Egy válásról
Szerelem ugyanis nem létezhet bizalom nélkül. A szerelem kizárólag az alanyát, az állítmányát és a tárgyát érzékeli, Őt, a Mindent. A szerelem talán éppen attól tünemény, hogy képes átgyúrni a hallást, a látást, a ritmusokat és a mozdulatokat, képes átformálni a megismerőképességet; olykor csodásnak és ártatlannak minősíti még a zsarnoki gesztusokat is. Nyelve tökéletesen egyirányú beszéd. A megújulás ereje nyilvánul meg benne. Legalábbis eleinte.
Ismerőseim válásai tanulságosak voltak számomra. Tehetetlenül hallgattam jajveszékeléseiket, hepciáskodásaikat. A válás a szerelem paródiája, még akkor is, ha történetesen tragédiával végződik. A szereplők elbeszélnek egymás mellett. A válás szabadulás a másiktól; de ez a szabadulás csak a legritkább esetben hoz személyes felszabadulást. Általában nyomot hagy a lelken. Két nemzet nem lehet egymásba szerelmes. Erre nincs példa. Nem is lesz. A nemzet narcisztikus és kizárólag önmagába szerelmes. Önszerelmet ápol.
Természeténél fogva kirekeszt és beolvaszt, ami egy és ugyanaz, lefokozás, egyedül a nemzet önimádatának elmélyítését szolgálja. A nemzet önző. Csak önmagát látja. Önös érdekeivel van elfoglalva. S ha őrültségekre hajlamos vezért fog ki, még önzőbb, még zártabb, még önimádóbb lesz. És képtelen az innovációs gondolkodásra, a társadalmi béke fenntartására. Egy ilyen vezér ámokfutása infantilizmust szül, zülleszt, félelembe és nyomorba sodorja a társadalmat, nemzeti messianizmusával hazug illúziókat táplál, s az illúziók mozgósításával elodázza mindazt, aminek megértésére és elvégzésére születtünk.
2. Ez a züllés rekesztette két államba a cseheket és a szlovákokat. A szlovákiai magyarok pedig csak néztek, mint a moziban. Mit tehettek volna? Maholnap száz éve „körön belüli körön kívüliek”. Kispadosok. A cseheket és a szlovákokat a szláv eszmeiség sodorta közös államba 1918-ban, s ebben nem elhanyagolható szerepe volt a kiegyezés utáni Magyarország öntelt asszimilációs politikájának. A két világháború között a szlovenszkói magyarok politikai vezetői Budapestre jártak tanácsért, mit is lehetne kezdeni az ezeréves magyar tudással, hogyan lehetne visszaszerezni az elvesztett területeket. Horthyék ehhez a segítséget Hitlerben vélték megtalálni, akárcsak az önállósulni vágyó szlovákok. A csehek megrökönyödve nézték, hogy a szlovák ludákokban (népnemzetiekben) a nemzeti érzés az első kínálkozó alkalommal felülkerekedett a szlávság eszmeiségén: 1939. március 14-én kinyilvánították Szlovákia önállóságát. A német hadsereg már másnap elfoglalta a maradék Cseh- és Morvaországot, Dél-Szlovákia magyarlakta területei pedig Magyarország fennhatósága alá kerültek. Akár egy mesében.
Csakhogy a mesebeli hét évnek sem kellett eltelnie, s ezeket a területeket visszacsatolták Csehszlovákiához (Kárpátalját a Szovjetunióhoz). A „geopolitikai kudarcért” a szlovákiai magyarok totális kisemmizettséggel fizettek; Csehszlovákia kollektív bűnösöknek bélyegezte őket. A szlovák bábállam köztársasági elnökét néhány bajtársával együtt bebörtönözték és kivégezték, a szlovák fasisztákat azonban nem sújtotta kollektív büntetés. Ami bölcs döntés volt, hiszen nem létezhet kollektív bűn. Végső soron ugyanis mindig az ember az elkövető. A bizonyítás olykor gondot okozhat, de a bizonyítás parancsa civilizációs elvárás. Ellentétben a ráfogással, amely irracionális, populista és aljas, főleg akkor, ha hatalmi érdek és birtokvágy motiválja.
