Petra jön
Ekkor már három éve bizonyított a Körös parton, hogy tanítóvá lehessen. És közben próbálta szeretni azt az akaratos, hisztérikus gyulai román lányt, aki megtörte, kivéreztette őt, aki lenyúzta a bőrét, és csak akkor húzta vissza rá, amikor már lógott. Nem volt gonosz a román lány, csak azt szerette volna, ha Daru férfi lenne végre. Ha értené, hogy a tagadás kétfedelű dolog. Vagyis nemcsak tagadás – lehet, hogy az is –, de másfelől felszólítás meg kérelem és könyörgés. Valamiről legyen a fiújának saját véleménye.
Döntsön. Jól vagy rosszul, mindegy, akarjon. Vegye észre, hogy van, hogy ne félénk legyen és önző, hanem akaratos és önfejű. Mert azt lehet szeretni. Azt lehet rajongani, attól lehet függni, vágyni, félni. Petra, a román lány, semmit sem unt jobban, mint a saját végtelen akaratát, amit bárkire rá tudott kényszeríteni. Ha meg nem tudta, hát lecserélte a környezetét, egyszerűen leváltotta a barátait, mindet, ha kellett, mert nem konkurenciára vágyott, de izgalomra és idegenségre.
Daru alig múlt húsz ekkor. Nem értette, mitől szenved Petra és miért olyan, mintha ő, aki mindig szabadságra vágyik, kötné gúzsba. Sértett kétségbeeséssel figyelte a lányt. Petra nem kap levegőt mellette? Hiszen valójában ő menekül! Mindig szabadulna, mert Petra gyűlöl egyedül lenni, és soha nem engedi vissza őt a kollégiumba, a baráti akolba. Ám Petra nem a szabadosságra vágyott, az ölelés szoros fogásában akart szabad lenni, és ahhoz nagyon szoros ölelés kell. Darunak meg gyönge volt a karja, ha ölelt, elszaladt a tekintete, és ott is maradt: távoli nők mételyében.
Egy izzadós este, amikor Daru egyedül ment el táncolni a főiskolásklubba, megtörtént a baj. Daru fölkért egy jó illatú szegedi lányt, és mindenki látta, hogy összesimultak, amikor jött a lassú, nagyon összesimultak, mindenki látta, mindenki érezte, hogy a jó illatú szegedi lány nem húzza el a csípőjét, pedig ha ilyen közel táncolnak, ha ilyen nagyon bújnak, szólnia kell a testeknek. És szóltak is. A szegedi lányé válaszolt, ringatóztak a testek, beszélgettek a testek. Petra megtudta, persze, hogy megtudta. Valaki elment Petrához, még nem volt mobil, vezetékest meg ki tartott volna bérleményben; na, mondd, senki, hát akkor honnan tudta? Valami seggnyaló barátnő képes volt elmenni hozzá! És elmondani, hogy. Persze ezt csak én gondolom, mert Daru én vagyok, azért gyanúsítgatok így. Mert kijöttem a sodromból. Mindegy. Hagyjuk.
Petra reggel már sebzett vad volt, jött be a főiskolára, csupa zselé volt a haja, rövid, fiúsra vágott, tépett haja volt akkoriban, és most tiszta pomádé, az arcán alapozó, csak épp annyi, hogy látsszon, sokat sírt, és hogy nem akarja, hogy lássák, úgy is mozgott, mint aki nem tud máshogy, mert a fájdalom megtörte, de mindent megtesz, hogy ezt senki ne vegye észre. Jött Petra föl a lépcsőn, és még a magyar tanszéken, a tanárok szájában is megállt a falat, jött föl a fájdalom, a bánat, nem tudni, mi lesz, nem tudni, meddig tart, de Daru látta, hogy mindenki fél. Egyedül neki volt oka rá, de a többiek is rettegtek.
A büféhez menekült, el a könyvtár előtt és le az oldalsó lépcsőn, mintha lehetséges lenne, mintha lenne ilyen valóság, hogy ő nem vette észre Petrát, hogy jön, és elvileg, ha csak a látást vesszük, akár elő is fordulhatott volna, hogy nem arra néz, de az egész magyar lapály, az épület, a kék csempés folyosók, a tanszék, minden megdőlt a fájdalom és a jelenlét súlyától. Petra ott volt.
