Homályban
Gyors felvételi vizsgálat, elhelyezés, gyógyszer azonnal. A nem betegnek látszó beteg húsz perc múlva megbékélve alszik. Közben a folyosón nagyüzem van, sokan várakoznak, ki erre, ki arra. Viseltes bőrcipőben, felülvizsgálatra váró beteg üldögél az osztály retrófoteljának retró-dohányzóasztalánál. Mondani kezdi sorsát, mintha mindegy lenne, ki hallja, ki nem. A mellette ülők közt van érdeklődő tekintet is.
– Amikor már nagyon nem volt hová, az almafáink képéhez menekültem. Gyerekkoromban szép almafáink voltak. Azok virágait láttam a langyos tavaszi szélben – ez megnyugtatott… Tanultam olyat is egy könyvből, hogy az agy egyszerre csak egy dologra tud fókuszálni, tehát ha én elkezdek valamit mondani, akkor csak az lesz éppen akkor benne a kis agyamban. Na így szoktam rá Joe Cocker Summer in the Cityjére, azt mondogattam, dúdoltam, persze csak magamban, de előfordult, hogy mozgott a szám menet közben. Igyekezni kell rejtve maradni, nem tudhatja meg senki, milyen betegségünk van.
A szobatársamat csak alvászavarral kezelték, de még a családja se tudott róla. Este, amikor a férje és a lánya aludni ment, ő még tett-vett a konyhában. Mintha dolga lenne. Vagy feküdt behunyt szemmel. Tettette, hogy alszik. Egész éjjel fenn volt, és hajnalban, amikor a család kelt, elkészítette a reggelijüket. Munkája nem volt, egész nap ténfergett… Időről időre befeküdt a kórházba, mert a hosszú távú alváshiány súlyos állapothoz vezet. Nem mondta meg, melyik kórház, milyen osztály, vidékről jött, kitalált valami mást. Sose látogatták. Itt az osztályon az első napokban éjjelenként szinte csak sétált.
Aztán ahogy múlt az idő, aludt is egy-két órát. Aztán négyet. Végül elérte a bűvös hatost. Azt mondják, egy felnőttnek annál többre nincs is szüksége. Nagyon erős altatót kapott. És mivel évek óta nem tudott meggyógyulni, injekciókat is, különböző kombinációkban. Visszatérő vendég ő is…
Nekem is hasonló volt a helyzetem. Nem tudom, neki miért volt az alvászavara. Az enyém – itt azt állapították meg –bipoláris affektív zavar volt, ami átcsapott major depresszióba. Szerintem tökmindegy mitől nem alszik, aki nem alszik, mert az csak egy tünet. Az okot keresik, néha sikerrel. Volt aki bejött ide valamivel, és itt még pánikbeteg is lett. Vagy már benne volt, ki tudja? Van olyan ember, akinek gyógyszerrel gyógyul az alapbetegsége, van akinek más terápiával. A probléma, hogy csak a depresszióra negyven-ötvenféle gyógyszer van. Hogy használt-e a bogyó, amit éppen kaptunk, két hét múlva látszódott. Vagy nem. És egy olyan affektív zavarnál, mint az enyém, elviselhetetlen feszültség van az emberben. Azt se elmondani, se leírni nem lehet… Júliusban, a harmadfokú hőségriasztásban, reggel háromkor kipattant a szemem, és rögtön mennem kellett, mert a lakásban megmaradni nem bírtam. Este kilencig amíg be nem vettem a gyógyszert, folyamatosan járkáltam és járkáltam, a lábam leszakadt a vietnami papucsban. Nem éreztem a meleget, nem voltam se éhes, se szomjas. A karom libabőrös volt, mintha fáznék. Nem tudom, mi volt egész nap a gyerekeimmel. Este bevettem a gyógyszert, és imádkoztam, hogy hasson. Végül elaludtam. (Ha szerencsém volt, nem jöttek azok a bizonyos rémálmok, amiktől még Hamlet is fél, amikor fontolgatja a halálát.) De másnap kezdődött megint. Öt antidepresszánst, három feszültségoldót és négy nyugtatót próbáltam ki, mire kiderült, melyik és abból milyen adag az, ami jó lesz. A hangulatstabilizálót egyenesen be se szedtem, mert olyan volt tőle a fejem, mintha hordót húztak volna rá, nem hallottam a saját hangomat se. Két év alatt gyógyultam meg, még visszajárok, fenntartó adagokat szedek… Ja van ilyen, hogy fenntartó. Nem tudom, mit tart fenn.
Csak az tudja, aki már feküdt itt, hogy a pokolban vagyunk. Úgy szeretnénk jól lenni, úgy igyekszünk – és annyiszor feladjuk, vágjuk a gyógyszereinket a kukába. Aztán kullogunk vissza az orvosunkhoz, vagy próbálunk másikat keresni… És nem mondhatjuk meg, mi a bajunk. Ha van munkahelyünk, rögtön kirúgnának, ha nincs, nem vennének fel sehová. Akkor inkább már egy cigányt. De dilist sose…
Sokszor hallani a tévében, hogy gyűjtenek a beteg gyerekek megsegítésére. Nem mondom, hogy ez rossz. Vagy kampányolnak a cukorbetegség megelőzéséért. De hallottak egyszer is arról, hogy a mentális betegségeket meg lehet előzni? És ha igen, hogyan? Vagy ha már kialakult, őket is kezeljék úgy, mint más betegeket. Ne mint egy leprást?
Láthatatlanok igyekszünk lenni, homályban élünk a tűző napon is. Nem nézünk az emberek szemébe, mert azt gondoljuk, ránk van írva. Bezárkózunk, és elvágjuk magunkat.
Nekem a családom se fogadta el a bajom. Azt mondták, nem hisznek ebben a betegségben. Mert nincs olyan, hogy depresszió. Aztán amikor már a szavakat is elfelejtettem, nem tudtam magam kifejezni, véget értek a rohangászások, az ellenkezőjére fordult a dolog. Nem mertem kimenni a lakásból, a telefonom se vettem fel. Ha nagyon muszáj volt a boltba menni, a lányom kísért kézen fogva. Akkor már elhitték. Nyolc-tíz hónap után javult az állapotom, mert volt türelmem magamhoz. Meggyógyultam. De nem reklámozom… Én még örülhetek, van aki élete végéig benne marad.
Az orvosom azt mondja, hogy „van egy alkatom”.
Lehet, arra érti, hogy hajlamom van az ilyesmire, ilyen „túlérzékeny” vagyok. Meg talán nálam a környezeti traumák váltják ki.
Én meg azt gondolom, a bánat bennem lakik, csak rajtam múlik, kiengedem-e újra, hogy erősebb legyen nálam.
Mennem kell, úgy hallom, én következem. Nem tudom, eztán mi lesz…
