1

Martin C. Putna könyvét, a Kniha Kraftot Mészöly Miklós halálának nyarán olvastam Búcson, apósomék derékszíjnyi parasztudvarán. Föl sem merült bennem, hogy amiről és ahogy ez a könyv beszél, ami egyetemeset kifejez, az lassú hullámokban mindig ugyanoda, Mészölyhöz hömpölyget vissza. Azt az érzést sem engedtem magamhoz, hogy a Lesiklás tavának közepén fekszem, s a partszéli barlangszerű mélyedésekből titkon a vízfelszínen lebegő meztelen testemet figyelik.

Már nem a bolsevik diktatúrában éltünk, mi bajuk is lett volna velem, netán nekem önmagammal… Az a nyár mégsem azért volt nehezen elviselhető, mert feneketlen az önszemrehányósok kútja. Hanem mert a hozzá vezető visszahömpölygéseket sehogy sem akartam tudomásul venni! Mintha a csökönyös elfojtás, ez a gyerekes trükk, felülírhatta volna halála tényét. Esterházynak alighanem igaza van: „A Mészöly-szöveg, e big brother, figyel minket, s addig jó nekünk, míg ez így van.” Nemrég újraolvastam mindkét prózát, hátha kiderül, a gyászmunka nehézségein túl, a velősségen túl összekötötte-e őket valami más is.

A Lesiklás első kiadásának 31. oldalán az alábbi aláhúzott mondatot találtam: „Belenyúlhatnak a tüdőmbe, a végbelembe, de csak egy tüdőbe és végbélbe nyúlnak bele, belém már nem”, a margón pedig grafitceruzával: „Kniha Kraft, mottó”. Mikor írhattam oda? 2001. augusztus végére tippelek. Temetése után az Adriánál olvastam újra Mészölyt. Másként szólt, lassúdad bizalommal, szolidárisabban.

Igen, alkalmanként romantikus vagyok, de csak mint egy felcetlizett dunsztosüveg. S még mindig határozottan (Czeslaw Milosz szerint: kamaszosan éretlenül) közép-európai, bár ezt a fogalmat mintha hagytuk volna kiszorítani térbeli gondolkodásunkból. És nem csak abból. Mintha elfogadnánk, hogy a belőle kibontott jelentéstartalmak csupán segédeszközei voltak a bolsevik diktatúra lebontásának. Mintha ezt a fogalmat csak holmi intellektuális játék, virtuális szenvedély élesztette volna újjá a hatvannyolc utáni Európában. Ami nagy hiba.

2

Amikor a napokban megkérdeztem Putnát, mikorra várható a második prózakötete, reflexszerűen bökte ki, soha, majd hozzátette, az első csak arra volt jó, hogy belássa, a prózaírás nem neki való. Pedig újraolvasva megint Mészölyre emlékeztetett. Megfogott elbeszélésének finom dühe, fogalmi pontossága, gazdálkodása a szöveggel. A méltányos emberi létezés misszionáriusaként vezeti olvasóját a magától értetődő felismerésig: egyetlen fiatal sem élhet takarékon. De az öregedő embernek sem tanácsos megspórolnia az életet, mert aki aláveti magát a mindent megúszni elvének, az állandóan csak hárít, kerüli a kihívásokat, képtelen az innovációra, s tehetetlenségéből mítoszokba menekül, sértett önmagába.

Másokra keni sunyi döntéseinek, önzésének, butaságának következményeit. S ha ütődöttségéhez még hatalmat is szerez, hatalma érvényesítéséhez pedig a legkiválóbbnak vélt csapattársakat és jelentős támogatói tábort, az opportunistából azonmód dörzsölt túlélővé válik, vagánykodó zsivánnyá, aki igazságtalan kapzsiságával és hatalomvágyó tetteivel már születésekor aláássa az önmaga által világra hozott rendszert. A hatalom nyelvi rítusaival kezdődik, a rítusnak való behódolással folytatódik, s az öncenzúra veszedelmének felismerésével zárul. Idő kérdése, hogy az embertelen rezsim mikorra zabálja föl önmagát. Mert eredendően destruál, azt hazudja, hogy (forradalmi, nemzeti, keresztény vagy más, de mindenképpen erkölcsi, azaz megváltó, felmentő, felszabadító) rendeltetésének lényege igazolja az eléréséhez szükséges eszközöket.

