Magyar torony
Nem kell elvakult irredentának lenni ahhoz, hogy belássuk: a szuverénné vált magyar állam alapterülete − az 1920-as trianoni békeszerződésben igazságtalanul megvont határaival − fölöttébb kicsi. Nemcsak ahhoz képest kisebb, hogy a magyar népesség nyelvi-etnikai határai hol húzódnak, hanem ahhoz képest is, hogy ezek a határok a nemzet képzeletvilágában hol húzódnak (elég a mindent elborító Nagy-Magyarország-matricákra vagy a Kárpát-medence földrajzi fogalmának új keletű politikai használatára gondolni).
A szuverénül szabadságharcos-forradalmi magyar kormány is azt vallja, hogy bár a kicsi szép, a nagy még szebb. Minden módon naggyá válni, nagynak látszani, úgy viselkedni, mint a nagyok. Úgy, vagyis imitálni a nagyságot. Ha már azok nem is lehetünk, legalább annak látsszunk. Ez a látszat, kívülről nézve zavarba ejtő és komikus, belülről nézve felemelő és halálosan komoly. Legalábbis amíg szét nem pukkan, mint a szappanbuborék.
Egyfajta nagyzási hóbort uralkodott el a magyar állam mai irányítóin, aminél provinciálisabbat, kisszerűbbet nehéz elképzelni. Mivel kifelé, vagyis területileg a magyar állam eleve nem terjeszkedhet (és nemcsak erőtlensége folytán, hanem mert a határokat légiesítő Európai Unióban, melynek tagállama, ez képtelenség volna), befelé, vagyis a gazdaságban, a kultúrában, a politikában terjeszkedni, növekedni viszont ez idő szerint képtelen, hiszen a naggyá válás, a nagyzolás köti minden erejét, az egyetlen lehetséges irányba nő, terjeszkedik − fölfelé.
Tündérország uralkodójának képzeletében már az egész Kárpát-medence, sőt egész Európa − mit Európa? az egész világ! − fölött ott tornyosul. Legalábbis a nagy időben. A piszlicsáré kis időt, a napokat és hónapokat, a halandók idejét tündérországban semmire sem tartják. Magyarországot azonban korántsem felhőkarcolóiról vagy toronyépületeiről lehet már messziről felismerni, mint Dubajt vagy Sanghajt, hanem égbe nyúló toronyállamáról. A torony nem az ország, hanem az országló hatalom szimbóluma. Bizonyos értelemben minden hatalom torony, és tornyosodni akar. Ezt a tornyosodást csak a hatalmat decentralizáló, a hatalmi ágakat szétválasztó plurális demokrácia ellensúlyai és fékjei képesek valamelyest feltartóztatni.
Ahol azonban a demokráciából kiszerelik e fékeket, ahol a hatalom terjeszkedésének nincs belső korlátja, ott tornyozódása minden határon túlmehet. Amit a földhözragadt szemlélő a bajok, hiányosságok, problémák tornyozódásának lát, a magyar álomtorony lakói a dicsőség, a győzelmek és vívmányok tornyozódásaként élnek meg, és tálalnak föl a társadalomnak valóságként. Innen nézve Torony-Magyarország fároszként emelkedik ki a népek tengeréből, és a Kárpát-medence fölé magasodva, fáradhatatlanul mutatja az utat a vakon végzete felé sodródó nyugati világnak. Toronymagasan áll mind erkölcsileg, mind gazdaságfilozófiailag a világ fölött, éspedig nemcsak a kincses jövőben, hanem a kaszárnyakemény jelenben is.
Az aggódó atya pillantásával tekint le biztonságos tornyából a válság örvényében vergődő népekre, akik nem látják az unió göthös fájától a magyar toronyerdőt. Volt már egyszer ilyen toronyerdő Magyarország, de az még egy másik tündérmesében volt – az államszocializmus korában. Igaz, akkor a valóságosan (bár olykor teljesen feleslegesen) megépített gyári kéménytornyok hazája voltunk. A gyártorony az indusztrializálást, a munkásosztály hatalmát és a szocialista tábor fölényét jelképezte. A párt hatalmát, amely kiállt a diktatúra államáért, mint a kémény. A szocialista rendszer toronymagasan állt a kapitalizmus fölött. Aztán toronyként omlott is össze egy szemvillanás alatt.
Az égbe törő torony mindenkor a hódítás és az uralom jelképe is. Erről szól az Eget ostromló, Istennel vetélkedő emberi toronyépítés kudarcának bibliai története (Bábel tornya). Ezzel szemben a templomtornyok nem a hódítás, hanem a szolgálat jelképei: az imádságos közösség Ég felé fordulását és az Éggel való állandó kapcsolatot fejezik ki az építészet nyelvén, mintha afféle spirituális adóvevő tornyok lennének, amelyek a mennyből érkező „adást” fogják. A mai óriástornyok azonban az erejében, hatalmában gyönyörködő állam vagy tőke fallikus reprezentációi, s mint ilyenek, inkább a Zűrzavar Tornyát idézik, de már Kafka szellemében: „Bábeli aknát ásunk.” Az új tornyok fallikus jelentésére utal a gyerekes versengés is: kinek nagyobb a tornya?
Az Oroszország-torony kétszer magasabb az Eiffel-toronynál − kérkednek tornyukkal az oroszok. A Chicago-torony 609 méterével nagyobb, mint a 468 méteres sanghaji Kelet Gyöngye tévétorony. A Burdzs Dubaj (a 818 méteres Dubaj-torony) pedig, ha teljesen elkészül, szánakozva fog lenézni a világ összes tornyára, mint megannyi törpére: még addigi világcsúcstartó testvére, a Burdzs Kalifa (Kalifatorony) is el fog törpülni mellette. Dubaj vagy Sanghaj tornyai nemcsak egy-egy állam katonai erejét és gazdagságát, hanem tőkeerejét, a nemzeti tőke globálisan dagadó izmait is szimbolizálják. A gyászos emlékezetű New York-i ikertorony is egyszerre reprezentálta az Egyesült Államok globális pénzügyi és politikai erejét, és mint ilyet vette célba és döntötte romba a szintén globalizálódott fundamentalista muszlim terrorizmus.
