloldali és liberális nyomorultak – természetesen ők is –, hanem a sajátjaik: jobboldali liberális konzervatívok. A polgári középnek elege lett mindabból, amit az Orbán-rendszer a maga kétharmadával előállított. És azt is megértették, milyen sors vár Magyarországra, rájuk, ha tovább folytatódik 2014-ig és ne adj isten ’14 után a „hatalom a jog ellenében” szabadságharc. A Nyugat elleni szabadságharc. A Minőség elleni szabadságharc.
Macska nép? Eljött az idő, hogy magunkba nézzünk. Megtettünk-e mindent? Deák mondta 1868-ban: „Legfőbb és legszentebb bíróság cselekvényeink fölött önlelkiismeretünk. Ha tetteinkre nézve ez előtt nem bírunk tisztán megállni, semmi hatalom föl nem menthet a legsúlyosabb vád alól: saját öntudatunk vádja alól.”