3. A csehszlovákiához visszacsatolt területek magyar lakosait sújtó kollektív büntetést csak a bolsevikok 1948-as hatalomra kerülése enyhítette. Moszkvának nem tetszett a „magyar kérdés” megoldásának néhány pontja, ráadásul válság tombolt, súlyos élelmiszerhiánnyal. A cseh és szlovák kommunisták szervezetileg területi, szellemiségükben nemzeti alapon szerveződtek. Mégsem engedték, hogy szlovákiai magyar elvtársaiknak etnikai alapú kommunista pártjuk legyen. A bolsevikok kisebbségpolitikai paradigmája statisztikailag arányos magyar részvételt ígért a törvényhozó és a végrehajtó szervekben. Lett magyar kb-tag, miniszter, miniszterhelyettes, megannyi magas beosztású káder.
Rengeteg ilyen „mégsem engedték” alázta a szlovákiai magyarokat, megszámlálhatatlanul sok asszimiláns lett belőlük. A hivatalos magyar nómenklatúrák kénytelenek voltak kettős szerepet játszani. Kisebbségi szemszögből ők voltak az érdekvédelem, a létező jogok és a remélt jogbővítés kezesei. A többség számára pedig a szlovák–magyar konfliktusmentesség zálogát jelentették ezek az elvtársak. Kint is, bent is egeret. Hol másutt? Mindeközben a csehek a szlovákokkal, a szlovákok pedig a magyarokkal szemben működtették nemzetállami nacionalizmusuk asszimiláló gyakorlatát, gazdaságpolitikai diszkriminációját.
A magyarlakta falvaknak és kisvárosoknak a kommunista csehszlovák gazdaságpolitika jobb feltételeket teremtett, mint a kiegyezés utáni Magyarország feudálkapitalizmusa vagy a masaryki demokrácia. Költségvetési viszonylatban ez kisléptékű fejlesztést jelentett, de elegendőt ahhoz, hogy egzisztenciális biztonságot sugalljon, és tompítsa a szlovákiai magyarok elégedetlenkedését, akik alkalomadtán a korlátozott nyelvhasználatot, az oktatási és a kulturális jogok csorbítását sérelmezték.
Opportunizmus volt ez a csehszlovákiai magyarok részéről? Mai szemmel sem könnyű, legalábbis nem magától értetődő a behódolás vádját kiáltani ott, ahol a regnáló hatalom csak annak nyomorán hajlandó enyhíteni, aki tolerálja kirekesztő-beolvasztó játékait. S mivel a szlovákok és a magyarok is magukénak vindikálták Csehszlovákia éléskamráját (a szlovákok államjogilag, a magyarok érzelmileg), a szlovákok elnézték, hogy Dél-Szlovákiában a magyarok kettős hatalmat szimulálnak.
Ez az ambivalens felállás látszólag működőképes volt, csupán az a tapasztalat keserítette, miszerint az idegen csak megtűrt alak lehet. S hogy ki itt az idegen, a magyarok vagy a szlovákok, az máig sem döntetett el. Annak artikulálásához, hogy egyikük sem, még nincsen releváns nyelvük. Se kultúrájuk. Tradíciójuk pedig végképp. Amikor az ország 1969-ben két egyenrangú szocialista köztársaság szövetségi állama lett, s amikor 1992. december 31-én ez a szövetségi köztársaság szétesett, a szlovákiai magyarok jelentéktelen statiszták voltak. A színpadképhez tartoztak ugyan, mert odahelyezték őket a világháborúkat követő békeszerződések, de az 1918-tól érvényben lévő íratlan cseh és szlovák közmegegyezés szerint alkotmányos (s valamennyi nemzetbiztonsági) kérdéskörben a döntési jogok legkisebbikét sem kaphatták meg. S ez máig nem változott.
