Tavasszal kezdték az építkezést, de télen, a régi sírköveken még el lehetett olvasni a kopott neveket. Daru tudja ezt, mert a temető mellett lakik, azon a télen embermagas hó esett, és ő gyakran simogatta a betűket. A sírkőnek nem fáj a feledés. El kell oszlatni a havat a kőlapon, a mélyedésben megragad a fehérség. Fura temető az, feltűnően sok a Jakab és a Sámuel. Daru ráncolja a szemét, tizenhárom éves, de már megvan benne minden, aminek egy megtört öreg szakiban meg kell lennie: félelem, gyanú, harag. Langaléta kamasz, de ha a fájdalmait nézi, öreg mester. A keze: platni, a szíve: harangvirág.

Darué volt az a régi temető a Kinizsi soron, a saját tulajdona, csak ő járt oda, tőle vette el a tanács, őt károsították meg, amikor a sírok helyére alig néhány hónap alatt felhúzták a házakat. Alig néhány hónap – akkoriban ez gyanúsan gyors tempó. Daru a portákat nézi, ahol nemrég még a sok idegen betűt látta, most valamiért szorít a szíve. Amikor ott volt a temetőben, semmi sem fájt. A szív nem érez, ha a test dolgozik, munka közben süket a világ.

És Daru dolgozott: emlékezett. A Kinizsi-telep torkában, Daru úgy hitte, gondolkodnak az elfeledett halottak kövei. Azt is látta, nem keresztet véstek a kövekre. Akinek a kövére nem keresztet vésnek, arra nincs, aki emlékezzen, ezt mondta neki az apja. De nem magyarázta meg, miért, és ki feledte el a csillagosokat ilyen gyorsan. Ezért Daru nem hisz neki. Egészen sokáig úgy véli, bármit vésnek a kőre, a halottakat elfeledik, a keresztes halottakkal sem törődik senki.

A köveket, szemetet, lomot, ágakat, fákat elviszik, de a sírok kikotrásával az utolsó napokig várnak. Nem tudni, miért. Talán tartanak valamitől, botránytól, haragtól, átoktól. Elzárják a régi temető területet, palánkerdő védi a bevezető utakat. Hajnalban csinálják, reggelre semmi sem marad. Daru évekkel később arra gondol, hogy a csontok – a félelem miatt – kaptak még néhány napot a földi végtelenből. Nem kért a botrányból a tanács, ezért a testek a saját rendjükben vártak. Három napot. A testek mintája, lentről fölfelé a követező volt: széttartó kötőtűk, hurkapálcák, karika, kosarak, labda.

Kikotorják a régi temetőt, mert nem járt oda senki sírni. Jó minőségű, zsíros fekete föld, megterem benne bármi, finom az ott termett gyümölcs, sárga a kukorica. Az emberhústól, állítólag, remeg a kéz. Az emberhús látszik az emberen. Oda, a halottak helyére, az egyenházak egyikébe költöznek Nóráék. Övéké a harmadik a ház. Nem mondom, hogy Daru erre sohasem gondol, amikor Nóráékhoz jár udvarolni, és hogy erre csak én gondolok utólag, de akkor is nehéz elhinnem, hogy ennek komoly szerepe lett volna abban, hogy Nóra meg Daru végül nem találtak egymásra. Hogy nem ez lett életük első égető, kormos, fátyolos szerelme.

Darunak, amikor Nóra szakít vele, az jut az eszébe, hogy Nóra is remegést okozott, meg tudvalévőleg az emberhús is, sőt, Daru kapott génjei is remegést okoznak. Hullámok, tajtékok, medrek, hátságok vannak minden mozdulatban. És minden mozdulatlanságban is. A remegésben az élet van benne, ezt Daru már érti, de hogy a halált jelentik, azt még nem. Daru megtörten vágyik Nórára, alázatosan és szomorúan, úgy hiszi, túl korán érkezett, neki Nóriból még semmi sem juthat. Egyidősek, sőt, Nóra még alig múlt tizenhárom, és bizonyosan féli a saját vágyait. Mindezt Daru előre végiggondolja, okos fiú és előítéletes, Nóra akármit csinál, ő ezt látja benne.

Minden ugyanazt jelenti, és mindennek az ellenkezője is ugyanarra bizonyíték. Nóra királylány üvegfal mögött él, csak integetni tud, mert Daru nem akarja hallani, amit mond, és nem akarja érezni, ha megérinti. Nóra megértette, mit akar a teste, de Daru nem értette meg, mit akar a Nóra teste. Ezért maradt a remegés a hús után. Nem történt más, ültek a kanapén, Nóra Daru szemébe nézett – jaj, én vagyok ott az a fiú, akinek nincs erre ingere, mozdulata, én vagyok Daru, és Daru nem csinál semmit, állja a lány tekintetét, látja, hogy hamvad el a vágy a reménytelenségben, és csúsznak, fájdalmasan lassan csúsznak el a másodpercek. Talán van még egyetlen reménytelen pillanat, amikor szégyenkezve, de oda lehetne hajolni!

