Három dél-dunántúli város, Kaposvár, Nagykanizsa és Pécs 18 éveseit – az utcán megszólítva és az iskolai órákra bebocsátást nyerve – arról kérdeztem, hol képzelik el a jövőjüket: itthon vagy a határainkon túl. A válaszok alapján úgy tűnik, hogy akik a felnőttkort elérve komolyan kezdenek gondolkodni megélhetésről, szakmai érvényesülésről és leendő utódaik esélyeiről, azok többsége külföldön akarja megvalósítani elképzeléseit.

Ez főképp az egyetemi felvételire készülő gimnazistákra igaz, de a szakmát tanuló s a tudásukban perspektívát látó végzős fiatalok között is sokan hajlanak arra, hogy külföldön próbálkozzanak, és ha számításaik beválnak, akkor tartósan vagy akár véglegesen ott is maradjanak. A külhoni munka iránt nem érdeklődő tizenévesek gyakran bevallották, hogy egyelőre fogalmuk sincs, miből fognak majd megélni, s nemhogy céljuk, de még álmuk vagy kívánságuk sincs.

Különösen nagy a külföldet célba vevők aránya a „menő” iskolák növendékei, illetve az idegen nyelvet emelt szinten tanuló gimnazisták körében. A pécsi Apáczai Nevelési Központ (ANK) gimnáziumának érettségi előtt álló, angol szakos osztályában nagyjából a diákok fele jelezte, hogy „külföldben gondolkodik”. A pécsi Babits Gimnáziumban az angolt emelt szinten tanuló negyedikesek is hasonlóképp nyilatkoztak. A Babits német szakos osztályában a végzősök 85-90 százaléka úgy érzi, hogy érettségi vagy diploma után nekivág a határoknak. E három osztály tanulóit faggattam hosszabban, s a következőkben az ő válaszaikból idézek.

A gimnazisták külföldi aspirációiban gyakorta szerepet játszik valamilyen személyes élmény. Az ANK-ba járó és a pécsi egyetem közgazdasági szakára készülő Tímár André hatodikosként kezdett érdeklődni a külföld iránt: – A szomszédunkban lévő családi házat amerikai diákok vették bérbe. Amit elmondtak Amerikáról, nagyon tetszett, és akkortól úgy éreztem, ott akarok élni.

Valamennyi, külföldre vágyó diák járt már Nyugat-Európában, s az ottani rend, életszínvonal és nyugodt jó kedély ihlető hatással volt rájuk. Ez még inkább igaz azokra, akik éltek is már kint. A „babitsos” Oberriter Áron hatodikos volt, amikor családjával kiköltözött Dublinba.

– Apám gyermeksebész, ő kapott egy kétéves szerződést, vele mentünk ki. Dublinban fantasztikus volt minden. Például az, hogy apám tízszer annyit keresett, mint itthon, meg az, hogy az írek milyen kedves, figyelmes emberek. Emlékszem, az első napon mentünk haza a boltból anyuval meg az öcsémmel, és leszakadt a szatyrunk, mire odalépett hozzánk egy férfi, és hazáig cipelte a cuccunkat. Mindenképp Dublinba akarok visszamenni. Elvégzem a pécsi egyetemen a turizmus–vendéglátás szakot, aztán kimegyek. Először szállodamenedzserként szeretnék dolgozni, majd nyitok egy magyar vendéglőt. Az öcsém is külföldre akar menni dolgozni, s ha mi kimegyünk, a szüleink is utánunk jönnek. Apámnak azóta is folyamatosan van ajánlata Dublinból.

Az ANK-ban tanuló Kassai Bendegúz apja külkereskedelemmel foglalkozik, s négy évig Sanghajban dolgozott, ahová magával vitte családját is. Az angolul anyanyelvi szinten beszélő fiú, akit Sanghaj óta kínaiul sem lehet eladni, már akkor eldöntötte, hogy külföldön akar élni. Ősztől Bendegúz egy angliai egyetemen tanul informatikát (a tetemes tandíj nem jelent a családnak elviselhetetlen terhet). Szinte biztos, hogy a fiú két évvel fiatalabb, orvosnak készülő öccse is külföldre megy majd tanulni, rá is meghatározó hatással volt a kínai négy év.

