A diplomatáknak azonban VIP-váró jár, a már megszokott tea és sütemény, izgő-mozgó, hipertevékeny kínai kísérők, kísérőhelyettesek és kísérők kísérői, valamint kísérők kísérőinek kísérői, itt ha valaki minél alacsonyabb rangú, annál hipertevékenyebb, mert szeretne magasabb rangú lenni. Kaczmarczekkel, lengyel kollégámmal alszunk egy kupéban, ami kicsi és rideg, fürdőszoba és mellékhelyiség csak a vagon végén, de hát ez kaland, így kell felfogni, Kaczmarczek egy ideig szintén így fogja fel, de azután előhúzza táskájából a fekete címkés Johnny Walkert, aminek az a sajátossága, hogy kellemetlen helyzetekben fokozottan fejti ki jótékony hatását.

Rövidesen megjelenik John Dennis, a brit, és O’Reily, az ír útitársunk, négyesben préselődünk a két keskeny ágyon, arra hogy a hálókocsi-kalauztól jeget szerezzünk, gyakorlatilag nincs esély, hajnalig különböző történeteket mesélünk korábbi állomáshelyeinkről, közben papírpoharakba töltünk egymásnak. Van időnk, kísérőnk, Miss Zhong még induláskor közölte, hogy a reggeli hét órakor lesz, egyúttal kér mindenkit a pontos megjelenésre. Hat óra tájban felkeresem a zuhanyozót, a rózsából éppen csak folydogál a víz, se nem meleg, se nem hideg, inkább langyos, a lefolyó eldugult, a szappanos, csatornából feltörekvő szennylé a bokámat nyaldossa, de hát én mondtam, hogy ez kaland.

Fogas sehol, fürdőköpenyemet és törülközőmet a kilincsre akasztom, úgy látszik, a kínaiak az ilyesmiben biztosan találékonyabbak, mint az elpuhult európai utasok. A kalauz, aki beengedett, legalább háromszor rám nyit, nem vagyok-e készen már, mutatja, hogy hosszú sor kígyózik a folyosón. Nem kis egyensúlyozási készséget követel a tisztálkodás a váltókon szédületes sebességgel száguldó és időnként keményen fékező vagonban, és csak nosztalgiával idézem fel a japán gyorsvasutat, ahol az ülés előtti asztalkán még a víz sem rebbent a pohárban. Végül is boldogulok, az ember áldozzon, ha igényei vannak testi higiéniájában.

Miss Zhong türelmetlenül járkál a folyosón, rögtön hét óra, induljunk az étkezőkocsiba, mondja. Már együtt a társaság, ámde a két vagon közötti ajtó nem nyílik. Először próbálja a kalauz, mosolyogva, majd elszántan, rángatja, húzza, nyomja, nekifeszül, aztán jön a főkalauz (a konfuciuszi elvek alapján neki aztán csakugyan tudnia kellene, mi a teendő), később érkezik egy szerelő, kitűzője alapján „leading expert”, de minden hiába. Mi türelmesen sorjázunk a folyosón, odakint már süt a nap, sivár vidéken haladunk, a tájat csak egy-egy kisebb falu tarkítja, mellettünk széles autó út, teherautók karavánjaival.

– Any problem? – kérdezi O’Reily Miss Zhongtól. – No problem – feleli ő mosolyogva, miközben a leading expert homlokáról csorog a víz, már csavarhúzóval és franciakulccsal is próbálkozik, eredménytelenül. – No problem – ott a probléma előttünk, de mi mást mondana. Húszpercnyi tanakodás és telefonálgatás után sem jutunk előre, akkor John Dennisnek támad az az ötlete, hogy esetleg megállítanák a vonatot, mi átmennénk reggelizni, majd ugyancsak megállítják, ha végeztünk. Ez volt a gyakorlat Angliában száz évvel ezelőtt, és ragyogóan bevált.

– Ahhoz, hogy a vonatot megállítsuk, a vonatparancsnok engedélye kell – közli külügyi kísérőnk a vasutasokkal és a további kísérőkkel történt hosszú, de szenvedélyektől mentes konzultációt követően.

– Hát akkor kérjék az engedélyét – nyomatékosít a brit diplomata, aki fiatalabb éveiben a Királyi Flotta naszádparancsnoka is volt, tehát a tettek embere.

