– Anyuka, idő van! Tessék szépen lefeküdni!

– De én még...

– Jóéjt-puszi? Válium? Pohárka melange?

– Te, babukám, mi lenne, ha...

– Kilencet beszéltünk, vagy nem? Még egy perc és befutnak a kuzinék a koszorúkkal, maga meg itt kukorékol egy szál bugyiban! És az esperes úrra nem gondol?Meg a Szent Mihály lovára? Meg azokra a rokonszenves temetőszolgákra, akik voltak olyan kedvesek és szinte ingyen, pusztán a szűkös anyagi helyzetünkre és nem mellesleg anyuka előrehaladott mentális állapotára való tekintettel…

– Tudod, arra jutottam, hogy ezt a partit még lejátszanám. Két dáma, nézd csak! Milyen érdekes! Ez ritka dolog ám! Hogy két dáma így egymás mellé kerül!

– Fogmosás? Megvolt? Pizsama?

– Pizsama?! Na de kislányom, csak nem gondolod, hogy pizsamában fogok befeküdni a… ?

– Miért? Mi a baj a pizsamával? Büdös? Nem büdös. Most jött ki a pucerájból, tessék csak megnézni! Finom illatos.

– De én inkább…

– Ja! Hogy anyuka inkább…

– A hosszú-fekete? Hm? Mit szólnál a hosszú, fekete tafthoz? Tudod! Amin az a huncut kis csipkeberakás van itt elöl.

– Csipkeberakás?! Te jó ég! Miket beszél, anyuka? Hát képtelen végre belátni, hogy…

– Gondold csak el! Fekszem ott egy könnyű, fekete taftban, némán, kiterítve, a zenekar tust húz,megdördül az ég, smiközben Párizs egén villámok cikáznak, aközben szegény Pierre bácsikádtól a Morgue utcai talpfoltozón át egészen a frissen kinevezett rendőrminiszterig mind egy szálig ott szobroznak némán körülöttem, és egyre csak sírnak és zokognak és jajveszékelnek, őrjöngő fájdalmukban már-már a bukszust meg gyöngyökkel kivert kereszthímzéses szemfedőmet tépik, hogy az embernek szinte kedve támad felpattanni és azon nyomban lefújni az egész buta hajcihőt, és akkor hopp…

– Hopp?

– A krizantémok alól meg a La France rózsák meg a Bourbon-liliomok gyászszalagocskákkal telitűzdelt roppant halmai alól egyszerre csak kivillan két hófehér kis formás bokacsont. Hát nem gyönyörű? Mint valami jel! Mint egy végső, dacos kis toppantás, egy biztató, szelíd intés az ittmaradókhoz, hogy: Au revoir!

– Anyuka drága, mennem kell, tudja nagyon jól. Úgyhogy hagyjuk a cirkuszt, ideje szépen befeküdni az ágyba. Na, jöjjön szépen, odakísérem. Kapaszkodjon, így, ni. Betakarom, rendben? Ne izéljen már édesanya, csak a derekát! Tetszik tudni, muszáj! Azok a szörnyű, huzatos éjszakák, ahogy ki-bejár a bús, borongós őszi szél a Pére-Lachaise ódon falai között…

– Egy pillanat, babukám, várj csak egy percet! Tudod, hogy én a világért sem akarnálak feltartóztatni, ha úgy érzed, menned kell, hát menj. Elvégre nagylány vagy már, valóságos lakli, igazán meglehetnek a saját privát pszichopatológiai passzióid, csak tudod, ahogy így hirtelen…

– Hirtelen?

– Ahogy így hirtelen az arcodra esett a fény, nézd csak! Látod ott azt a halovány, sötét árnyékot elsuhanni a homlokod előtt? Huha, babukám, huha! Nincs neked véletlenül valamilyen gyógyíthatatlan megbetegedésed? Főfájás, hidegrázás, hónaljárok duzzanata?

– Hogy micsoda?

– Ajakszárazság, szívgyengeség, kurbunkulusok a fartájékon? Látod! Pedig hogy könyörögtem, hogy ne állj szóba idegenekkel! Most aztán kikaptad! Quelle malheur! Szegény kicsikém!

– Jaj, anyuka, komolyan mondom, ez most már ...

– Nyugi, babám, itt vagyok, megoldjuk! Csak semmi pánik! Van időnk, a szimptómák csak fokozatosan jelentkeznek! Per pillanat minden rendben, n’ est ce pas? Az elméd tiszta, a testi-lelki kondícióid kifogástalanok, lótsz-futsz, jössz-mész, teszel-veszel, könnyűnek érzed magad, szépnek, fiatalnak. Tipikus tünet! Mindig így kezdődik! Aztán egyszerre puff, egy könnyű orrdugulás, egy óvatlanul elhullajtott takonydarabka, aztán mire odaszökkensz a szekreterhez, hogy előkotorászd a fiók mélyéről az élére vasalt batiszt zsebkendődet, addigra már dől is a szádon a forró, habos vér. Rettenetes látvány lesz, nekem elhiheted, de semmi baj, majd félrenézek, rendben? Na gyere, babám, addig is, bújj ide mellém!

