Egy nap az Úrnál
„Ez az egy azonban ne legyen elrejtve előletek szeretteim, hogy egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, mint egy nap.” (Péter apostol második levele, 3/8.)
Ezer évvel ezelőtt éppen 1012 volt. A földgolyó nagyrészén persze még nem, de a keresztény Európában igen. Ekkor a mi Szent Istvánunk pont negyven éve volt István, és 16 éve nős. 17 évvel azelőtt boldogult meg, ha ugyan, Civakodó Henrik, s véle megszűnt egy időre a németekkel való civakodás is. A megszűnés örömére boronálták össze Istvánt a Civakodó tizenegy-két éves gyereklányával, Gizellával. A frigy demográfiai szempontból nem egy sikertörténet. A belőle született gyermekek közül csak Imre nőtt fel, de ő is belehalt egy vadászatba fiatalon, utód nélkül.
Nem biztos, hogy nem is akart utódot nemzeni a hozzáadott bizánci gyereklánnyal, de az biztos, hogy nem nemzett, s ha nemzett volna, aligha avatták volna szentté a szüzességi fogadalmát férjként is őrző nemes lélekként. Az önkéntes terméketlenség dicséretes erény volt akkoron. A gyermektelenséget hősi bátorságnak tekintette a Civakodó fiúgyermeke, Gizella bátyja, II. Szent Henrik is, aki szintén szűzi, gyermektelen házasságban élt hitvesével, az ugyancsak szent Kunigundával.
A Szentek Lexikona szerint a szent férj szent bíróság elé állította a szent asszonyt, kit egy ifjú képében megkísértett az ördög. A bíróság tűzpróbának vetette alá Kunigundát, aki sértetlenül sétált át az izzó ekevasakon. István szépséges húga, Ilona ezer évvel ezelőtt dózséné volt Velencében. Férje az egyetlen szent dózse, a hitvallásban jeleskedő I. Pietro Orseolo unokája, a hadakozásban jeleskedő II. Pietro Orseolo fia, Otto Orseolo, aki ekkor 19 éves, négy éve dózse, két éve férj, egy éve apa. Jeles őseivel ellentétben ő csak azzal foglalkozott, hogy a hatalmát örökletessé tegye. Nem sikerült neki. Fellázadtak ellene, lenyírták a szakállát, a haját és így megszégyenítve Konstantinápolyba száműzték őt. Fia a mamájával Magyarországra menekült, s ahelyett, hogy III. Pietro lett volna Velencében, egyetlen Péter lett Magyarországon. A fiút István jelölte ki utódjának.
Az ő kedvéért önttette az ólmot unokatestvére, a már egyébként is megvakított Vazul fülébe. Péter, amint király lett, fogságra vetette jótevője özvegyét. Péter királyságában volt egy kis szakadás, mely Aba Sámuel meggyilkolásával végződött. Péter addig uralkodott, míg Vazul száműzetésből hazatérő gyermekei le nem győzték és meg nem vakították. Imre herceg azért kapott Bizáncból gyereklányt, mert stratégiai partnerségre törekedtünk a bizánci császárral, aki ezer évvel ezelőtt II. Bolgárölő Baszileosz volt. Gyereket az agglegény Baszileosz sem csinált, de birodalmat igen. Sok-sok vérrel jó nagyot, amit aztán termékenyebb és tehetségtelenebb rokonai pár évtized alatt elsatnyítottak.
Katonái imádták, mert együtt élt velük és élen járt a kegyetlenkedésben. A Bolgárölő melléknevet a fáma szerint azzal érdemelte ki, hogy a legyőzött bolgár sereg 14 ezer fogságba esett katonáját megvakíttatta, csak minden századiknak hagyott meg egy fél szemet, hogy a többit hazavezessék. A krónikák szerint akkor ütötte halálra a guta Sámuel bolgár cárt, amikor meglátta a hazavánszorgó világtalan sereget. Neki volt fia, kire ráhagyhatta a trónt, de azon egy évig sem ült szegény fiú, mert meggyilkolta őt Sámuel testvérének, Áronnak a fia. A bizánciakkal való trafikálással vádolt Áront és családját ugyan már rég lemészárolták, de ezt a fiút hanyagságból életben hagyták. S lám.
