Profán zsoltár egy nagy, boldog asszonyhoz

.

Puszták peremén

Sírni vagy ordítani kell, hogy átélhessük ezt a kilátástalanságot. Vagy legalább újra és újra leírni.

Sorsfordító ajándékok

Talán a porszívóval kezdődött minden.

Száznegyven százalék

.

Szóljon a Bálna!

.

 

Nemzeti kormányt!

Pár hete kaptam egy olvasói levelet, melynek írója döbbenten újságolta, hogy képzeljem, életében először elment a Természettudományi Múzeumba, ami egy csoda volt, varázslabirintus a föld alatt és a föld fölött, pompás múzeumi terek, remek kiállítások, és akkor most tényleg, pont ide akarnak valami rendőr egyetemet betenni? Hát nincs ezeknek jobb dolguk?

Igen, sóhajtottam. Ezt szajkózzuk lassan egy éve. Ahogy unásig ismételjük már a többi hajmeresztő ügyet is, a hűbérbirtokul adott színházakat, a kultúraigazgatással megbízott polgári kört vagy éppen a hagymázas festményekre, a piacon is könnyen elérhető könyvek kiadására elszórt irtózatos összegeket és az ezekkel farkasszemet néző hétköznapi valóságot.

Hogy a kultúra nem egyszerűen mostohagyerek, hanem kivert lelenc a mostani kormány értékrendjében.

Hogy könnyű kézzel kihúzzák a fenntartórendszert a vidéki múzeumok alól, hogy addig faragják a nagyintézmények költségvetését, míg mondjuk az Iparművészeti a fejünkre fog omlani, hogy van képük sikerként világgá kürtölni, ha december közepén elkezdik folyósítani a független társulatoknak ez évre megítélt pénz megdézsmált töredékét.

Ha kívánhatnék valamit, hát azt szeretném, hogy az emberek mind csodálkozzanak rá erre a pusztításra ugyanúgy, ahogy a levélíró tette a Ludovikában. Hogy vegyék észre: ezek a dolgok valóban nem életről és halálról szólnak (legfeljebb egyes táncosok életéről és haláláról), s ha van múzeum, attól még nem lesz kenyér, nem lesz meleg a lakásban, és a gyerek jövője se lesz elrendezve; de mégis, mi sem jellemzőbb egy ország uralkodó elitjére, mint hogy hogyan bánik a kultúrával.

Magyarán: aki egyfolytában a nemzetről szónokol, de közben nemtörődöm módon veszni hagy mindent, ami a közös múlttal, a kanonizált értékekkel és az együvé tartozás leglényegével kapcsolatos, az akkor is hazudik, amikor Istenről, hazáról és családról papol. Aki azt hiszi, hogy a magyar kultúráért tesz, amikor kilóra megpróbál megvenni kétszáz magyar művészt, az lényegében pecsétes igazolást állít ki arról, hogy fogalma sincs, mit jelent egy nemzethez tartozni.

És hiszem, hogy eljön a pillanat, amikor az akarnokok rémülten figyelik majd, ahogy az emberek feldühödnek az átírt tankönyvek, a múltba röpített iskolák, a bezárt könyvtárak láttán. Akkor talán ők is megértik végre, valójában mi a nemzeti, mi a magyar.

N. Kósa Judit
Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.