– Még csak az kéne! Világosan megmondtam, hogy nekem most okvetlen el kell mennem.

– Nem tanácsolom! Jelen körülmények közt ez a lépés, már ne is haragudj, de par excellence öngyilkosság!

– Hagyjuk ezt, anyuka. Maga is tudja, hogy ennek a szánalmas erőlködésnek semmi, de semmi értelme. Párnát? Megigazítsam? Így ni. Na, hunyja be szépen a szemét, egy-kettő! Villanyt? Lekapcsoljam?

– Ha! Hallod ezt a furcsa zajt?

– Most minek ezt, anyuka? Pontosan tudja, hogy várnak. Hát nem lenne egyszerűbb, elegánsabb és hogy is mondjam csak: gördülékenyebb, ha most szépen bebújna a paplan alá, lehunyná a szemeit és búcsúzóul megpróbálna valamilyen kedves, szolid emléket felidézni a múltból? A százéves háború? Marat halála? Marie-Antoinette lefejezése?

– Nem hallod? Hogyhogy nem hallod? Mondd csak, drágám, te süket vagy? Tedd csak ide a kezed a szívemre! Így. Tátámmtátámm-tátámm! Hallod? Az áruló szív!

– Na de anyuka drága!

– Nem hallgathatok tovább. Kislányom, egy vallomással tartozom! Én, én…

– Tudom. Anyuka megölte apukát.

– Meséltem már? Párdon! Tudod, volt benne valami halálosan idegesítő. Egyik héten gyertyafényes vacsora a Montparnasse-on, másik héten kacsasültes piknik a hegyen, itt egy meglepi, ott egy meglepi, rózsacsokrok, fülönfüggők, rókaprém, boák… Horrible! Igazán megértheted! Én egy egészséges montpelier-i polgárlány vagyok, engem nem lehet ezzel a gátlástalan militáris arroganciával megfélemlíteni! Úgyhogy egyik éjjel fogtam magamat, belopóztam a hálószobájába, és –

– Na, elég! Háromig számolok, és ha anyuka addig se hajlandó...

– Jól van, babukám, jól van, ha sietned kell, az más. A világért sem akarlak untatni a legbelsőbb magánéleti problémáimmal, pláne így, éjnek évadján! Persze szívesen elmeséltem volna még ezt-azt, de ha te ennyire be vagy sózva... Viszont ha már úgyis kifelé mész, legyél olyan drága, nézz már ki a kisablakon és…

– Igen?

– És nézd meg nekem légy szíves, hogy jön-e már…

– Igen?

– Hogy jön-e már a…

– A ki?

– Hát ez a…

– Háteza-háteza! Már megint kezdi? Anyuka! Hát mit akar még? A jóistenkére kérem, hát tessen már végre … ledögleni, aztán hadd menjek a dolgomra. Tudja maga egyáltalán, hogy mások hogy csinálják? Eláruljam? Hát csak úgy, hogy alo mars! Csók, anyuka, pápá, hoppá! Nemhogy pucc meg gyászrevü meg miserere meg entyem-pentyem! Villany leó, azt jóccakát! Dies irae, dies illa, requiescant in pace, passz. Menjetek békével. Én meg próbálom itt szépen, korrektül, kulturáltan, tapintatosan…

– Tudod! Az orangután.

– A micsoda?

– Az a vörhenyes szőrű, irdatlan testű, borneói orangután. Állítólag ma reggel érkezett egy máltai hajóval, egy öreg matróz hazavitte, bedugta a ládájába, rátette a lakatot és – de nézzenek oda! Elfelejtette ráfordítani a kulcsot! Terrible! Kimászott a ládából, odasettenkedett a hátsó ajtóhoz, egyetlen vakmerő ugrással a néptelen, éjszakai utcán termett, és most…

– És most?

– És most elindul felénk! Végigszalad a Grand Boulevardon, keresztüloson a Mirebau hídon, a Szent Mihály útján suhan nesztelen… A Bon Marche-nál keletnek fordul, a Sacre Couer-nél nyugatnak fordul, és máris…

– És máris?

– Máris ott jár a Morgue utca végén! De mi csillog ott a karmai között? Csak nem?!

