Orbán a csatatéren

Az orbáni politika változásai nagyon felgyorsultak. 2011 őszén, a végtörlesztés bejelentése utáni erős nemzetközi bizalomvesztésre a miniszterelnök a tárgyalások és az együttműködés fordulatát választotta két hónapon belül. Ezzel sikerült elkerülnie a 2011 végi európai – görög, spanyol, olasz – kurzusváltásokat, és kihúznia 2012 tavaszáig.

A 2012. tavaszi stratégiai lépések – a tárgyalások elindítása a nemzetközi szervezetekkel, az egyezkedés a gazdasági szereplőkkel, a közigazgatás modernizálásának meghirdetése, az őrség- és nemzedékváltás a fő hatalmi pozíciókban – a felszínen a szabadságharc felfüggesztését és kis konszolidációk kezdetét jelezhették.

A Schmitt-ügy mély sebet ütött az Orbán-rendszeren. Az ügy kezelése nemcsak a miniszterelnök tévedhetetlenségét és politikai válságkezelő képességét kérdőjelezte meg, de a rendszer és választói tekintélyi elveit is. Egyetlen történelmi pillanatra az engedelmes párt – elnökség, frakció –, a szolgai állam – minisztérium és válságkezelő hatalomtechnológus –, végül a hajtószíjak – egyetem, kormánypárti sajtó – kicsúsztak a legfelső hatalom kezéből. Első és eddig utolsó alkalommal fordult elő, hogy Orbán Viktornak belső, magyarországi nyomásnak kellett engednie.

A rideg és ideológiamentes hatalomtechnikusok, az őrségváltó „új undokok”, Lázár és Rogán előléptetése a legfelső hatalomban, illetve az „öreg csáklyások” beemelése a formális hatalmakba – Áder János államelnöksége, Kövér László szabad keze a határon túli magyarok ügyében, Varga Mihály IMF/EU-főtárgyalóvá emelése/lefokozása, Balog Zoltán kinevezése az Emmi élére – új egyensúlyt jelentett. Orbánnak oldalazó manővert kellett végrehajtania.

A párthoz fordult „bizalomért”. Látszólag engedett a Fidesz hűségeseinek, akik magyarázatot követeltek az orbáni külsősök – Schmitt Pál, Pintér Sándor, Matolcsy György, Fellegi Tamás, Réthelyi Miklós, Gál András Levente, Szőcs Géza stb. – és a kereszténydemokraták túlhatalmára. Sőt különösebb aggodalom nélkül megszabadult a nagy magyar oligarcháktól – már csak a fociról vált szót az ország leggazdagabb embereivel.

Az orbáni politika átmenetileg óvatosabbá vált. Közvetve-közvetlenül a jobboldali táborban fölmerült: ki a felelős azért, hogy a ciklus közepén minden rosszabbul néz ki, mint az elején? És nem látszik fényes jövő, hogy hová érünk a ciklus végéig? Jó irányba megyünk-e az unortodox gazdaságpolitikával, külpolitikával, nemzetpolitikával, a hoffmanni – valójában orbáni – oktatási „reformmal”, az önkormányzati autonómia elvételével?

Miért nem működik még ennyi idő után se a kormány? Kell-e az egész világgal háborúzni? Örökre hozzá kell szoknunk, hogy mindent a fejünk fölött, rajtunk kívül, a megkérdezésünk nélkül döntenek el? A jobboldalon is komoly illúziók fűződtek ahhoz, hogy az unortodox gazdaságpolitikában soha nem hívő Varga a nemzetközi tárgyalásokon, Lázár a kormányban, Rogán a frakcióban, Simicska pedig a háttérgazdaságban ellensúlyozzák az Orbán–Matolcsy gazdaságpolitikát, és lesz valamiféle kisebb konszolidáció.

Mások hittek abban, hogy az unortodox törvénykezés őrületeit korlátozni lesz képes Áder az elnökségből, a „normális mieink” az Alkotmánybíróságról, illetve a Navracsics–Répássy-minisztérium. Hátha megállítja Balog Zoltán a minisztériumban, Pokorni Zoltán és csapata a parlamentben a Hoffmann Rózsa és Orbán Viktor tangópárost az oktatási parketten.