Nóra elhúzza a száját, már fájdalmában mosolyog, most, az istenért, meg kell csókolni! Daru, kérlek! Az ablaknál van az íróasztal, vaslábak, két vékony fiók, abban tartja Nóra a titkait: levelek, matricák, tátikák. A könyvespolc alatt két kövér fiók van, az alsóban zoknik és a bugyik. Nóra bosszúból megmutatja őket. Csipkések, selymesek, lyukacsosak, ha fölveszi, bizonyosan alig takarnak valamit. Nóra anyukája jól keres, jugóból hozott bugyik azok, úgy nevezik őket, tanga. A tanga látványa majdnem elég. Annyira jó, hogy majdnem rossz.

Gyakran képzelem magam Darunak: abba az időbe, oda. Sohasem tudom a kínokat enyhébbre képzelni. Daru kedvéért megpróbálom újra: gyere, Daru, hátha jobb lesz! Beköltözöm a kamasztestedbe. Tudod, milyen? Alig szőrös, hatvan-egynehány kiló, annyira vékony, félek mozogni benne. Daru, te így élsz? De ha beköltözöm a mai énemmel a Daru testébe, akkor a testem az akkori lehetőségei szerint működik? Ez most nem költői kérdés, nagyon is valódi dilemma. Mert ha igen, akkor Nóra első érintésére elindul a forró lávafolyam a hasamból. Vagy a mai lomha, keserves tempó költözik át a kamasz testbe, és akkor az én öreges akarásom játszadozik majd velünk? Daru, te mindennek azonnal örülsz.

Én meg nem tudom fogadni az örömet, csak várok, hogy sikerüljön, hogy tudjak már örülni, és mire megjönne, már egészen más minden. Már az az öröm: bánat, már az a zsír: korom. A kérdésre nincs válasz. Márpedig minden centi, másodperc, gondolat számít. Daru, ne add föl, megpróbálom végiggondolni! Daru testében a mai énemmel – nem buknék le azonnal? Hogyan beszél Daru? Mire gondol? Nincs tizennégy. Milyen szavakat használ, mennyire beszél tájszólásban, mi érdekli? Ülnek Nórával az emeleti szobában, Nóra okos lány, megint úgy hívta föl Darut, hogy a szülei nincsenek otthon. A téeszben vannak, Nóra egyke, és a teste parancsokat osztogat. Nóra is tájszólásban beszél, de miről beszélnek tájszólásban? Az iskoláról? Ugyan.

Az iskoláról nem, Daru talán elég ügyes (tényleg az?), hogy kerülje a témát, az iskolát, és az iskolában Ivánt, mindenekelőtt, mert Iván a legmenőbb fiú az évfolyamban, és Daru csak a második. Másodiknak lenni méltatlan helyezés,mindenkinek a legjobb jut róla eszébe, még a frizurájuk is egyforma, a testalkatuk: sportolnak, táncolnak. Nincs tanulság, Iván az első. Több helyezés nincs, harmadik, negyedik poszt nem létezik, a többiek szabadok, mint az Isten, csak ők ketten tételek a mezőnyben. Pontosabban Iván vezeti a sort, és természetesen Nóra is Ivánra vágyik, mert Nóra elég csinos hozzá, hogy megkapja Ivánt. De Iván megbízhatatlan, Nóra meg ideges fajta, nem bírja a tékozlást. Ezért választja Darut. Ha Daru ismerné a szót, azt gondolná, ez istenbizonyíték.

Hogy bukhatnék le? Ki gondolna arra, hogy másvalaki van abban a valóságban, ami akkor, ott az egyetlen? És nem is másvalaki, hiszen Daru én vagyok, csak huszonegy évvel később, mint valami romantikus regényben, visszautazom, hogy ne alázzam meg magam, pontosabban Darut, meg Nórát, amikor észrevétlenül a mellére csúsztatja Daru kezét – merthogy ezt eddig elhallgattam –, elég szégyenletes volt magában az, hogy odahajolt, és rámosolygott, várta, hogy megcsókolja, de lehet ennél a vágy csömöre kínosabb, mert a gömbölyű, feszes melle is a kezében volt.

Tessék Daru, nézz ide: miért nem csináltam semmit? Utólagos okoskodás: micsoda kárt tett volna a tizenhárom éves, általános iskolás kamasz lelkében, ha megkapja, amit akar. Ha egyáltalán. Akkor Daru még nem tudhatta(m), hogy ő nem elég érett a szerelemre, mert ha tudtam volna – érett lett volna rá. Valami védte a napokat. Remegtek, égtek, fájtak. A Daru az én nevem. Belém van vésve. A kunkori vágatokban, ha megsimogatsz, megül a hó, kifehéredik a halott nevem. Amikor még az akartam lenni, ami csak akkor vagyok, amikor majd az akarok lenni, ami akkor voltam.