Két jövőre érvényes ajándékot látnék a legszívesebben a fa alatt és magam előtt. Az egyik világra szólna. Brazília–Spanyolország Konföderációs Kupa-döntő 2013. június 30-án a Maracanában, hetvenszázalékos labdabirtoklással itt, hetvenszázalékossal ott. Az száznegyven százalék, ilyen nincs, de hát a brazil–spanyol futballmeccs is csoda volna...

Akárcsak a magyar válogatott kijutása a labdarúgó-világbajnokságra. Ezt több mint negyedszázada hiába kívánom; az a fenyőfa, amelyet 1986-ban, a mindmáig utolsó magyar vb-szereplés esztendejében ültettek, akkorára nőtt azóta, hogy talán még a Parlament kupolatermébe se férne be. (Az 1972-es „Ebfáról” már nem is beszélek.) Ennek ellenére: a jövő ősszel előbb második hely a selejtezőcsoportban, aztán sikeres playoff...

Mikor ábrándozzak, ha nem karácsonykor, amikor az ünnepi üdvözletekkel együtt kapom, hogy boldog új évet? Az álom megvalósulásáig a saját mesterhármasom andalít el. Igaz, az sem ma – és nem is egyszerre – született, hanem huszonegy, tizenhét, illetve tizenegy esztendeje. Ez az évente 365 napos, mégsem mindennapi ajándék már megvan: Tomi, Nóri, Hanna.