Sámuel megpróbálta helyreállítani a nagy bolgár birodalmat, és egy időben uralta is a Balkán nagy részét az Adria és a Fekete-tenger között, de aztán a nagyhatalmak harapófogójában csak összeroppant. Északról a magyar sereg is harapdált, de mit számított ami fogacskánk a kijevi fejedelem agyaraihoz képest?! A nagy kijevi Ruszban ezer évvel ezelőtt hitvalló Szent Vlagyimir uralkodott, aki megkeresztelkedése előtt hét feleséget tartott, és olyan pogány szertartásokat kultivált, melyeken emberáldozatokat is bemutattak. Megversenyeztette a különféle vallások képviselőit, tárgyalt zsidókkal, muszlimokkal, de a keresztények győztek.
Megkeresztelkedése után pünkösdkor rögvest be is kergette alattvalóit a Dnyeperbe, hogy keresztelkedjenek meg, s az összes pogány bálványt hajítsák a folyóba. Amikor a fent említett Baszileosz katonai segítséget kért tőle, ő a császár húgát igényelte cserébe. A húg hatezer jó varég harcost ért. A húg elődje a szent nyoszolyáján egy bizonyos Rognyeda volt, kinek apját Vlagyimir közvetlenül a házasságuk előtt megölette. Szent Vlagyimirnek volt elég gyereke, tizennyolcról tudunk és nyolc anyáról. Utódát, Szvjatopolkot még pogány korában nemzette annak a testvérének az özvegyével, aki apjuk halála után száműzetésbe kergette őt, s akit aztán ő kergetett el egy svéd nagybácsi segítségével.
Déli szomszédainknál, a horvátoknál ezer évvel ezelőtt egyszerre két király is volt. Két testvér, akik száműzetésbe kergették a legidősebb fi vérüket, és pont 1000-ben kezdtek királykodni, mint a mi Istvánunk. Húsz évig uralkodtak együtt, amikor az egyikük meghalt, mert valószínűleg megölette a másikuk. A Kresimir a Gojszlávot. A pápa haragjában visszavette Kresimirtől a koronát, s csak pár évvel később adta vissza neki. Az interregnum zűrös időszakát kihasználták az ország ellenségei, például mi, és a rég elkergetett legidősebb testvér fia ekkor szakította ki Horvátországból Szlavóniát. Kresimir fia is István volt, így 1030-tól a mi Pistánk halálig két I. István uralkodott egymás mellett.
Tőlünk északra meg a Boleszlávok párhuzamoskodtak. Ezer évvel ezelőtt Lengyelországban a rivális testvéreit Kijevbe száműző I. Vitéz Boleszláv uralkodott, aki megalapozta a keresztény lengyel királyságot; akárcsak nagyapja, I. Kegyetlen Boleszláv, testvérének, Vencel fejedelemnek a legyilkolása után a keresztény cseh királyságot. Ennek a Kegyetlennek a fia, II. Jámbor Boleszláv és unokája, III. Vöröshajú Boleszláv uralkodott párhuzamosan a lengyel elsővel jó pár éven át. Ez a Vöröshajú sokkal kegyetlenebb volt, mint a Kegyetlen melléknevű nagypapa, ezért (meg azért is, mert a hadjáratai sikertelennek bizonyultak), elkergették őt az országból. Lengyel druszájához és másod-unokatestvéréhez menekült.
I. Vitéz vissza is ültette őt a cseh trónra, de pár hét múltán (mialatt a Vöröshajú legyilkoltatta ellenségeit) úgy gondolta, mégiscsak jobb lesz, ha mindkét trónon ő ül, és fogságba vetette a druszáját, miután a korabeli szokásoknak megfelelően megvakíttatta őt. Ám a Vitéz sem ülhetett sokáig egy fenékkel két trónon. A mi Istvánunk fent említett sógora, patrónusa és hűbérura, II. Szent Henrik kergette ki őt Prágából. Így került a trónra Jaromir, akit korábban testvére, a Vöröshajú kiheréltetett és a másik testvérével, Ulrikkal együtt Bajorországba kergetett. Ez idő tájt nem a lengyel és a magyar, hanem a magyar és a német volt inkább a két jó barát, a lengyel meg a közös ellenség. Prágában pedig a következő évtizedekben is folyvást kiújultak a trón körüli testvérharcok, ezúttal már Jaromir és Ulrik között, aminek az lett a vége, hogy Ulrik megvakíttatta Jaromirt.