Egyelőre azonban nem létezik legitim politikai rendeltetés, amely igazolhatná egy demokratikus jogállam fasizálódását, jogi eszközökkel történő destruálását. Pluralitás-, következésképpen emberellenes az a hatalom, amely szem elől téveszti, hogy mind a rendeltetéseit, mind az eszközeit korlátok között kell tartania, különben saját társadalma válik mértéktelenségének áldozatává. A többpártrendszer s a demokratikus elvek nem igazolják a nemzetállam fetisizálását, a méltányos politikai verseny ellehetetlenítését, a sajtó- és véleményszabadság korlátozását, az állampolgár ellenőrzésének kiterjesztését, egyetlen eszmerend fölényének institucionalizálását, a fetisizált ideológia kötelezővé tételét az oktatásban, az államigazgatásban és a közszolgálatokban – hogy csak futólag említsem az önkényuralmi erőszakgyakorlás néhány terepét.

S a regnáló hatalom, általában pártdiktatúra alkalmazásával, mindezt élesen nacionalista és a lehető legkonzervatívabb vallási retorikával teszi. Az európai államok zömét még jóval a nácizmus térnyerése előtt pártdiktatúra uralta, amit sem az akkori demokratikus mechanizmusok, sem a korona nem tudott féken tartani. Manapság az ilyen rendeltetésű jogalkotói cinizmusra semmilyen küldetéstudat – s egyáltalán: semmi – nem adhat felmentést. Mintha egy társadalom azt akarná igazolni, hogy megsemmisíthető az élet. Bár az elmúlt században erre is találhatunk példákat, s ezekből tudhatjuk, hogy a politikai és jogalkotói fatalizmus rosszabbá teszi a világot.

De inkább lapozzunk!

3

Martin C. Putna másik fontos könyve, a Václav Havel című szellemtörténeti munka azt tárja elénk, hogy a cseh demokrácia mellőzhetetlen alakja milyen értékek mentén szerette volna jobbá tenni a világot. Havel eklektikus gondolkodását, értékrendjének művészeti, bölcseleti és vallási forrásait a modernitás és a nacionalizmus, az emberi méltóság és az önkényuralom, a posztmodern és a kereszténység drámai ellentmondásainak és ellentételezéseinek kereszttüzében láttatja, s egyúttal azt is alátámasztja, hogy Közép-Európában a nemzeti kultúra és a pogány–keresztény ellentét keretei nélkül lehetetlen hiteles huszadik századi szellemtörténeti portrét írni.

Putna nem fanyalog, nem mismásol, nem kímél. A portré külön erénye az élhető hazaszeretet hangsúlyozása, a korszerű, nívós – s hogy a fundamentumot is megnevezzem: tudásalapú – hazafiságé. Amelynek imperatívusza az egyén erkölcsi relativizmusának és a demokrácia fogalmával legitimizált önkény virulens formáinak együttes tagadása.

A haveli emlékezetkultúra és jogállamiság nem a nemzeti sérelmekből és lidércekből, hanem a védekezőképes megújulás lehetőségének hitéből építkezik. S mert magyarhonban az élhető hazafiság legalább akkora hiánycikk, mint Puskás Öcsiék játéktudása, ezt a könyvet már fordíttatom – hogy tovább szilárdítsam a magyar szellem abbéli hitét, mely szerint nem csak trutymó hazafiság létezik.

A cseh szélsőjobb persze azt is Havel szemére veti, hogy hatalma csúcsán nem vált farkassá, győztesként életben hagyta a vesztest. Havel szavakkal írta a történelmet, s nem vérrel, ami a neonácik szemében „szart se ér”, és nemzetidegen gyávaságra vall.