4. Pedig az 1989 ES bársonyos forradalom szlovák szervezői pontosan látták, hogy az intellektuálisan innovatív, hatékonyan szervezett mozgalmi háttérrel rendelkező magyaroknál az „országelutasítás” leghalványabb jelei sem fedezhetők fel. Tegyem hozzá: akkor még egy magyarra statisztikailag csak 7,7 szlovák jutott. A cseh, a szlovák és a csehszlovákiai magyar mozgalmak vezetőit és az őket támogató közösségeket 1918 óta először fűzte szimbiózisba a szabadságvágy. De már a bársonyos forradalom első hónapjaiban egyértelművé vált, hogy nemzeti programjaik egyes pontjai élesen eltérnek majd egymástól. Ez azonban szerencsére nem befolyásolta őket abban, hogy együtt bontsák le a diktatúrát.
Az 1992-es választásokig együtt is kormányoztak, és visszavonhatatlan érdemeket szereztek a társadalom demokratizálásában. De a magyarok rendszerváltó szerepe mára mintha kikopott volna a cseh és a szlovák nemzeti emlékezetből. A felejtés is nemzeti permanencia. Az 1992-es nyári választások győztes pártvezérei, Václav Klaus és Vladimír Meciar hetek alatt megegyeztek Csehszlovákia szétválásáról, annak ellenére, hogy Csehország felnőtt lakosságának 59%-a, Szlovákia felnőtt lakosságának pedig 66%-a a különválás ellen volt. A magyar lakosság esetében az arány még egyértelműbb: 80%-uk elutasította a válást.
Mindezek ellenére Václav Havel köztársasági elnök nem írt ki népszavazást. Az elnök – így érvelt Havel – nem írhat ki referendumot országa megszüntetése tárgyában. Addig úgy véltem, Havel az abszurd gyermeke, de akkor rá kellett döbbenem, hogy megrögzött realista. Attól is tartott, ha az egyik köztársaságban az „igen”, a másikban a „nem” diadalmaskodik, akkor az indulatok hurrikánja beláthatatlan károkat okozhatna.
Klaus és Meciar önkényeskedését nemcsak a pártokrácia, hanem a társadalmi tehetetlenség számlájára írtam. A tehetetlenséget a posztkommunista társadalmak demokráciahiányos jellegére, demokráciaismereti és -működési tapasztalatlanságára, a félfeudális szokásjog virulenciájára vezettem vissza, amely azt hirdeti, hogy a győztes bármit megtehet. Ez az egyik legveszélyesebb demokratikus tévhit, azzal ugyanis, hogy a regnáló hatalom össztársadalmi konszenzus szimulálásával alkotmányozói jogosultsággal látja el önmagát, a diktatúrák jogosultságát szentesíti. Csehszlovákia szétválása számomra az autoriter szellem diadala. Ezt a szétválást azóta is békésnek, vértelennek, bársonyosnak nevezik. Pökhendinek nem. Pedig az volt. Pökhendi Ámen.
5. A csehszlovák nemzetpolitikai jogalkotás és államigazgatás 1918. október 28-tól egészen 1992. december 31-ig konstans és látens hidegháborúban állt két legerősebb nemzeti kisebbségével: a némettel és a magyarral. A németek 1945-tel kiűzettek, nekik csak a szellemük járt vissza, de a magyarok mindvégig ott voltak. A cseh és a szlovák nemzeti tradícióba vésődött háborús kultúrát a Szlovák Köztársaság fenntartotta, s vele a magyar jelenlét problematikájának gyötrelmes állapotát is. Ez kevésbé feltűnő, ha a szlovákiai magyarok politikai képviselete kormányra kerül (húsz év alatt eleddig háromszor, mindig Bugár Bélával az élen). Olyankor a háborús kultúra enyhül, de nem lanyhul. Rendületlenül táplálja önmaga irracionalizmusát, amellyel a szlovákiai magyar közösséget egyazon alkotmányjogi státuszban tartja a többi 12 nyilvántartott nemzeti kisebbséggel.
