Igen, sóhajtottam. Ezt szajkózzuk lassan egy éve. Ahogy unásig ismételjük már a többi hajmeresztő ügyet is, a hűbérbirtokul adott színházakat, a kultúraigazgatással megbízott polgári kört vagy éppen a hagymázas festményekre, a piacon is könnyen elérhető könyvek kiadására elszórt irtózatos összegeket és az ezekkel farkasszemet néző hétköznapi valóságot.

Hogy a kultúra nem egyszerűen mostohagyerek, hanem kivert lelenc a mostani kormány értékrendjében.

Hogy könnyű kézzel kihúzzák a fenntartórendszert a vidéki múzeumok alól, hogy addig faragják a nagyintézmények költségvetését, míg mondjuk az Iparművészeti a fejünkre fog omlani, hogy van képük sikerként világgá kürtölni, ha december közepén elkezdik folyósítani a független társulatoknak ez évre megítélt pénz megdézsmált töredékét.

Ha kívánhatnék valamit, hát azt szeretném, hogy az emberek mind csodálkozzanak rá erre a pusztításra ugyanúgy, ahogy a levélíró tette a Ludovikában. Hogy vegyék észre: ezek a dolgok valóban nem életről és halálról szólnak (legfeljebb egyes táncosok életéről és haláláról), s ha van múzeum, attól még nem lesz kenyér, nem lesz meleg a lakásban, és a gyerek jövője se lesz elrendezve; de mégis, mi sem jellemzőbb egy ország uralkodó elitjére, mint hogy hogyan bánik a kultúrával.

Magyarán: aki egyfolytában a nemzetről szónokol, de közben nemtörődöm módon veszni hagy mindent, ami a közös múlttal, a kanonizált értékekkel és az együvé tartozás leglényegével kapcsolatos, az akkor is hazudik, amikor Istenről, hazáról és családról papol. Aki azt hiszi, hogy a magyar kultúráért tesz, amikor kilóra megpróbál megvenni kétszáz magyar művészt, az lényegében pecsétes igazolást állít ki arról, hogy fogalma sincs, mit jelent egy nemzethez tartozni.

És hiszem, hogy eljön a pillanat, amikor az akarnokok rémülten figyelik majd, ahogy az emberek feldühödnek az átírt tankönyvek, a múltba röpített iskolák, a bezárt könyvtárak láttán. Akkor talán ők is megértik végre, valójában mi a nemzeti, mi a magyar.