Ma mindenképp a gazdasági erő büszke reprezentációja az elsődleges. Így van ez még Oroszországban is: cégbirodalmak égbe nyúló, csupa üveg toronyépületei (például a Gazprom gázlángot formázó 300 méteres üvegépülete, az „üvegláng”-torony Szentpéterváron) köszönő viszonyban sincsenek a sztálini korszak felhőkarcoló-utánzataival (viszotnije zdanyija), melyek az égi hatalommal vetélkedő totális állam hatalmának monumentális reprezentációi voltak „a nemzetközi kommunista mozgalom világítótornyaként” teatralizált Moszkvában, melynek csúcsán a Kreml tornya meredezett, benne a „kremli hegylakóval”, ahogy Mandelstam nevezte Sztálint száműzetéssel és lágerrel jutalmazott híres gúnyversében.
Bár a sztálinista organikus építészet csúcsteljesítménye, az új államvallás templomaként is fölfogható Szovjetek Kongresszusi Palotája, csúcsán Lenin gigantikus, szó szerint felhőt karcoló szobrával végül is nem épült meg a lerombolt Megváltó Krisztus Temploma helyén, emlékét évtizedeken át őrizte az építési gödörből (e bábeli aknából) kialakított uszoda. A hatalom tornyával azonban van egy kis baj: mindig ferdére sikeredik, mivel az igazság, a jog, a szabadság, az emberi méltóság elferdítésén alapul. A ferde demokrácia − nem demokrácia. A magyar demokrácia jelenleg − beleértve összes intézményét, egész hatalmi rendszerét − elferdült demokrácia ferde jogállammal, ferde parlamenttel, ferde választási rendszerrel. A ferdeség ideig-óráig nem látszik, mivel a Nagy Ferdítő − az állam − mindent magához ferdít. Megtanulunk ferdén gondolkodni, ferdén közlekedni a rendszer labirintusában, ferde pillantásokat vetni a hatalomra és egymásra.
De aztán, ahogy mindez egyre elviselhetetlenebbé válik, bekövetkezik a társadalom kiegyenesedésének nagy pillanata, és a torony egyszeriben összeomlik. A bencés apátság ebédlőjének falán egy embléma látható, rajta egy dőlni készülő torony képe, alatta latin felirat: Concedit obliquum. Ami elferdült, ledől. Ledől, leomlik, tönkremegy, megsemmisül. A ferdeség (görbeség) − mint az egyenestől, szabályostól, igaztól, helyestől, jogostól való elhajlás − a mindennapi szóhasználatban eltévelyedést, bűnt, rosszat jelent. Ilyen értelemben beszélnek morális ferdeségről, elferdült erkölcsökről vagy ferde gondolkodásról. Ha valaki ferde utakon jár, azt jelenti, hogy bűnösen él, vagy bűnt cselekszik.
Hasonlóképpen a szexualitás területén a „nemi elferdülés” vagy a „ferde hajlamok” is a normálistól való bűnös eltérésre, a „természetellenes” vonzalmakra utalnak (tegyük félre most, hogy a normalitás és a természetes fogalma koronként és kultúránként igencsak eltérő lehet: ami az egyikben ferdeségnek számít, a másikban normálisnak és természetesnek). De miben áll a politikai elferdülés? Végső soron mindig a törvények, a törvényes rend, a jog elferdítésében. A demokratikus normáktól való eltérésben. A demokrácia „vastörvényeinek” meghajlításában. És a ferdeség, mint mindenütt, a politikában is magában hordozza a pusztulást: ami elferdül, nem maradhat fenn, tönkremegy, ledől. Az elferdített jogállam, a magyar demokrácia egész ferde tornya nem valamilyen új, unortodox államépítészeti elgondolás megvalósítása.
A ferdeség nem állapota, hanem mozgásformája; nem statikus, hanem dinamikus minőség. Ami ferde, arra van ítélve, hogy mind jobban elferdüljön, és elferdítsen mindent és mindenkit: törvényeket és jellemeket, intézményeket és észjárásokat. Ferdülése annak mértékében gyorsul fel, ahogy a hatalomtorony egyre magasabbra kúszik. Amikor a hatalom ferde tornya dőlni készül, a torony őre rohanni kezd elveszített (vagy talán eleve nem is létezett) egyensúlyi pontja után, mint akrobata a kötélen, hogy elkerülje a nagy zuhanást, és visszanyerje egyensúlyát.
De ez akkor már lehetetlen. Minél gyorsabban fut a kötélen, annál jobban előredől, vagyis elferdül rohanó alakja, míg le nem zuhan a kötélről, és el nem terül a földön. Hasonlóképpen az elveszített egyensúlyi pontja után rohanó hatalom. Sem kívülről, sem belülről nem tartóztathatja fel semmi és senki ezt a rohanást és az elferdült rendszer összeomlását. Csak nézni lehet, ahogy a barokkosan burjánzó államtorony, hatalomtorony, embertorony leomlik, és ízzé-porrá zúzódik a földön. A valóság talaján. S jöjjön, aminek jönnie kell: az abszurd toronyépítés nagyszabású, lázas és tékozló állami költészete átadja helyét az országépítés nyugodt, földhözragadt, haszonlesően polgári prózájának.
