De miért akarja ennyire, sőt még talán az egy évtizeddel ezelőttinél is jobban Orbán ezt a gázüzletágat? Ha lenne rá elég pénz a kincstárban, akkor legszívesebben persze az egész energiaszektort visszavásárolná, de ha a Mol mellett még egyet választhat, az feltétlenül az E.ON itteni gázrészlege, amelyért felvállalta a német konfliktust is, amit pedig azért még ő sem szívesen. Orbánt a legjobban az zavarta, hogy a magyar gázárakat meghatározó szállítási szerződésre a magyar kormánynak nincs – hivatalos – rálátása és befolyása.

Egy orosz és egy német cég eldönti, hogy mennyiért jöjjön a gáz Magyarországra. A gázárat Orbán kőkemény politikai adunak tartja, ezért a saját kezében akarja tudni. Ha még lett volna egy kis ideje, a Moltól is kiszekálta volna annak idején. De nem volt, így csak azt érte el, hogy a cégnek elmenjen a kedve a gázkereskedelemtől, mivel belátta: ez Magyarországon annyira politikai piac, hogy nem lehet kiszámítható üzletet építeni rá.

A vásárlásnak nyolc év után újra nekigyürkőző miniszterelnök az E.ON-t is elég sokáig dögönyözte, hogy lehetőleg neki is menjen el a kedve az egésztől. El is ment. Így Orbán egy évtizednyi várakozás után ráteheti végre a kezét a gázcsapra. És már fel is sejlik előtte a nagy állami energiaholding képe árammal, atommal, gázzal. A kétharmadot nem csak az alaptörvényben kell vasbetonba önteni.