A XI. században a Skandináviában gyökerező viking törzseket rettegték körös-körül Európában Kijevtől Skóciáig és Norvégiától Szicíliáig. I. Villásszakállú Svend főállásban dán király, de félállásban Norvégiában és Angliában is királykodott. Első generációs keresztény lett volna ő is, mint a mi királyunk s még oly sok uralkodó az akkori Európában. Egyszerre keresztelték meg az édesapjával, de miután elkergette a papáját a trónról (aki kergetés közben halálosan meg is sebesült), visszatért ősei hitére. A Villásszakállú volt az úr az Északi- és a Baltitengeren. Angliában is megvetették a lábukat a dán telepesek, akiket II. Ügyefogyott Ethelred király – akit féltestvére, Mártír Eduárd meggyilkoltatásával segített a trónra a mamája – lemészároltatott, amikor megunta fizetni Dániának a hatalmas adókat.
A Villásszakállú viszont mészárlásba kezdett, és büntetőexpedíciói révén szerezte meg az angol koronát. Az azonban nem maradt sokáig a fején, mert a koronázás után pár héttel leesett a lováról és elhunyt. A három feleségtől tucatnyi ismert gyereket nemző Ügyefogyott házasságainak történetét nem ismerjük részletesen, de a második feleségtől mindenesetre előbb született az első gyereke, mint az első feleségtől az utolsó. A harmadik felesége pedig Angliával együtt a Villásszakállú fiára szállt, s ez a feleség a későbbiekben addig-addig szította a gyerekek között a trónviszályt, míg száműzték. III. Olaf svéd király is első generációs keresztény volt, 1004 évvel ezelőtt keresztelkedett meg. Még pogány korában megpróbálta elfoglalni Dániát, de miután a Villásszakállú erősebb volt, békét kötöttek, s ennek keretében a Villásszakállú feleségül vette Olaf anyját.
Olafnak volt elég törvényes és törvénytelen leánya ahhoz, hogy jusson mindenkinek, akivel szövetkezni akart vagy kényszerült. A norvég alkirálynak és a norvég királynak törvénytelen lányok jutottak, Bölcs Jaroszláv kijevi fejedelemnek, Szent Vlagyimir fiának pedig törvényes. Olaf élete úgy ért véget, hogy egy vesztes tengeri csata után viking szokás szerint beleugrott a tengerbe. A Villásszakállú fent említett fia, Nagy Knut Skócia elfoglalásával is megpróbálkozott, de nem sikerült neki. Békét kellett kötnie II. Malcolm királlyal. Lehet, hogy már az elődje elődjét sem az elődje, hanem már őt is II. Malcolm ölette meg. A történészek ezen még vitatkoznak. Az elődje életét viszont biztosan II.Malcolm vette el egy csatában. Malcolm nevét sok csatával és gyilkossággal hozzák összefüggésbe, és az ő családjából is sokan meggyilkolódtak, de kevés dolgot tudunk biztosan.
Azt sem, hogy voltak-e neki fiai egyáltalán, csak az biztos, hogy mire meghalt, egy sem maradt. Leányágon szállt a trón a jó Duncanre, akit alighanem a Shakespeare által rossz hírbe kevert Macbeth emberei öltek meg. Az sem biztos, de azért tudni véljük, hogy Macbeth II. Malcolm unokája volt. Azt viszont sokkal nagyobb bizonyossággal állíthatjuk, hogy Macbeth apját Machbeth uncsitesói gyilkolták meg. Egy Jámborral már a cseh Boleszlávok között is találkoztunk, de a Jámborok azért nyugatabbra sűrűsödtek. Már Nagy Károly csemetéi között is volt egy (számos törvénytelen gyermeket nemző) Jámbor Lajos, s Aquitániában is uralkodott a X. század elején egy Jámbor Vilmos. Ezer esztendővel ezelőtt pedig Jámbor volt a francia király is meg a burgund király is. A burgund, III. Jámbor (avagy Rest) Rudolf nem hagyott maga után trónviszályt, mert nem maradt utána se trónörökös, se trón.
A mi szent Henrik sógorunk addig dúlogatta Burgundiát, míg a Jámbor bele nem egyezett, hogy halála után Burgundia beolvadjon a német-római császár birodalmába. A francia II. Jámbor Róbert, a jeles költő és zeneszerző már komplikáltabb esett volt. Ő buzgó vallásosságával és a másképp vallásosak buzgó üldözésével érdemelte ki a melléknevét. De bármily véres szigorral érvényesítette is a zéró toleranciát az eretnekekkel szemben, mégis kiátkozta őt a pápa. Miután Róbert elcsapta az első feleségét, mert nem tudott neki gyereket szülni, feleségül vette az unokatestvérét, miként az ótestamentumi pátriárkák, Izsák és Jákob. Ezért átkozta ki és kényszerítette válásra őt a pápa. A harmadik feleség azután szült elég gyereket (az elsőt még azelőtt, hogy az előző feleségtől elvált volna), s ezek közül párat sikerrel biztatott az apjuk elleni lázadásra.
