Hétfőn reggel, amikor még csak a szemeimet dörzsöltem az irodában, megjelent Müller Péter Sziámi barátom. Mintha egyenesen a Till Eulenspiegelből lépett volna elő vörös hajával és kancsal szemével. ’93 nyarát írtuk, és Péter azt mondta, hogy a Cres szigetén bulizó haverjaival megállapították, hogy szükség van egy baráti alapú kivonulásra. Egy olyan szigetre, ami nemcsak a „sex and drugs and rock’n rollról” szól, hanem évente ismétlődik, és olyan globális kulturális intézménnyé válik, mely nagy találkozásokra ad alkalmat.

Nem volt szó pénzről, médiáról, csak együttlétről és nagy találkozásokról. Nagyon emberséges ügy lenne ez, mondta Péter, és nézett rám. Türelmesen várta, hogy bólintsak. Nem volt előle menekvés. Másnap Péter bemutatta Gerendai Károlyt, aki szandálban, nagyon lazán, a titkárnőim szerint alulöltözötten jelent meg. Péter rámutatott: „Ez az az ember, aki eddig a zenekaromat menedzselte.”

Tehát ez a kamaszos külsejű, pelyhedző szakállú srác fogja a nagy bulit megszervezni. Furcsa pár, gondoltam, de Péter körül mindig furcsa emberek voltak. Amikor legutoljára találkoztunk, még arról beszélt nekem, hogy egy zalai tanyán él, és új zenekara van. „Így van ez jól!” – tette hozzá. Most pedig pelyhedző szakállú kamaszgyerekkel akar világtalálkozót szervezni, melynek sikere csak azon múlik, hogy kölcsönadom-e nekik a szigetet.

A Hajógyári-szigeten csak bozót van, rétek és jegenyesorok. Nincs ivóvíz, áram, csatornázás – akadékoskodtam. Nekik éppen ez tetszik benne – válaszolták. A másik aggodalmam az volt, hogy mi lesz, ha a mámoros fürdőzőket elsodorja a Duna. Péter rám emelte (egyik) tekintetét, és azt mondta, hogy ez elképzelhetetlen, és fogadjam már el, hogy számukra nincs alkalmasabb helyszín. Le kell írnotok néhány oldalban, amit akartok, és szponzorokat kell keresnetek, mert a város ezt nem fogja tudni finanszírozni. Tisza Zolira bíztam őket, aki a Budapesti Búcsú rendezésének tapasztalatával akkor már profi szakembernek számított.

Ma már tudjuk: a Sziget hatalmas sikersztori. A legtöbbet emlegetett magyarországi fesztivál. 2011-ben Európa legjobb fesztiváljának címét is elnyerte. Müller ’93-ban még azt mondta a Kurír újságírójának, hogy „az öregeket akarja összehozni, akik valamikor együtt indultak, mindegy, merre ment el az útjuk”, és a ’68-as házibulikról beszélt. Én azt hiszem, hogy végül is nem az öregeket hozta össze, hanem mindenkit mindenkivel. Becsülöm érte.

Az egyre divatosabbá váló találkozóhely egy idő után a politikusokat is vonzotta. Vagy taszította. Tarlós István még a szomszédos Óbuda polgármestereként minden lehetséges alkalmat kihasznált, hogy a Sziget gonosz mostohájának a szerepében jelenjen meg. Jól tudta, hogy ha egyszerűen csak engedélyezi a rendezvényt, azzal nem kap helyet a médiában. Minden évben kitalált valamit a Sziget ellen. Úgy gondolta, ez jól áll neki. Ingujjra vetkőzve, csinos nadrágtartóval szaladgált, és mérte, nem túl hangos-e a Sziget, hátha betilthatná a lakók panaszára érzékeny füllel, a nép álmának éber őreként.

Személyesen tekergette le a potmétereket. Gerendaiéknak évről évre meg kellett alkudniuk vele. Sziámi elmesélt nekem egy kedves anekdotát. Éjszakai hívás. Péter családja alszik már. A vonal másik végén Tarlós István, aki azt kifogásolja, hogy nagyon erős a Szigetről érkező zaj. Már több telefonhívást kapott, a lakók tiltakoznak. Szerinte azonnal ki kell menni a szigetre rendet tenni. Sziámi: – A fesztivál még el sem kezdődött, kapcsold ki a telefonodat, és feküdj le, aludd ki magad, Pista... A másik oldalon döbbent csend...

„Ez az ember mindenre képes. 1997-ben például kijött, és egyszerűen bezáratta az általa hangosnak ítélt technohelyszínt, és elküldette őket a rendőrökkel. Volt olyan alkalom is, mikor kijelentette, hogy ha most azonnal nem zárom be a rendezvényt, akkor kihívja az Elektromos Műveket, kapcsolják le az áramot. Egy órát adott nekünk, hogy lekapcsoljunk mindent, és mondjuk meg az embereknek, menjenek haza, vége a rendezvénynek. Szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, megpróbáltam meggyőzni arról, hogy mi lesz, ha ezt megtesszük. Hogy ott van ötvenezer ember, akik kifizették a belépőjegyeket, és ha most hazaküldjük őket, össze fogják törni a kerületét.

