A szüzesség elvesztése
November második felében szokatlanul melegek voltak a nappalok. Az autóban működött a klíma. A falevelek már lehullottak, a bükkösön átsütött a nap, az avar vörösen ragyogott a kifehéredett kérgű fák alatt. Bálványoson, az erdő szélén lila pereszkék vettek körül nyári létüket most kiélvező csiperkéket. Olybá tűnt, nem a nyár rejtőzik az őszben, hanem fordítva, az ősz elkószált csapatai portyáznak a nyár erős birodalmában.
Férfiak esetében a szüzesség elvesztése bonyolult fogalom, ugyanis nem arról van szó, hogy elveszítünk valamit, hanem hogy megszerzünk. Ellenben, amit megszerzünk, nem kézzelfogható, pontosan leírható dolog. Történik valami. Ám megtörtént-e vagy sem – a fogalom bonyolultsága nagyrészt ebből fakad. Mert mi az, aminek meg kell történnie? És ha sikerülne is szakszerűen, hogy úgy mondjam, anatómiailag ábrázolni, akkor is nyitva maradna számtalan kérdés. Például, ha álmomban játszódik le az anatómiailag leírt jelenet, akkor is megtörténtnek tekinthetem?
Eredetileg egy Bálványoson elköltött ebéd lett volna a kirándulás úti célja. Ám Bálványoson már csak egyetlen étterem üzemelt, mégpedig ugyanaz, ahol nyár elején csontszilánkos húst, kihűlt puliszkát tettek elénk, amit ráadásul a teraszon is megtűrt, szemtelenül kéregető kutyákkal kellett megosztanunk. Inkább tovább hajtottunk a tó felé. Akkor még meg se fordult a fejemben, hogy egy osztályozhatatlanul pocsék ebéd rossz emlékének köszönhetem szüzességem elvesztését. A kocsiban elmajszoltunk két kiflivéget, megittunk fél flakon torjai borvizet. Lassan vezettem, mert az út meglehetősen kátyús volt. Az elágazás után, a pillanatnyi kísértésnek engedve, megettünk egy egész tábla csokoládét.
Az országúton se fel, se le senki, néptelen volt a vidék. A tó lejáratánál álló őrbódé is kihaltan rostokolt; a talponállónál sem ácsorogtak hátizsákos turisták, sem helybeli munkások. Kifeszült a csend ragyogó aurája, akárha kristálykupola. És a kupola alatt a Szent Anna-tó, mozdulatlanul, akár magokból préselt súlyos olajcsepp. Leparkoltam, kiszálltunk az autóból. Az ajtócsapódás visszhangtalanul roskadt önmagába.
A Szent Anna-tavat Sepsiben Tónak mondják. De ha valaki azt kérdezi, jössz-é a Szent Annára, akkor is mindenki a Tóra gondol. Nincs belőle több, se közel, se távol. Erdély másik nevezetességéből, a Hargitából négy darab is van, úgymint a Csicsói, a Madarasi, a Mádéfalvi és a Rákosi Hargita. Az egyik leglátogatottabb turistamegálló, az Ezeréves Határ bizonyos nézőpontból viszont nem is létezik. A parkolóból cirka száz lépés a part. Most nem számoltuk, mennyi. Mint ahogy a perceket sem. Némán ballagtunk át a kis fenyőligeten. A csend eltaszította magától a hangokat. Hallgattunk.
Nem azért jöttünk, hogy emlékezzünk, vagy emlékeket gyűjtsünk. Minden magától értetődően történt, mint ahogy a domboldalban lehulló toboz gurul a tó felé. Hogy senki, de senki nincs a parton, ritka pillanat. Télen, viharban, talán előfordul. Ám napsütésben, egy mézédes koradélutánban, a fehér hollónál is ritkább. A mézédes elcsépelt kifejezés, ám ha az ember mézet nyal, és megkérdezik tőle, milyen, akkor az íz hipnotikus hatása alatt ezt fogja felelni. Hasonlóan elcsépelt magyarázatot tudnék adni egyebekre is. Álldogáltunk keveset, aztán lehámoztuk magunkról a ruhát, és mintha egymás elől menekülnénk, berohantunk a vízbe. A víz hideg volt, de júliusban sem sokkal melegebb.
Valahogy nagyon is stimmelt, hogy a szüzességem elvesztése november második felére esett. Későn érő fajta vagyok, egy ideje tényszerűen állítható. Tizenhat évesen csókolóztam először, 22 éves koromban szívtam el az első cigarettát, 30 elmúltam, amikor megjelent az első könyvem, 35 évesen repültem Amerikába, 40-et rúgtam, amikor először berúgtam, 50 évesen szaladtam le a maratont. Minden stimmelt. A vízben távoli testek is összeérnek, mert a víz jó vezető. Old és köt, táplál és átalakít. Nulla empátiájú szuperegoistákat is csodálatos szeretővé tesz. A világnak azóta van szüksége magyarázatokra, mióta az őslények kimásztak a vízből.