S akkor jöjjenek a számok: 2011-ben Szlovákia lakosságának 8,5%-a vallotta magát magyar nemzetiségűnek, 2%-a pedig – még soha ennyien! – romának. A német, a morva, a lengyel, az orosz, a bolgár, a szerb és a zsidó nemzetiségűek száma nem érte el, az ukránoké pedig alig lépte túl a 0,1%-ot. A cseheké közelíti, a ruszinoké kissé meghaladja a 0,6%-ot. E tizenegy nemzeti kisebbség számaránya az összlakosság 1,6%-át jelenti, tehát gazdasági, politikai, intellektuális, kulturális és szociális tőkehozam tekintetében együtt sem rendelkeznek akkora potenciállal, mint a magyarok. Az 1921-es csehszlovákiai népszámlálás adatai szerint Szlovákia 3 000 870 lakosából 2 025 003 (67,48%) szlováknak, 650 597 (21,68%) pedig magyarnak vallotta magát. Akkor egy magyarra 3,11 szlovák jutott. A 2011-es népszámlás 5 397 036 szlovák állampolgárt tart nyilván, közülük 4 352 775 (80,7%) a szlovák és 458 467 (8,5%) a magyar nemzetiségű, vagyis egy magyarra már 9,49 szlovák jut.
A trend brutális. S ezt a szlovákiai magyar pártpolitika és a civil kurázsi nem tudja leállítani. Megfordítani végképp nem. A szlovák politikai és társadalmi eliteken a sor. Az okokat számba venni, józanul mérlegelve, tudományosan. Nem tessék-lássék módon, hangzatos szólamokkal, műkedvelőként. Jelenleg: fejek a homokban. A szlovákiai magyaroknak már nem 15, hanem 47%-a ért egyet Csehszlovákia felosztásával. Milyen reménypontokat látnak? Nem tudni. Eddig ugyanis nem akadt szlovák politikus, sem szlovák értelmiségi, aki nyilvánosan rákérdezett volna a szlovák nemzetállami politika felelősségére.
A szlovákiai magyarok nem akarnak különválni. Realisták. De azt elvárják, hogy velük egyetemben a többségi nemzet politikai elitje államjogi, államigazgatási, gazdaság- és oktatáspolitikai intézkedésekkel igyekezzen elejét venni annak, hogy a jövőben még tágabbra nyíljon a szlovák-szlovákiai magyar demográfiai olló. De a szlovák elit hallgat, s mély hallgatásával azt üzeni, a „magyarjaik” maradjanak csak „körön belüli körön kívüliek” és birkózzanak csak tovább saját karbantartásuk nehézségeivel.
Utóirat. Ezt a cikket egy válás évfordulója íratta velem. Nem az a szándék vezérelt, hogy az országot, amelynek állampolgára vagyok, koncként vessem Magyarország elé. Csupán megpróbáltam rávilágítani a (cseh)szlovákiai magyar kisebbség jogállásának hiányosságaira. Hogy mitől statiszták, asszisztensek, kispadosok. S arra, hová vezet a nemzeti messianizmus hitét valló, arrogáns hatalom önimádata.
A mára egynyelvűvé tett Magyarország politikusai rendszeresen példaszerűnek nevezik saját nemzetiségi politikájukat. Könnyű dolguk van. A kirekesztés és a befogadás kultúrája az utóbbi mintegy kétszáz magyar esztendőben páratlan hatékonysággal működött, olyannyira, hogy ma a Magyarországon élő kisebbségek általában második nyelvként használják nemzeti nyelvüket (ellentétben a szlovákiai magyarokkal, bár, ki tudhatja, meddig). A magyarországi közbeszéd büszkén hangoztatja a magyar kultúra asszimiláló erejét. Mégis háborog, ha más, s kivált, ha a szomszéd nemzet is önszerelmet ápol.
Pedig nincs rá felmentés. Sem az egyik, sem a másik oldalon.