A szavaihoz csak a keresztnevét adó Júlia nem élt még külföldön, csak „majdnem”. Pszichiáter édesanyját ugyanis évek óta csalogatják Dániába, ám a Komlón dolgozó asszony még hezitál, elfogadja-e az állást. Júlia és a pécsi egyetem orvosi karán tanuló bátyja számára viszont a dániai ajánlat (az abban szereplő bér) ösztönző volt. Júlia a biológia, majd az angol nyelvű biotechnika szakon akar diplomát szerezni.

– Ezzel a szakmával nálunk nehéz elhelyezkedni, és nem is fizetik meg rendesen, ezért diploma után kimegyek Angliába – mondta a vörös hajú lány.

A diákok külföldi munkavállalását az itteni alacsony fizetésen túl az is ösztönzi, hogy kilátástalannak látják hazánk helyzetét. Politikával ugyan alig foglalkoznak, ám az őket és nemzedéküket érintő kormánydöntésekről azért van fogalmuk és véleményük. Többen is kritikusan beszéltek az egyetemi tandíjról és arról, hogy teljességgel kiszámíthatatlan: az állam mely szakokon hány diák tanulmányait hajlandó finanszírozni, csak az biztos, hogy egyre kevesebbet. Júlia kijelentette:

 – Ha itthon maradok és gyerekeim lesznek, akkor ők már csak magas tandíjért tanulhatnak az egyetemen. Ez is a külföld mellett szól.

Megjegyeztem, hogy a legtöbb nyugati országban is fizetni kell az egyetemért, mire ő csak ennyit mondott:

– Ott egy szülőnek van is miből. A diákok szüleivel nem beszéltem, de –mint az a kérdezett fiatalok válaszaiból kiviláglik – ambivalensen viszonyulnak utódaik külhoni terveihez. Nem kezdeményezik a külföldi munkát, ám ha megtudják, hogy gyermekük neki akar vágni a világnak, belenyugszanak a döntésbe. A Babitsból az orvosi karra felvételiző Zilmányi Gábor anyja matematikatanár, apja a postán középvezető. Gábor így beszélt az otthoni visszhangról:

– Ha nem vesznek fel az egyetemre, akkor már érettségi után kimegyek dolgozni, aztán egy év múlva visszajövök felvételizni. Ha aztán orvos leszek, újra külföldön akarok munkát keresni. A szüleim nem örülnek ennek, de tudják, hogy nem azért megyek el, mert nem szeretek itt élni, hanem azért, mert nehéz itt érvényesülni. Szomorúak, de belátják, hogy igazam van.

Az ANK-ban tanuló Székely Levente bevallotta, hogy eleve azért választotta ezt az iskolát, mert tudta, hogy az itt megszerzett felsőfokú angol nyelvvizsgával könnyebb lesz a külföldi meló. A fiú anyja jogász, apja programozó. Levente így foglalta össze terveit és azok szülői fogadtatását:

– Programozó leszek, és az egyetem után legfeljebb egy-két évig maradok, addig, amíg szerzek egy kis gyakorlatot, aztán megyek is ki. Az se érdekel, ha emiatt utólag ki kell fizetni azt a pénzt, amit az állam rám költött. A kinti keresetből ez könnyedén menni fog. A szüleim ismerik a szándékaimat. Abban bíznak, hátha az egyetemi évek alatt megváltozik a véleményem. De lebeszélni nem próbálnak. Tudják, hogy hiába, és hogy igazam van.

A cikkben megszólaló fiatalok túlnyomó részének a családja az átlagosnál jobban él. Székely Levente családja sem szenved hiányt semmiben. Amikor ez került szóba, a fiú így fogalmazott:

– Elviselhetetlen látni, hogy nálunk sokan milyen kevésből és milyen nehezen élnek. Hogy nálunk az átlagkereset 130-140 ezer forint. Egy érettségizett ismerősöm Londonban mosodás, és megkeresi a magyar átlagbér háromszorosát.

