− Alföldi Róbert rendezőként rengeteg előadásába hívott, még a Nemzeti igazgatása előtt. Mondhatjuk úgy is: gondolkodik benned. Az már biztos, hogy július 1-jétől Vidnyánszky Attila váltja őt a színház élén. Mész vagy maradsz a társulatban?

− Volt néhány álmatlan éjszakám emiatt: igen, megyek.

− Pedig azt nyilatkoztad korábban, hogy Vidnyánszkyval is jól dolgoztál a Bánk bánban.

− 2002-ben találkoztam Attilával, és tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy a Nemzetiben vagyok. Annak idején Schwajda György hívott A viharba, de mivel az a szerep nem tetszett nekem, viszszautasítottam. Akkor hívott a Bánk bánra Attila. A címszerep és Vidnyánszky személye is vonzó volt. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, akkor ő sem volt az, aki ma. Nem olyanformán diszponált emberek életéről, mint most. Azóta nem nagyon találkoztam vele. Amikor Jordán Tamás mandátuma lejárt, ő is pályázott. Ha akkor nyer, kevésbé fájt volna, hogy szétrombol egy jól működő közösséget. Most tényleg összeállt valami a Nemzetiben. Egy ilyet felépíteni – közönséggel együtt – nem két perc. Ezt Vidnyánszkynak tudnia kellene. Számomra az a kérdés: lehet-e ehhez a romboláshoz asszisztálni. És most oda jutottam, hogy nem. Nyilván esélyt kellene adnom Attilának, ha ő egyáltalán akarna velem dolgozni, de még nem közölt velünk semmit… Azt sem tudjuk, az elkövetkező fél évben mi lesz.

− Beszéltek arról a kollégákkal, hogy ki megy, vagy ez még tabu?

− Nem beszélünk, bár az az egyik legjobb dolog a Nemzetiben, hogy nincsenek tabuk. Mi most nagyon közel állunk egymáshoz. 2002 óta erős a társulata a Nemzetinek – hála Schwajda Györgynek. Meggyőződésem, hogy e nélkül ez a színvonal nem jöhetett volna létre.

− Alföldi is elküldött jó pár embert. Ő is belebolygatott a társulatba.

− Igen, ez mindig fájó, hiszen Jordán Tamás alatt is a szeretet övezte a társulatot, a „megmondó” és nem az „ajnározó” szeretet. Az ember csak az ízlés mentén tud megbocsátani. A szimpátiáról, az antipátiáról senki sem tehet. Robi tehetségesnek tartotta azokat, akiket elküldött, de úgy gondolta, nem tud velük dolgozni.

− Ezek szerint Vidnyánszkyból sem az zavar, hogy megváltoztatja a társulatot.

− Vidnyánszky elképesztően tehetséges, képességes. Nem haragudnék rá – bár őszintén szólva, most sem haragszom rá, azon már túl vagyok –, hiszen ő is csak eszköz a történetben. Hogy mennyire vesz részt eszközként, az persze minősíti. Ő egy ambiciózus ember, talán túl ambiciózus is.

− Mit lesz veled, ha eljössz a Nemzetiből?

− Még nem tudom, a januárt és a februárt most arra szánom, hogy megnézzem a lehetőségeket. Megpróbálok türelmes lenni, adok időt magamnak, mondjuk március idusáig. Persze, financiális kényszerből bizonyos összeget havonta keresnem kell, hogy be tudjak tömni jó pár éhes szájat. Különösebb félelmem azonban nincs, bár biztos nehezebb lesz. Végignézve Magyarország színháztérképén, nincs túl sok olyan hely, ahova szívesen mennék. Félve mondom: mégiscsak a tehetségtelenséget emelték törvényerőre – tisztelet a kivételnek.

− Mi az, ami hiányzott neked a Nemzetiből?

− Nem hiszem, hogy van ilyen. Megkérdőjelezhetetlen, hogy Robi értelmet adott nekünk. Elmondok egy példát. Bruce Willisről az ember tudta, kicsoda, az más kérdés, hogy szereti-e. Egy idő után kezdett unalmassá válni a Die Hard-sorozat – én persze imádtam –, és egyszer csak jött Tarantino, és berakta a Ponyvaregénybe. És bár ott ugyanazt csinálta, mint korábban, a helyére került. A színészt a helyére kell tenni. Egy színházat is. Robi meg ennek célt, értelmet és programot adott.

− Ki tett téged a helyedre: Székely Gábor az Új Színházban, vagy Alföldi itt?

− Gábornál rengeteget szorongtam. Az egy rövid időszak volt, négy év semmi egy társulat életében. Úgy lett volna érdekes, ha hagynak még négy évet neki. Bár valószínűleg, ha újra megkapja, akkor is elszerződöm. Vágytam a függetlenséget, ezért a szabadúszást választottam. Most is vágyom, elfáradtam, mentálisan. Szívesen elmennék egy szanatóriumba, vagy mint A mester és Margaritában a mester, elmegyógyintézetbe vonulnék, kivonni magamat az élet alól.

− Volt olyan előadás, amelynél rendszeresen pszichés tüneteket produkáltál?

− Az Oidipus királyt úgy éltem meg, mintha a Mount Everestet kellett volna megmásznom. Az egyik előadásnál azt éreztem, anginás rohamom lett. Olyan sikertelenséget éltem át ebben a szerepben – saját értékrendem szerint –, és ez annyira nyomasztott, hogy meg akartam halni a színpadon. Ez majdnem sikerült is. Udvaros Dorottyával volt közös jelenetem, én meg csak csippantottam a szememmel: szia, Dorottya, lehet, hogy a monológ végét már nem hallom. Ő meg csak azt látta, hogy kacsintgatok… Borzalmas. Jött egy fiatal orvosnő, a kezembe adta a vérnyomásmérő használati utasítását, és mondta, hogy kezdjem el olvasni, mert ő ezt még sosem használta. Nagyon röhögtem, közben haldokoltam. A gép meg azt mutatta, hogy minden teljesen rendben. Kiderült, ez pszichés alapon működik. Akkor múlt csak el, amikor a következő évben felújítottuk a darabot, és picit lazábbra tudtam venni.