Egy cakkos nyelű, élesre fent pekingi borotva, amit még a ferde szemű, hottentotta gazdájától zsákmányolt! Ahogy tébolyult, vad lendülettel ide-oda cikázik a sötéten lapító házfalak között, a pengén mindannyiszor megcsillan a gázlámpák kénes, sárga fénye, nézd!Most mintha meglátott volna valamit! Egy kivilágított ablak, szentséges ég! Fújd el a gyertyát, gyorsan, babukám, gyorsan!

– Késő, anyuka! Már odaugrott a villámhárítórúdhoz! Még néhány elszánt mozdulat és egykettőre idefenn terem…

– Vigyázz! Az ablak! Késő! Beugrott! Ott van! Ott, ott, a hátad mögött! Micsoda undok bestia! A szőre égnek mered, az orrlyuka kitágul, a szemei vérben forognak, a pengével hadonász, vastag, ormótlan lábaival elrúgja magát, nekilendül, most, most! Vigyázz, kislányom, rád veti magát!

– Vagy mégse? Na lám! Nézze csak, anyuka! Úgy látszik, meggondolta magát. A borotvát a sarokba hajítja, horkant egyet, toppant egyet, az ágy felé szalad…

– Az ágy felé?

– Ott lapul az ágytámla mögött! Te jóságos ég! Azok a förtelmes, szőrös mancsok! Most a lepedőn kaparász, a párnák közt matat, hopp, egy kéjes, undok mozdulattal a földre rántja a paplant, jaj ne!Minden hiába! Felugrott az ágy sarkába és most…

– És most?

– Hosszú, szőrös karjaival átkarolja és…

– És?

– Felnyalábolja és…

– És?

– És a hátára kapja anyukát! Uramisten! Micsoda rémes, pokoli teremtmény,

már oson is roppant terhével a kandalló felé… De mi a csudát akarhat ott? Csak nem?!

– Csak nem?!

– Te jó ég! Nézni is iszonyat! Még egy másodperc és anyuka ott lóg fejjel lefelé, tetőtől talpig belegyömöszölve a kéménykürtőbe. A haja kitépve, a szeme kitolva, az orra leharapva, hogy csak úgy dől a hideg kürtőből a forró, habos vér meg a korom. És most…

– És most?

– A szégyentelen! Mint aki jól végezte dolgát, nagy peckesen befészkeli magát a sarokba, seggét vakarja, fülét piszkálja, hosszú, véres körmeivel ide-oda klimpírozik a padlón. Dó-ré-mi-mi-ré-dó, dó-rémi-mi-ré-dó...

– Aztán feláll…

– Feláll?! Na de anyuka, én úgy látom, hogy inkább...

– Gondol egyet, lábra pattan, hohó, na nézd csak! Észreveszi a pengét, felkapja, hopp, most vérgőzös, ádáz tekintettel körbekémlel a szobán, ide néz, oda néz, vajon miben mesterkedik? Babukám, vigyázz, észrevett! Nézd csak, elindult feléd! Most egyetlen, irdatlan szökelléssel a hátad mögött terem, körbeugrál, eléd kerül, mellét veri, öklét rázza, fogát csattogtatja! Ide, hozzám, kislányom, ide hozzám! Hiába, késő! Most, most! Úristen, a borotva! Kislányom, vigyázz, a nyakad! Egyetlen vágás, horrible! Egyetlen szörnyű vágással kettészelte azt a gyönyörű, hófehér nyakadat! Nagyon fáj? Ne sírj, kislányom, ne sírj, itt vagyok! Na gyere, bújj ide mellém, betakarlak, rendben? Így, szépen, így, így. Ne sírj, babukám, ne sírj.

– Hahó, anyuka! Nézze csak! Elment.

– Biztos? Jól nézz körül! Az ágy alatt? Hm?

– Senki!

– Ezek szerint megvolnánk. Hát akkor, ha gondolod, akár indulhatsz is. Tudod, most hirtelen valahogy úgy… elálmosodtam.

– Hát én akkor…

– Persze, menj csak. Que Dieux te protége, babukám! Pápá, hoppá! Tudod!

– Viszlát, anyuka.

– Mondjuk van itt még valami, de nem számít, most már tényleg, semmi gond, majd én… elbánok vele.

– Igen?

– Persze ha mégis megtennéd, ha esetleg megpróbálnád valahogy elkergetni… De nem, nem fontos, végül is…

– Mit, anyuka? Se áruló szív, se vérszomjas orangután.

– Hát ezt a… hollót. Látod? Ott ül az ágy végében. Pompás példány, nem mondom, a tolla mint az ében, a szeme mint két fényes, fekete kő. És tulajdonképp nincs is vele semmi probléma, de ha te esetleg mégis… Tudod, sokat segítene.

– Hess, hm? Így?

– Így.

– Hess-hess!

– Merci, babukám.

– Bonne nuit, maman!