De más kérdezni és más válaszolni. Se a „vén csáklyások”, se az „új undokok” nem voltak képesek alternatívát megfogalmazni, összefogni és új irányba elindulni. Az ellentétes érdekek, az egymással szembeni gyanakvások, az orbáni kitűnő megosztó politika lehetetlenné tették, hogy fölépüljön egy alternatív jobbközép erő a Fideszen belül, hogy bárki megkapaszkodjon az államhatalom valamely szegletében. Orbán kivárta, hogy az ő rendszerében, az ő átláthatatlan hatalmi labirintusában kifutkározzák magukat az egerek. Ismét bebizonyosodott, hogy a maga építette rendszerben, az ő szabályai között lehetetlen alternatívát képezni, lehetetlen győzni.

És akkor Orbán Viktor újra háborút indított a világ ellen. Visszatért az unortodox gazdaság- és külpolitikához: nem leszünk az IMF, Európa gyarmata, nincs kiegyezés a nagy gazdasági szereplőkkel, sőt a korábbi szerződéseket is felrúgjuk, jöjjenek az azeriek, az arabok és a földönkívüliek. A törvénygyár még magasabb fokozatra kapcsolt, éjjel-nappal zakatol. Már nem zavartatja magát attól, hogy mit szól hozzá a köztársasági elnök, az AB, az európai intézmények – legfeljebb írunk és elfogadunk újat.

És Orbán eldöntötte: a Nagy Átszervezés 2013. január 1-jén elindul. Az új undokokat, Lázárt és Rogánt ügyeikben megcsípték – politikailag megőszültek és összetöpörödtek néhány hét alatt. A „vén csáklyásokat” lealázták. Velük mondatják ki a legnagyobb hülyeségeket, amelyekkel nem értenek egyet. Ők nem politikai hónapjaikat vesztik el, mint az ifjú undokok, hanem egész korábbi életpályájukat, évtizedeiket.

Ami jön, persze nem Nagy Átszervezés, hanem Óriás Káosz. Ami következik, nem általános rendcsinálás, hanem tökéletes rendetlenség. Azt a számonkérést, hogy miért nincs hitelezés, beruházás, fogyasztás és ezért gazdasági növekedés, hogy miért nem épülnek meg az EU-pályázatokon megítélt beruházások, hogy miért nem nőtt a foglalkoztatás, miért maradtunk el a régióhoz képest – a teljes rendetlenséggel próbálják majd leplezni. Mi átlátjuk, ti nem! Mi eltájékozódunk, ti nem! Mi vagyunk, ti nem!

Ha az eddigi ciklusok folytatódnak, akkor most fenyegetések, ütközetek és belső leszámolások következnek. Majd megint egy rövid tűzszünet, hogy azután az orbáni Fidesz ráforduljon a Végső Háborúról elnevezett útra – a választási harcra. Ott és akkor utcai harc lesz, kézitusa házról házra, emeletről emeletre. A felhalmozott anyagi és emberi eszközök korlátlan használata. Karaktergyilkos tömegkampány. „Ha nyerünk, kő kövön nem marad! Ha vesztünk, kő kövön nem marad!”

Bajnai a béke asztalánál

A béke teremtése nehéz dolog. Különösen egy olyan országban, ahol az elmúlt évtized mindenkit hozzászoktatott, hogy az ügyek intézésének egyedül erő és erőszak a módja. Itt az egymáshoz közel állók is – akik pontosan tudják, hogy minden érdek és érték összeköti őket – azonnal kardot rántanak az első elhibázott szóra, félreértett mondatra. Vagy ami ennél is rosszabb, keresik az alkalmat, hogy a nyilvános mosolygás közepette, az első sötét helyen hátba szúrják korábbi vagy jövendő szövetségesüket.

A fegyverszünet, a békekötés itt nem üres szavak, de a legkomolyabb tartalommal bírnak. A hitelességnek egyik mércéje, hogy hisszük-e: békével, őszinte szívvel jött elénk a másik. Ha van a kormányzóképességnek megítélhető tartalma – képes-e valaki, alkalmasak-e valakik egy ország stratégiai szintű „jó kormányzására”; egyes szakpolitikák tartalommal, programmal feltöltésére és potenciálisan intézményes kivitelezésére; társadalmi csoportokkal hiteles párbeszédre és tartós szerződések megkötésére; s végül, de nem utolsósorban az ország nemzetközi beillesztésére –, akkor a béketeremtő képességnek is kell hogy legyen.