− Előfordult, hogy nem vállaltál egy szerepet, mert túl sok párhuzamot éreztél a magánéleteddel?

− Nem, amúgy is ritkán fordul elő, hogy nem vállalok el szerepet. Olyan előfordult, hogy otthagytam, olyan még több, hogy ott kellett volna hagynom. Most is van ilyen… A vágy villamosa bekerül a Pesti Színházba, ami szerintem minimum megkérdőjelezhető döntés. Azért persze érdeklődve várom. Meggyőzött mindenkit Eszenyi Enikő, aki Blanche-ot játssza, vigyük be a Pestibe. Annak idején is voltak félelmeim az előadással kapcsolatban, ezért otthagytam egyszer. De amikor Kamarás Iván kiment Amerikába, felhívott az igazgató, segítsek, már csak egy évadja van hátra az előadásnak. Az utolsó percig nagy sikerrel játszottuk, a Budapesti Kamara Tivoli Színházának ez volt az egyik zászlóshajója. Az egy dolog, hogy minimum tizenvalahány évvel vagyunk idősebbek a szerepeknél, de vadonatúj közegbe kerül az előadás, amely máshol már több mint 200-szor lement.

− A Budapesti Kamaraszínház búcsúelőadása volt A vágy villamosa. A tapsrendnél mi volt az első gondolatod?

− Én nyitottam és zártam a Tivolit, a nyitó A velencei kalmár volt, amelyet Alföldi rendezett, és ez a záró előadás. Ne vessen meg senki, de először az jutott eszembe: végre nem kell többet játszanom Stanley Kowalskyt. De én már csak ilyen vagyok, aki ismer, tudja. Aztán felnéztem a karzatra, ott állt a társulat. Azt is nehéz volt sírás nélkül kibírni. Megfordultunk, és megtapsoltuk őket.

− Félsz a Nemzetiben az utolsó előadástól?

− Nézd, folyamatos a nézők szimpátiatüntetése. Ha felmegy a nézőtéri fény, nehéz belenézni az elpárásodó tekintetekbe, olyan szeretettel néznek minket. Tudjuk, egy ideje a társulat miatt jönnek, arra kíváncsiak, hogy mit gondolunk a világról – nem az épületet vagy a darabot akarják látni. Jó és megható érzés, akár folytatni lehetne, de nem hagyják. Nem akarok szociálpszichológiai fejtegetésekbe kezdeni, de a Nemzeti-kérdés körüli felhajtáshoz Vidnyánszkynak sok köze lehet határon túliként. Az egész gyerekkorát a nemzetféltő, identitástudat-féltő időszakban töltötte Ukrajnában – magyarként. Ahol ráadásul szocializmus volt, és az internacionalizmus a kötelező ideológia. Huszonévesként jöttek át Magyarországra, és ez az identitásféltés az életük végéig a zsigereikben marad. És ez könnyen belevetíthető a Nemzeti Színházba, amely annak idején a német nyelv helyett a magyar nyelvért jött létre. Én itt éltem, ebben az országban, itt szocializálódtam, és nekem a legtermészetesebb, hogy magyar vagyok. Egy pillanatig sem kellett aggódnom, hogy bárki úgy határoz, nem beszélhetek a nyelvemen. Ők ezt máshonnan nézik. Ezt abba kellene hagyni, mert itt, Magyarországon ez hülyeség. De nem akarok ebbe mélyebben belemenni, mert kerülöm a politikát, ha lehet.

− És a kultúrpolitikát?

− Azt nem, bár az is borzalmas. Ott van, amiért az utcára megyek.

− Miért például?

− Az Új Színházért. Szegény édesanyám pánikbeteg volt. Úgy érzem, némi csírája bennem is maradt ennek. Rosszul érzem magam a tömegben, kivéve egy jó koncerten. Önszántamból nehezen megyek plázába és tüntetésre. De ez utóbbit egyszer-kétszer megtettem, bedobtam előtte egy kis bort. Van, amiért muszáj kimenni, vagy nemet mondani, mint én a Nemzeti kapcsán.

− Megakadályozható lett volna bármiféle szakmai összefogással, szolidaritással az Új Színház- vagy a Nemzeti-beli kinevezés?

− Ugyan, nincs az a szolidaritás. A hatalom diktál, ez a politikusok hübrisze. Nem szeretem, amikor kinyilatkoztatnak. Mi jogon mondják meg, minek hogyan kell lennie? Amúgy most a diákokban nagyon bízom.

− Mit tartasz 2012 legnagyobb kulturális veszteségének, és mi lenne 2013-ban a legnagyobb kulturális nyereség?

− Ilyen léptékben soha sem gondolkodom, csak az életem és agyam mentén próbálom megtenni a tyúklépéseket. A filmgyártás megszűnése katasztrófa, a közmédiáé pláne. Ha amortizálódik egy szakma, soha nem tudják visszaépíteni. Veszteség a színházak bezárása is, ezek a közösségi helyek olyat adnak, amit sehol máshol nem lehet megkapni. Egy tollvonással azokat az embereket teszik semmissé, akik oda jártak.

− És 2013 nyeresége?

− Nyilván arra akarsz kilyukadni, hogy Alföldi kap egy másik színházat. De én ebben nem bízom. Nem adnak, hanem elvesznek. Itt tényleg területfoglalás zajlik.

Nagyon röhögtem, közben haldokoltam