A Férfi hitt abban, hogy mindenkit meg kell értenie, épp ezért mindenki nyugodtan elmondhatta, leírhatta neki a véleményét. Neki is megvolt a sajátja. Legalábbis akkoriban. Pályájának második, felívelő szakaszában már ezt is terhesnek érezte, hiszen úgy érezte, az, hogy véleménye van, vissza is húzza. Társadalommérnök volt, a műszaki emberek precizitásával. Ő vezette az egyetem társadalmi tervezés szakát. És hitt a rendszerben.

Legalábbis a kollégái így hitték. Emellett azért be-beengedte az ismerőseit az egyetemre, még azokat is, akik a rendszer ellenzékének számítottak. A Férfit ezért is tisztelték kollégái. Szakmája nagymestere volt, és mindenkinek dolgozott. Tervezett a szocialistáknak szociális tereket és lakótelepi utakat. A liberálisok fölkérték, hogy legyen társadalommérnöki szakértője egy repülőtéri váróterem-beruházásnak. Elvállalta.

Amikor jobboldali kormány volt, megírta nekik a Papság és tagság című elméleti tanulmányt, ahol először publikálta máig híres, kétismeretlenes képletét arról, miként kell kiszámítani, hány párttag kell egy tíz kilométeres körzeten belül ahhoz, hogy a történelmi egyházak erősödhessenek. Bonyolult számítás volt, figyelembe kellett venni hozzá a területi adottságokat és az urbanizáció fokát, de aztán az Excel-tábla már mindent megmutatott.

A Férfi ünnepelt sztár volt, szerették alapos, mindenre kiterjedő elemzéseit, amelyekben a mesebeli királylány „hozta is meg nem is” elvét követte: sokat beszélt, mesélt, elemzett, de lényegét tekintve semmit sem mondott. Miért is tette volna, ha azért sem az őt kérdező újságírók, sem a nézők nem fizettek?

A radikálisok, akik megvetették a rendszert, és büszkén hirdették, hogy a fogyatkozó nemzet testében sok millió idegen lakik, s el kell távolítani őket a hazából, éves rendes nagygyűlésüket tartották, a Nemzeti Önvédelmi Körtől a Hazafias Zászlóégetőkig mindenki mikrofonhoz jutott. A radikálisok királyságot akartak, csendőrséget és cenzusos választójogot. A Férfi, amikor a rádióban ezt meghallotta, elnevette magát. Vele nevetett az ország számos lakója. „Milyen vicces fiúk ezek. Bolondokra mindig szükség van. Meg kellene őket hívni az egyetemre”, gondolta magában.

Fölemelte a telefont, és hívta a radikálisok vezérét. Kiderült, hogy mindkettőjüknek van három-három gyereke. Aztán az is, hogy ugyanabból a témából írták a diplomamunkájukat. Megállapodtak egy kávéval egybekötött találkozóban. Ez igen jól sikerült, így újabb találkozók következtek. A Férfi büszke volt arra, hogy eggyel több embert ismerhetett meg a nemzeti elitből. Ráadásul egy idő után kiderült számára, hogy rokonlélek, hiszen miként a radikálisok, ő is meghallgat mindig mindenkit.

Aztán persze a legnépszerűbb álláspontot képviselik. Igaz, a gyűlöletnél sosincs népszerűbb álláspont. A Férfinak persze nem volt álláspontja, és gyűlölet sem volt benne. A radikálisok be akarták tiltani a többi pártot. Be akarták tiltani az összes kisebbséget. Be akarták tiltani a sajtót. Csak azt nem tudták, miként tegyék. Egyre többen suttogták, hogy ennek gyakorlati megvalósításához egy igazi komoly képlet kell, olyan, amit kizárólag a Férfi tud fölállítani.

Csörgött a telefon – a radikálisok egyre elhízottabb vezetője hívta. „Kellene egy képlet a kampányra.” A Férfi kedvesen válaszolgatott, de nem mondott igent, mert nem akarta, hogy a neve egy párt választási kampányában előkerülhessen. Aztán döntött: „Titokban, éjszakánként gondolkozom majd rajta. Nappal független leszek, éjjel megkeresem a kenyerem.”

Belenézett a tükörbe, hosszasan szemlélte az arcvonásait. Egyszer csak elmosolyodott, és a dolgozószobája felé indult. „El fogom rontani a képletet. Elrontom én, bizony, aztán eladom nekik” – mosolygott, mert azért ő is emberből volt, még ha férfi volt is, meg társadalommérnök, meg független tudós, háromgyermekes.