Mielőtt bármit lemondok – szegeztem neki –, előtte ő garantálja, hogy kijön a rendőrség, a honvédség, és rendet teremt, megakadályozza a vérontást, ha elszabadulnak az indulatok. Na, erre kicsit lenyugodott” – meséli Gerendai Karcsi Jávorszky Béla Szilárd Nagy Sziget Könyvének 175. oldalán (Crossroads Records/Brother Bt., 2002). Tarlós annyira lenyugodott, hogy 2005-ben már ő adta össze az arájával Gerendait egy óriási bulin, ahová limuzinokon érkeztek a Sziget jóvoltából meggazdagodott vállalkozók. A Szent Korona átszállítása óta nem látott ekkora felhajtást Budapest.

1994-ben 143 ezer látogató volt a Szigeten, 1997-ben 260 ezer, 2001-ben 361 ezer. Gerendai már a 260 ezres számot is úgy kommentálta 1997-ben, hogy „remélem, nem nő tovább, meg kell állítanunk a növekedést”. Ehhez képest 2002-ben megemelték a napi maximumot 60 ezer főre. A hatalmas vásárlóerő minden nagy kereskedelmi cég számára vonzó hellyé tette a Szigetet. Gerendaiék meggazdagodtak, Müller Péter Sziámi eladta az üzletrészét, és kiszállt.

1997-ben a hajógyár távoli emlékét és a föld alatt Hadrianus helytartó palotájának romjait őrző Sziget 28 helyszínén 800 rendezvény közül lehetett választani. David Bowie-t, akit nagyon kedvelek, a Szigeten ismertem meg. Lou Reedet már másodszor hallgathattam meg ott. A harmadik kedvencem, Sting koncertjére az egész családom elkísért. A Sziget nagyon sokat jelentett nekem, és persze Müller Péter Sziámi is, akinek később Miskolc remek operafesztivált köszönhetett.

Tarlós 2001-ben ért a csúcsra, ekkor sikerült a legnagyobb botrányt kavarnia. A kavarást a július 3-án keltezett levelével kezdte, amelyben a következőket írja: „Sajnos nem tilthatom meg, hogy a homoszexuálisok látogassák a Sziget rendezvényt, mert ez valóban diszkrimináció lenne.” Ám azt követelte, hogy „A meleg programok sem a programfüzetben, sem a valóságban ne legyenek a Szigeten”.

Legnagyobb meglepetésemre Gerendaiék néhány nap múlva egy megállapodás aláírásával ezt garantálták a számára. A megállapodás szerint: „Semmi néven nevezett homoszexuális jellegű felvilágosító vagy egyéb jogcímen folytatott műsorok nem lesznek.” „Ha ilyesmire sor kerülne, akkor a polgármester betilthatja az eseményt.” Ezt a gyalázatos mondatot nem Gerendaiék írták, de aláírták. A megállapodás nyilvánosságra került, és elszabadította az indulatokat. Volt minden, tömegdemonstráció, feljelentés. Végül a szerződést semmisnek nyilvánították, s a szervezők bocsánatot kértek, amiért aláírták.

Végül Michael Lake angol nagykövettel együtt nyitottam meg a Meleg Sátrat. A Tarlós által kizsarolt homofób szerződés a papírkosárban landolt, de a Sziget jó hírnevén folt esett. A botrányt sajátosan kommentálja „semleges elemzőként” Jávorszky: „Az elején még belefért, hogy a rendezvényt a kezdetektől teljes mellszélességgel támogató Demszky Gábor nyitotta meg a Szigetet, mégiscsak ő a főpolgármester, tőle kapták a területet, de később már változtak a prioritások. Miszerint bár fontos, hogy ott legyen, de azért lehetőleg már ne mondjon beszédet. Egyrészt meghatározott politikai erő emblematikus figurája ő, másrészről az 1998 és 2002 között egymással élesen szemben álló kormány és főváros között a Sziget úgy maradhatott volna meg politikailag függetlennek, ha Demszky mellett a másik oldal is megszólal.”

A másik oldalt több mint egy évtizeden át Tarlós István képviselte, aki a botrányos szerződés-aláírás előtt azt mondta Gerendainak, hogy „hallja, lesz egy hatalmas Meleg Sátor a Szigeten, ahol a sötét szobákban megrontják a fiatalokat... Ha így lesz, bezáratja a rendezvényt, és letette a telefont.” (Nagy Sziget Könyv, 180. o.) Jóval később, a Tarlós által celebrált frigye után Gerendai így nyilatkozott: „Mindkét oldal folyamatosan minket pofozott... A Sziget azzal, hogy ezt a programot kitalálta és megvalósította, egyértelművé tette az álláspontját. [...] mi kulturális szervezőiroda vagyunk, nem pedig polgárjogi szervezet [...]. Másfelől azzal nincs bajunk, hogy a polgármester félti a fiatalokat, csakhogy tudtuk, hogy a félelme teljesen alaptalan.”

Bevallom, mi több, büszkén vállalom, 2001-ben én is tiltottam. Nekem sikerült. Kitiltottam a főváros tulajdonában lévő Petőfi Csarnokból, amellyel szabadon rendelkezünk, a Fehér Karácsony álnéven oda tervezett neonáci szkinhedkoncertet. Azt mondtam: „Amíg én vagyok Budapest főpolgármestere, mindent meg fogok tenni azért, hogy fajgyűlölet és erőszakra uszítás ne kaphasson nyilvánosan hangot ebben a városban!”

Demszky és Gerendai a Szigeten 2006. augusztus 10-én