A körgangos folyosón, a büfé előtt, ha a pulthoz simult, Daru tudott úgy állni, hogy a tanszék elől, az elsőről ne lássák. És hogy ő se lásson föl. Ne nézze Petrát a pöttyös garbójában, amilyet most, ekkora bánat idején a klónná nevelt barátnője is viselt, éppen ugyanolyat, és ugyanúgy tartotta a fejét, a haját pedig, éppen a héten, tépett-fiúsra vágatta. A klón nézte Petrát, hogy mi lesz, hogy most mi van, mit kell tenni, le kell-e rohanni, és kivégezni Darut. A klón egyszerű és ésszerű bosszúkat ismert, de Petra semmilyen fizikai fájdalommal nem elégedett volna meg.
Ő mást akart, ő Darut akarta mindenestül, és Daru soha ilyen lassan kávét még nem kortyolgatott, az órájára nézett, Rózsáné tanárnő már elindult, tudta, hogy pontos, mindig pontos volt, és nem illett megsérteni, nem haragudott a késésért, egyszerűen nem lehetett késni nála. Daru elindult fölfelé, a vér megalvadt a lábában, a porta előtt úgy érzékelte, mintha gyászolók csoportja lesné, mi lesz, és valóban, néhány alsóbb évfolyamos fiú ráröhögött, kiröhögték, látták, hogy az önként választott járma felé tart, hogy a bitó, amit magának ácsolt, már áll. És nem Petra a bűnös, hanem ő a bűnös.
„Ajajaj”, ezt olvasta le az egyik pénzügyes hallgató szájáról, ajajaj. Gonosztevő, ezt gondolta róla Daru. Mi az, hogy ajajaj? Ő nem csinált semmit, nem történt semmi! Fölkért táncolni egy lányt. Hát ott volt Petra? Nem volt ott! Akkor miért kell úgy tenni, mintha a világ, mintha a lendkerekek, az egész lendület, amit életnek hívunk, megállt volna?
Felért az emeletre, érezte, hogy marja a tüdejét a levegő. Hogy a fordulón túl ott áll Petra, érezte, hogy a barna fotelok mellett, szemben a tanszékkel, a legszélső előtt áll, balról, és hogy a könyvtár felé néz – ezt érezte. Így volt elgörbülve a tér. Nem volt egészen igaza. A barna fotelok mellett, szemben a tanszékkel, a legszélső mellett állt ugyan, de éppen felé nézett. Daru üvölteni tudott volna, mert őrá nem lehet ilyen neutrálisan, megsemmisítően nézni, legalább vesse meg, legalább haragudjon, de Petra úgy nézte, mint aki érzi, hogy ott van valaki, de nem lát, a vakon születettek rutinos irányzékával, és ettől Daru meg is semmisült.
Mindig mindenre föl volt készülve, de arra sohasem, ami következett.
Petránál semmi sem jöhetett úgy, hogy azt egy olyan kétdimenziós naiv férfi tanonc, mint Daru meg tudja jósolni. Rózsáné megérkezett, Darura nézett, megrovóan, mint aki nemcsak sejt, de tud is valamit, pedig egyszerűen nem tudhatott róla. Hacsak valaki reggel nem szaladt el hozzá is, le kertvárosba, ki nem osont egy mocskos spicli a kollégiumból, elújságolni, hogy képzelje, tanszékvezető asszony. Daru tegnap egész éjjel. És akkor jajveszékelés. De ez természetesen nem történt meg. Senki nem szólt, csak Rózsáné érezte Petra bánatát. Senki nem volt ott a folyosón, se Rózsáné, se a csoport, még Daru sem. Ebben a pillanatban mindenki megszűnt. Csak Petra állt egyedül a folyosón – Petra volt a világ. És a világnak most nagyon, de nagyon fájt.