4

„A magyar nyelv és a magyar kultúra az én kései, nehezen beteljesíthető szerelmem. A magyar nyelv sikerrel dacol a lingvisztikai udvarlásra tett félszeg kísérleteimmel: mintha mosolyogva állna bosszút azért, hogy valaha minden lehetséges indoeurópai nyelvet könnyen magamévá tettem. De minél elérhetetlenebbnek mutatkozik, annál kívánatosabbnak tűnik; annál jobban törekszem arra, hogy legalább a képei, tehát a fordítások által a közelébe jussak.”

Az írás, amelyből az idézetet vettem, már címével is jellegzetesen közép-európai: egy cseh olvasó párhuzamos glosszái a magyar–német Párhuzamos történetek szlovák kiadásához. A Kalligram novemberi számában olvasható. Ha azt állítanám az 1968 májusában született Martin C. Putnáról, hogy napjaink egyik legizgalmasabb cseh közírója, akkor a lebecsülés, ha pedig azt, hogy ízig-vérig európai esszéíró, akkor a csúfolódó túlzás vétkébe esnék. Pedig mindkettő érvényes kijelentés.

Ennek a kiváló publicistának a tudományos dolgozatai mellett tucatnyi önálló könyve is megjelent, például egy páratlan munka az orosz emigráció történetéről és kultúrájáról, legutóbbi kötete pedig idén tavasszal, A homoszexualitás és a kereszténység: kísérletek az integrációra címmel. Legfőbb tudományos témája az újkori cseh kultúra és katolicizmus kapcsolatának európai és egyetemes kontextusba helyezése, 2010-ben mégis az amerikai religiozitás kultúrtörténetéről adott közre egy közel húszívnyi értekezést. De mivel nem tartok számon mindent, nem is szerencsétlenkedem tovább az inventáriummal.

Kávészünet.

Közben arra gondolok, hogy az utóbbi hónapokban négy fővárosban is eltöltöttem néhány napot, Londonban, Helsinkiben, Prágában és Belgrádban, de csak a szerbeknél éreztem azt a melankolikus önsajnálatot, amit nekem is örökségül szántak. Trianonná ácsolják maguknak Koszovót. Ezt a könyvvásáruk is egyértelműsítette. Veszteségüket a Teremtő magasáig stilizálják föl, oda, ahonnan már nem is látni a reális életet. A hitbéli, mitikus tudás mellett kiadói standjaikon jelen volt egy másik tudás is, amely a többrétű, megbékélő emlékezés és az innováció életképesebb eszközeit integrálhatná a szerb társadalomba.

Szerbia is jellegzetesen posztkommunista, hasadt tudatú állam. Mint a visegrádi négyek országai. A vacsora előtt tudtam meg, hogy egyik szélsőjobbos miniszterük vendége vagyok, ezért társalgásunkban az európai integráció elkerülhetetlenségét hangsúlyoztam. Az elképzelés helyességében sikerült megállapodnunk. Volt amiben nem. Amikor például a nemzet jövője került terítékre, mindig utolért bennünket a múlt.

Vendéglátóm nyilván helyeslően fogadta volna a legújabb hírt, mely szerint a magyarországi Jobbik hét szlovákiai városkában regionális központot alakít. A történetben alighanem felismerte volna a koszovói szerb kisebbség elnyomásának orvosságát: nem kell tárgyalni a koszovói albánokkal. Az erőszakpárti, nyíltan revizionista, az európai békeszerződéseket erkölcsi alapon illegitimnek minősítő Jobbik is azt tanácsolja szlovákiai követőinek, hozzanak létre polgári társulásokat, de ne nyilvánítsanak véleményt a szlovákiai belpolitikai történésekről.

Látszólag disztingválást kérnek, valóságban a neonáci magatartás alapkövetelményét, a distancia kötelességét parancsolják a gyámságuk alá sorakozó és a velük szimpatizáló szlovákiai magyaroknak. Dunaszerdahelyen utoljára 1944-ben tombolt a magyar szélsőjobb. (Anyám foroghat a sírjában.) A Nádas Péter trilógiájáról szóló esszéjében írja Putna: „Magyarországon, Németországban s egész Európában – a »demokratikus« Csehországot is beleértve! –ismét a nácizmus hulláma magasodik fel.” Nehéz volna tagadni, hogy Dunaszerdahely is Európa.