Kitartó türelemmel és nyugalommal szükséges megteremteni a békés együttműködés intézményeit és kultúráját. Ha lehetett az elmúlt évtizedben harci szervezeteket és szabályokat teremteni, harcosokat előhívni, sőt valljuk be, magunkból is dzsungelharcosokat csinálni, a harci kürtök és dobok, véres jelszavak és aljas tettek kultúráját meggyökereztetni, akkor most a béketeremtés, a leszerelés, a harci jelek lemosása, önmagunk és mások lenyugtatásának évtizede kell, hogy jöjjön.

Bajnai Gordon az asztalnál ül és türelmesen vár. „Most jöjjön a megfontolás és a szorgalmas munka ideje” – mondja. Erre még a mellette ülők is ordítoznak. „Nem, mi nem megyünk!” „Akkor se, azért se, különben se!” „Mit képzel, hogy jön ahhoz!” „Mi itt nyűttük, odatettük magunkat, ő meg csak habozott és amerikázott!” „Kilőtte az ő szemét, a mi szemünket, a ti szemeteket, sőt még az ő szemeiket is!” „Most mondja meg, hát nem testvérgye annak a Gyurcsánynak, ez a két jeruzsálemi gyerek, a pofájukról látszik a buszon!” De ez még csak a kezdet.

1841 őszén, a reformerek és az ellenzékiek első nagy meghasonlása idején, amikor Széchenyi Kossuth ellen fordult a Kelet népe című írásával, Deák Ferenc Pestre jött, hogy részt vegyen a büntető törvénykönyv munkálataiban. Rá egyaránt számított Kossuth és Széchenyi, összekötözője volt a legkülönbözőbb színezetű erőknek. S bár tiltakozott ellene, nem úszta meg, hogy az ellenzéki ifjak fáklyászenét adjanak neki.

Azon az estén, barátaitól körülvéve, a következőket mondotta az összegyűlt ifjaknak: „Eljött igenis átalakulásunk legfontosabb időszaka, melyben nem csupán lelkesedésre, de még sokkal inkább hideg, komoly megfontolásra s fáradhatatlan munkásságra van szükség; mert oly ponton állunk, hol egyetlen hibás lépés a nemzetet visszavethetné s jövőjét veszélyeztethetné. S e komoly megfontolás egyik legszükségesebb szövetségese a türelem egymás személye, egymás vélekedése iránt, mely ismét csak úgy létezhet, ha kerüljük a gyanúsítgatás ocsmány vétkét, a legnagyobb vétket, melyet valaki a haza ellen elkövethet. Kerülje azt egy rész úgy, mint a másik: legyünk gyanú nélkül, lakjanak szeretet, bizalom és türelem szíveinkben.”

E november 28-i estén Széchenyi ezt jegyezte föl a naplójába: „Vadászkürt… Szapáry Antallal az Angol királynőre néző ablaknál, hogy meghallgassuk Deák fáklyászenéjét. 100, nem pedig 1000 fáklya. A szónok frázisokat mond. Deák egyszerűen válaszol – Nem kell lelkesedés, de munka, szorgalom, kitűrés etc. A real exting wisher [Igazi tűzoltó]… Ez sem kap több muzsikát… Átmegyek azután. – Helyet, helyet… Deák elém jön… Őszinte látszik lenni, – mindenesetre okos… erkélyén minden szín…” (Széchenyi naplóját németül írta, benne a dőlt betűseket azonban magyarul.)

Mire 48-ig értek, mindenki mindenkit meggyanúsított. Egymásra sértett, nem bízó emberek ültek az első független kormányban. A legnagyobb magyarok. Volt közös ellenségük. Voltak gondolataik és programjaik. Voltak támogatóik. Önérdekük elé helyezték a nemzet érdekeit. És mégis. És mégsem. Vajon így kell ennek lennie 2014-ig és 2014-ben?

FOTÓ: REVICZKY ZSOLT