Megőrölték a perceket, mint a jó molnár. Csikorogva gördült el a délelőtt. Petra nem szólt hozzá, úgy tudott állni, mintha nem kerülné, úgy fordította a fejét, mintha jelen lenne, de Daru tudta, nem, ez csak az érzékeken túli csalódás, vetített kép. Petrához most nem lehet szólni, mert impresszió. Nem hallja. Ettől függetlenül, mintha muszáj lenne, csak sündörgött, állt, néha közel a képhez, néha távolabb. Mindenki az ő táncukat figyelte. Évek óta udvarolt már Petrának, mindig alázatos volt és mamlasz. Soha, egyetlen percre sem akasztotta le az igát a nyakából, még sohasem szaglászott körül idegen hajlatokban, pedig a tanítóképzőben akadtak idegen hajlatok. És most héjanászát járta az álompár, amivé Petra és Daru jobb híján lettek. Ha héjanász van, vért akarnak a tanúk. Petra a válla fölött tartotta az állát. A teste: szemből, a feje: profilból. Mint egy egyiptomi freskón. Kislányos volt és kiélt, érzéki és hisztérikus. Akár egy ragadozó. Amelyik még éppen nem éhes. De már nincs sok hátra. Mar a sav. A gyomorban.
Haza kellett kísérnie. Nem volt kimondva, nem hangzott el a parancs, de Daru ezt magától is tudta. Hazaértek, Petra szüleihez, Gyulára, Daru állt a konyhában egyedül, az udvart nézte. Petra mosott, válogatta a mosókonyhában a szennyest, Daru nem emlékezett rá, hogy valaha mosott volna korábban az ő jelenlétében, de most mosott. Muszáj volt mosni. Daru rajzolgatott az ablaküvegre, közben a kutyát nézte odakint, az állat sem volt önfeledt, görcsös, kétségbeesett jószág volt most, szeretet éhes és rettegős, mint Daru. És se a kutya, se Daru nem voltak méltók Petra gyönyörű önzéséhez. A román lány húszéves korára bekebelezte és megemésztette a teremtést. Mindent tudott a sikerről, a fölöslegességről, a vágyról, tudta, neki mi jó és nem érdekelte, hogy mást miért nem érdekli a saját jóléte, ő nem akart akarni más helyett. Daru meg a kutya, akik azon a portán utolsók voltak a sorban, most együtt várták, hogy szétválogatódjon a vegyes szennyeshalomból a fehér és a színes. Pontosabban az eb kicsit jobb helyzetben volt, mert ő nem tudta, hogy vár.
És akkor megtörve, valódi fájdalommal a szemében kijött a mosókonyhából egy gyönge, megalázott, őszinte és szerelmes nő. Gyönyörű volt. Reszketett a féltékenységtől. Megkérdezte vékony, cérnahangon, ahogyan Daru még nem hallotta beszélni, hogy ugye, könyörög, csak egy, egyetlen tánc volt. Ígérje meg Daru, hogy csak annyi. Daru bólogatott, hogy igen, csak tánc volt, őszintén, semmi más. De mennyi?, kérdezte, és siklott a könnypatak az arcán. Daru, kérdezte sírva Petra, meddig táncoltál azzal a lánnyal?!
Daru nem bírt lépni. Állt az utcán, Románváros gyötrelmes fái alatt, nézte a megrepedt gyulai eget, egész testében remegett. Újra és újra föltette magának a kérdést, hogy miért nem hazudott. Hiszen Petra könyörgött neki. Nem tudta, miért, de Petra mellett, a házban valahogy nem értette, mit üzen neki a lány. Aztán, alig lépett ki, ötven méter, annyi sem, a sarki kocsma előtt már leesett neki, hogy a lány kegyelmet kínált. Fölajánlotta, hogy hazudhat. És ő nem élt vele. Sőt: a visszája. Nem kegyelmezett. Aztán csak tömbös döbbenettel nézte, szinte kővé meredve, hogy miután ő felelt, Petra beszáguld a mosókonyhába, a földre dobja magát és hisztérikusan zokog. Fetrengett, dobálta magát a szét sem válogatott szennyesben, és szinte hörögve ismételgette az ő alantas válaszát. Egész éjjel. Egész éjjel. Egész éjjel.