Érthető, hogy elnyúlva a meleg deszkamólón, amely törülközőként itatta le rólunk a vízcseppeket, elnyúlva a szokatlanul meleg novemberi napsütésben, nem akartunk kioldódni a vízben létrejött érintésből. Egy vízisikló is csatlakozni akart hozzánk, sárgán tündöklő homlokát felemelve, isteni jelenségként úszott felénk a víz tetején. Ám amikor közelebb ért, megrettent, riadtan visszafordult, és csak biztonságos távolból bámészkodott. Ha bizonyos helyzetekből visszatekintünk életünkre, tévhitek cölöpsorát látjuk. Ágyban, párnák közt elveszíteni a szüzességet, kórházi műtétre hasonlatos.
Mindketten átestünk már efféle műtéteken, elvégre gyerekeink is vannak. De csak most ébredtünk rá, hogy azok valóban műtétek voltak. Hátrafeszített fejem lecsüngött a mólóról, tarkóm nekisimult a szivacsos deszkavégnek. Megfordult a látvány: az ég alulra került, a tó felülre. A súlyos olajcsepp megmozdult, és remegve elindult, hogy leszakadjon a kupoláról. Az újszülöttek is fejjel lefelé látják a világot életük első napjaiban. Az elfeledett múlt megvilágosodás formájában tér vissza elménkbe. Trudd dáááá mooah! – ezt hallottam.
Guddur – válaszoltam. Ezen a nyelven lehetne elmesélni szüzességem elvesztését. Nemrég a Ludwig Múzeumban láttam egy kiállítást a Société Réaliste nevű francia alkotópárostól. Vetítettek egy filmet, amely úgynevezett ráfilmezéssel készült, vagyis ugyanarra a celluloidra másoltak rá több jelenetet. Az így kialakult jelenetsorban absztrakt formák mozogtak, elvont jelentéssel ruházva fel az eredeti képsort. Szerencsés egybejátszások esetén fura dolog történhet. Mondjuk ötvenszer egymásra filmezik, ahogy valaki fahasábokat aprít. És amikor erre a szalagra ötvenegyedszer is rákerül ugyanaz, hirtelen szemtanúi leszünk, ahogy egy homályos körvonalú alaknak szárnya nő, és ütemes szárnycsapásokkal elszáll, anélkül, hogy búcsút venne egyhangúsággal teli földi életétől.
Ha ilyen módszerrel készülne film szüzességem elvesztéséről, az első jelenet albérletben játszódna, keskeny ágyon, ágyneműhalmok között, ahol egy idő után lepedők és huzatok bugyraiban fulladozom, és hiába kapaszkodom egy másik testbe, az nem is test, hanem a sunyi nagypárna... Az átfordult perspektívában a boltozatról leváló csepp zuhant, zuhant, keresztül a moccanatlan levegőn, majd nekicsapódva, rést ütött az égkupolán. Efféle kozmikus repedésen furakodott be egykor a tó keletkezésének pillanata is. Vagy a keletkezés kataklizmája ütötte a lyukat? A népi hiedelemvilág történeteiben a tó létrejötte nem csupán a szüzesség elvesztéséhez kötődik – maga a szűz is elvész... Szóval ott tátongott a rés, lényegtelen, hogy alattunk, vagy fölöttünk: mindketten rajta keresztül jutottunk ki oda, ahova képtelenség kijutni. Ahova én még soha nem jutottam ki.
Soha nincs szó arról, ami ott kint a szemünkbe tűnt. De mit is lehetne kezdeni vele? Írhatnék belőle egy regényt... Kérdés, ki bírná elolvasni. Mindig kicsinálják azt, aki valami merőben szokatlannal kísérletezik. Mintha ténylegesen meghasadt volna az égbolt: a résen sistergő meteordarab tört be, átszelte a légteret, és hatalmas csobbanással csapódott a tóba. Máig kiderítetlen, az égi törmelék mi volt valójában: meteorit vagy kémműhold, netán repülőgépből kieresztett fagyott ürülék. Ezzel kezdődött... Pár pillanat múlva motorzúgás borította be az oldalt, fortyogó lávaként hömpölygött le a fák között. Öt terepmotoros bukkant ki a partra, nekihajtottak a víznek, de mielőtt elérték volna, oldalra rántott kormánnyal kifaroltak, egymásra verve a homokot és a vizet. A legnagyobb motorkerékpáron tetovált nyakú suhanc ült, ő belerohant a tóba, és a part menti sekély vízben száguldozott üvöltve.
Valószínűleg a mólóra is felhajt, ha két elmozdíthatatlan kőtömb nem állja útját. Ellenben nemsokára turistabusznyi kamasz rohant ki a fenyőligetből, ők csapatostul elözönlötték a mólót. A vízbe ürítették uzsonnás zacskóikat, és a kenyérmorzsával odacsalogatott halakat dobálták kaviccsal, csápolták száraz faágakkal. Már a motorosok megjelenésekor magunkra kapkodtuk a ruhát, most menekültünk vissza az autóhoz. Hallgattunk sokáig. Aztán valahol Sepsibükszád körül egyikünk távoli országról kezdett mesélni, ahol soha nem járt ugyan, de álmodott vele, fájdalmas részletességgel, mintha korábban lakosa lett volna. Párálló teacserjék, ameddig a szem ellát, levelükön megtapadnak az esőcseppek, és csak akkor indulnak meg a levélhegy felé, akkor gurulnak le, amikor egy másik csepp tapad hozzájuk.