5

A Lidové Novinyban idén ősszel öt vezető cseh történész vitatta meg az 1212-ben kiadott szicíliai aranybulla hatását a cseh államiság megszilárdítására. Csak a rend kedvéért: a II. Frigyes által nyolcszáz éve kibocsátott törvény a Német-római Birodalom és Csehország közötti viszonyt szabályozta, s a mindenkori cseh király ettől fogva egyike lett a német választófejedelmeknek.

Putna élt az alkalommal, s nem az egykori, hanem a mai cseh államiság szellemiségéről közölt értekezést. A cseh kultúra és katolicizmus, az önkényuralmi rendszerek és a kereszténység történetiségéből bontja ki a magát európainak hirdető kortárs cseh konzervatív politika fasisztoid jellegét, hívő katolikusként pedig saját egyházát a fasiszta gondolkozás fellegvárának minősíti.

Elállt a lélegzetem.

A nacionalizmust ellenkultúraként működtető, a fasizmust új formákba gyömöszölő nemzetállami ideológiai rendszerek olyan korszak küszöbére sodorták az európai társadalmakat, hogy „itt az ideje újból átgondolni, mi is a keresztény hit és mi a hazafiság; mi az bennük, ami veszedelmes tévutakhoz vezethet, s milyen forrásokat rejtenek magukban, amelyek pontosan az ellenkezőjére ösztönöznek”.

Csehországban nem akadt politikus, sem újságíró, aki értekezése miatt hazaárulással, netán a kereszténység gyalázásával vádolta volna meg Putnát. Nemzetietlennek, keresztényietlennek bélyegezni őt legalább akkora ostobaság lenne, mint azt állítani, hogy az aranylabdás Masopust falábú volt, s nem Európa egyik legjobb összekötője.

Putna nem a cseh közgondolkodás fenegyereke. Nem rebellis, csak radikálisan maximalista. Hithű konzervatív. Föl sem merülhet, hogy szövege szigorúságát és etikusságát az állam és az egyház iránti feneketlen gyűlölködés hatja át. Szigora és etikája ugyanis nyelvének a része. Szent Vencel, űzd ki a fasisztákat! – írta értekezése címéül.

És Szent István?

Putna megpróbálja elemeire bontani az alakuló nemzeti újfasizmusok természetrajzát, láttatni tulajdonságait, bemutatni rejtőzködő jellegét és indítékait. Pontosan, precízen, jobbról is, balról is (hiszen a baloldaliaknál sem a bolsevizálódás, hanem a fasizálódás a válság szülte államhatalmi trend…), hogy kiderüljön, mi mindenből tevődik össze a fasizmus, ami, hasznos elismételni, nem azonos a nácizmussal. A Jobbik neonáci párt, a többi meg nézzen szembe önmagával. Igen, már világos: Putnát a bátorság köti Mészölyhöz.

Ui. Nem, nem akarok többet a fasizmusról írni! Miközben cipőért matat a lábam, az előszobai padon látom a friss újság szalagcímét: A lakosság fele elmenne innen. Felcíme: Minden második szlovákiai polgár Nyugat-Európában képzeli el az életét. Lebaktatok a sarki kocsmába egy korsó Aranyfácánra. Sörszag, füst, ízléstelen megjegyzések szexről, futballbundáról. – Olvasom ám magát, olvasom – csúszik közelembe egy rokkantnyugdíjas gépész. A szemközti lakótömbből szokott előbicegni. – A fiam netezik, a maga cikkét mindig kinyomtatja. Bírna dolgozni, de nincs hol. A havi négyszázból harmincat gyógyszerre költ.

– Elmondhatom a véleményemet? –kérdezi. – Őszinte leszek: szerintem túl finom azokban a cikkekben. Ahelyett hogy odabaszna nekik. Visszakérdezek. – Kiknek, kedves szomszéd? Meghökken, maga elé mered. – Azt hittem, maga legalább tudja.

Martin C. Putna olvasói között