Újabb konzultáció, majd a főkalauz a szerelvény telefonján hosszú beszélgetést folytat valakivel. Miután letette a kagylót, még hosszabban tájékoztatja a kínaiakat.

– Esetleg beavatna bennünket is? – kérdezem ingerülten.

– A vonatparancsnok azt mondta, hogy előbb beszélnie kell a ügyeletes pályaparancsnokkal – hangzik a felvilágosítás.

– És beszél? – érdeklődik Kaczmarczek.

– Igen. Majd visszahív bennünket. Ragyogó. Tíz perc múlva O’Reily azt javasolja, hogy hívjuk fel újra a vonatparancsnokot.

A főkalauz engedelmeskedik, kísérlete azonban eredménytelen.

– A vonatparancsnok szerint a pályaparancsnok nincs a helyén.

– Hol lehet?

– Valószínűleg értekezleten van.

– És onnan nem lehet kihívni?

Miss Zhong elmosolyodik, de nem igazi mosoly ez, álmosoly.

– Biztosan olyan fontos értekezleten van, ahonnan nem lehet kihívni. Ha ki lehetne hívni, akkor az értekezlet nem lenne fontos, abban az esetben a pályaparancsnok nem lenne ott, hanem a helyén lenne.

– Világos – bólintok. Ennél világosabb semmi sem lehetne.

Negyedóra múlva újabb kísérletet teszünk, ezúttal a felelős személy veszi a hívást. Hosszú traccs, majd újabb kínai nyelvű eligazítás.

– A vonatparancsnok most beszélt a pályaparancsnokkal, aki viszont ilyen jellegű megállás ügyében nem illetékes, de felhívja a tartományi vasúti diszpécsert, és ha ő úgy látja, hogy ez megoldható, akkor kiadja az engedélyt, amennyiben a biztonsági szabályoknak eleget tudunk tenni. De csakis abban az esetben.

– Milyen szabályokra gondol? – kérdezem.

– Azt nem tudom, a szabályokat csak a diszpécser ismeri. Sőt, lehet, hogy csak a

fődiszpécser. Vannak olyan szabályok, amiket a diszpécser nem is ismerhet. A biztonság pedig a tartományi vasúti diszpécserre tartozik, mert mi, Kínában, nagyon ügyelünk a biztonságra.

– Logikus – vélem. Dennis az órájára pillant, és megállapítja, hogy röpke húsz perc múlva megérkezünk Taiyuanba.

– Szerintem ne reggelizzünk a vonaton, majd eszünk valahol a városban – ezt a gondolatát mindnyájan magunkévá tesszük.

– De a programban az szerepel, hogy a vonaton kell reggeliznünk – mondja türelmesen Miss Zhong.

– De hát itt, ugye, nem tudunk reggelizni – mondom kissé ingerülten, de Miss Zhong nem jön zavarba.

– A program módosítását meg kell beszélnem a főnökömmel,Mr. Tanggal – közli a hölgy. – Ő már Taiyuanban van és vár bennünket.

– Akkor gondoskodjon reggeliről egy közeli étteremben – veszi át a kezdeményezést Dennis. – Nekünk a McDonald’s is megfelel.

Miss Zhong feljegyzi a javaslatot a jegyzetfüzetébe. Taiyuanban aztán nagy fogadóbizottság köszönt bennünket, szokásos üdvözlőbeszédek a pályaudvar VIP-termében, tea és sütemény, újabb kísérők csatlakoznak. Beírás emlékkönyvbe, fényképezés.Mr. Tang szerényen a háttérbe húzódik. Felszállunk a buszra, Miss Zhong magához ragadja a mikrofont és közli, hogy első úticélunk a Jinci templom, amely a Tang-dinasztia korában épült és szinte romlatlanul őrizte meg annak a kornak a szellemét.

– És a reggelivel mi lesz? – érdeklődik ír kollégám.

– Nincs a programban – forgatja a kis füzetet Mr. Tang. – Igazán sajnálom, de minden új javaslatot még Pekingben kellett volna felvetniük. Ha azonban a javaslat ésszerű, természetesen elfogadjuk.

Közben Miss Zhong odahajol Mr. Tanghoz, a fülébe súg valamit, a férfi arca felderül.

– Megérkezett a tartományi vasúti fődiszpécser engedélye. Megállíthatják a vonatot.

Na, hát azért ez is valami.