Az egyetemet végzett szülők gyermekei egyébként úgy látják, hogy nálunk a diplomásokat nem becsülik meg. Tímár André erről ekképp vélekedett:

– Anyám általános iskolai tanár, s tudom, milyen alacsony a pedagógusok bére. Apám vegyészmérnök, de mivel nem talált megfelelő állást, húsz éve váltott, és taxis lett. Így nincs anyagi gondunk, de ehhez az kell, hogy apám mindennap tizenkét órát dolgozzon és éjszakázzon, amit utál. Ez szerintem nem normális dolog.

A Babitsba járó Gosztom Emese pszichológusként képzeli a jövőjét, de azt már nyolcadik után eldöntötte, hogy nem a magyarok lelki bajait gyógyítja majd. Elhatározását szülei küzdelme is erősíti. Apja kőműves és kályhakészítő iparos, de tartós állása három éve nincs. Anyja – aki gimnáziumi matematika–fizika tanár –több helyen is tanít, hogy mindenre jusson. Emese értékeli anyja áldozatvállalását, de szenved is ettől:

– Az életszínvonalunkat megőriztük, az édesanyámat viszont elveszítettük, mert ő a végkimerülésig hajtja magát. Van egy 34 éves unokatestvérem, ő Ausztriában dolgozik, egy ötcsillagos szállodában műszakvezető, nem szakad meg, mégis remekül keres.

A három pécsi nyelvszakos osztályban tapasztaltakat megosztottam egy kaposvári pedagógussal, aki egyébként azért beszélt le arról, hogy az ő középiskolájában a végzős diákokkal az órán beszélgessek, mert úgy gondolta, bajuk lehet az ott tanító pedagógusoknak. Lévén, hogy náluk is sok a külföldre vágyó fiatal, s abból még felelős emberek arra következtetnek, hogy a tanárok nem végzik megfelelően a munkájukat, hisz nem oltják bele a növendékeikbe a maradásra ösztönző hazaszeretet. A tanár megjegyezte:

– Csak nehogy kitalálja a kormány, hogy nem szabad idegen nyelvet magas szinten oktatni a gimnáziumokban, mert aki jól beszél nyelveket, az tuti, hogy elmegy innen.

Miután ismertté vált, hogy a kormány drasztikusan csökkenti az államilag finanszírozott egyetemi férőhelyek számát, a kaposvári tanár rám telefonált:

– Még lehet, hogy igazam lesz, és elspórolják az idegennyelv-órákat a gimikben. Esetleg bevezetik, hogy a külföldre menő diákok fizessék vissza, amit az állam a középiskolában rájuk fordított.

Válaszul megemlítettem, hogy több diák is úgy nyilatkozott: ha vissza kell fizetni az egyetemi költségeiket, akkor simán megteszik a kinti keresetükből. Ha kell, utólag kifizetik a gimis nyelvórákat is. A pedagógus ironikusan reagált:

– Akkor ez is zsákutca, úgyhogy – valószínűleg – ezt is kipróbálják.

A három pécsi nyelvszakos osztály külföldet megcélozó diákjait megkérdeztem: nem tartanak-e a honvágytól? A többség nemmel válaszolt. Ki azért, mert úgy gondolja, bármikor haza lehet „ugrani”, hisz a távolságokat lerövidítik az autópályák és az egyre olcsóbb repülőjegyek, ki meg azért, mert biztos abban, hogy a honvágyat elnyomják az új élmények, kapcsolatok és a kint elért sikerek.

– Eleinte volt honvágyam Dublinban –mondta Oberriter Áron –, de aztán megszűnt, annyira jó volt ott. Ha újra kimegyek, tudom, megint ez lesz.

– Biztos vágyom majd haza – vélte Gosztom Emese. – De kibírom, mert lesznek céljaim.

– Nem vágyom majd haza – prognosztizálta Tímár André. – Ha diploma után kapnék itthon jó állásajánlatot, sajnos, akkor sem maradnék. Miért mondom, hogy: sajnos? Mert tudom, hogy ez nem normális dolog. De nem szabad maradni, mert minden egyre rosszabb nálunk. Ezért nem lesz honvágyam.

– Ha kimegyek, végleg megyek ki – állítja határozottan Székely Levente. – Már nem vonzó Magyarország.

FOTÓ: MÓRICZ SIMON