A Jámbor himnuszköltő a fiaival vívott belháború alatt halt meg. (Azért mindemellett ennek a Jámbornak is volt törvénytelen gyereke.) Megjegyzendő, hogy az elcsapott első feleség az első férjének még tudott gyereket szülni. Az ő fia volt Flandria ura, a Szépszakállú Baldvin herceg, aki II. Róberttel is harcolt, II. Henrikkel is harcolt és persze a saját gyerekével is harcolt, aki egy időre ki is űzte őt Flandriából anyjának, II. Róbert leányának biztatására. 1012-ben pápát is váltottak. Abba is sokan belehaltak. Addig az volt a rend, hogy a Rómát uraló Crescenti család jelölte ki a pápát, az meg a Crescentiek bábjaként uralkodott. Az 1012-ben elhunyt IV. Szergiusz ügyes pápa lehetett, mert a történészek ma sem tudják igazán eldönteni, hogy a zsarnok Crescentiek bábja volt, vagy éppenséggel az ellenük szervezkedőket fedezte.
Mindenesetre a halála után kitört a lázadás a Crescentiek ellen, s ennek eredményeképp a lázadók élén álló grófi család hadvezéri erényekkel ékes sarját választották pápává, akinek amúgy esze ágában sem volt papi pályára lépni. A Crescentiek rögvest ellenpápát választtattak. A gróf a mi szent Henrik sógorunk aacheni udvarába szaladt azzal az ajánlattal, hogy ha a seregeivel besegíti a pápai tisztségbe, cserébe császárrá koronázza őt. Jó sok vér elfolyt, amíg ez az ügylet foganatosult, de akkor aztán a VIII. Benedekké lett gróf, akit soha nem szenteltek fel, mindent megtett a meglehetősen laza papi és szerzetesi fegyelem megszilárdítása és a cölibátus érvényesítése érdekében. A fent említett IV. Szergiusz legnevezetesebb tette annak a bullának a kiadása volt, melyben felszólította a keresztény Európát, hogy űzzék ki az iszlám hódítókat a Szentföldről.
Ez a bulla volt a század végén megkezdődő keresztes háborúk eszmei alapja. A bullát sajnálatos jeruzsálemi fejlemények ihlették. A keresztény Európát délről hatalmas iszlám birodalom határolta és fenyegette. A birodalom nyugati részén az Omajjádok, a keletin a Fátimidák uralkodtak. A Fátimidák kalifátusára általában a vallási tolerancia volt a jellemző, de az ezer évvel ezelőtt uralkodó al-Hákim rezsimje kivételt képezett. Vannak, akik az Őrült melléknévvel illetik al-Hákimot, mások pedig (a drúzok) az ő istenségét hirdetik. Mindenesetre kiadós vérengzések fűződnek a nevéhez. Ellenfelei azzal vádolták, hogy kivételez a zsidókkal és a keresztényekkel, mi több maga is tőlük származik. A kalifa jó híre védelmében demonstratív tömeggyilkosságokat, pogromokat rendezett, mindenféle törvénnyel lehetetlenítette el a zsidók és a keresztények életét, és leromboltatta a Jézus keresztre feszítésének helyén álló Szent Sír-templomot.
Erre reagált a pápai bulla. (60 évvel később aztán a szeldzsuk törökök foglalták el Jeruzsálemet, és egy halomba ölték az arabokat, a keresztényeket és a zsidókat.) A túlvégen az Omajjádoknak az előző században még oly erős és virágzó Cordobai Kalifátusa utolsó évtizedeit élte. A hispániai keresztény királyságok szépen összefogtak ellenük, s legyőzték a legendás Almanzor hadvezért, aki az előző évtizedekben szorgosan pusztítgatta országaikat. Folyamatos háborúkban gyilkolták halomra egymást kalifák és hadurak, mindenféle közeli és távoli rokonok. 1008 és 1031 között tizenháromszor váltottak (vagy váltottak vissza) kalifát, mígnem az egyik tekintélyes hadúr a háborúba belenyomorodott nép lelkes egyetértésével uralkodásra alkalmatlannak minősítette és száműzte az összes omajjádot, s ezzel véget is ért a kalifátus története, sok kis állam keletkezett a helyén, amelyek sok kis háborút vívtak egymással és önmagukkal.
„karóba nem húznak ma már... finomúl a kin...” – állapította meg József Attila tárgyszerűen 1012 után 925 évvel. Aztán pár hónappal később öngyilkos lett. Mielőtt megérhette volna a második világháborút.
