Taktika és tapintat
A politikai tapintat abban áll, hogy igyekszünk elkerülni a terméketlen konfrontációkat, a politikai sértéseket és durvaságokat. Egyfajta kifinomultság, a demokratikus kultúra lényegi eleme ez, amellyel a politikus eltalálja, hogyan kell az adott helyzetben viselkednie, eljárnia, cselekednie, megszólalnia mások érzékenységének megsértése nélkül, mások elvárásainak, szokásainak, értékrendjének figyelembevételével. Tapintatosnak lenni végső soron annyi, mint tekintettel lenni mások érzékenységére, tapintatlannak lenni pedig annyi, mint semmibe venni azt.
Ki ne emlékezne a magyar maradványdemokrácia hétköznapjaiból a politikai tapintat bősz kirohanásaira a nyugdíjba küldött bírák, az unortodox haladás útjában álló hatvannyolcas őskövületek, ilyen-olyan uniós instanciák ellen, nem beszélve arról az égbekiáltó tapintatról, amelyet Örményország iránt tanúsított az „azeri baltás gyilkos” átadásával a magyar kormány feje? Az a politikus, akinek az érzelmi intelligenciája kifinomulatlan, vagy a küldetésnek hazudott hatalomért kész minden egyéb megfontolást sutba vetni, a tapintatot mindig értelmetlenségnek, felesleges politikai luxusnak, ha ugyan nem gyengeségnek fogja találni.
Mindent harcászati feladatnak lát, és pillanatról pillanatra változó taktikai érdekének rendel alá. Még saját alkotmányával szemben sem ismer tapintatot: ha kell, ötpercenként átíratja. Politikai tapintat nélkül azonban nem lehetséges megegyezés és kényszermentes együttműködés, nem lehetséges társadalmi béke és nyugodt kormányzás.
A háború frontjain csak parancs van és engedelmesség, illetve parancsmegtagadás. A „kerül, amibe kerül” háborús logikája érvényesül mindenben. Mindent egyes-egyedül a végső győzelemnek, azaz a közhatalom kizárólagos megszerzésének kell alárendelni.
Ezért lételeme a politikai tapintatot megvető vagy hírből sem ismerő politikusnak a háború, ahol nincs helye tapintatnak. A polgári kormányzást a rendkívüli állapot háborús jellegű igazgatása váltja fel. A meghasonlott politikai közösség táborai is mindinkább a politikai tapintatlanságot honorálják. Népszerűen beszélni annyi, mint durván beszélni. A durvaság eszkalálódik. A barbarizálódás minden tartós háborús állapot elkerülhetetlen velejárója.
A gyöngék sértegetése − legyen szó nőkről, fogyatékosokról, nyugdíjasokról, hajléktalanokról, szegényekről, munkanélküliekről, etnikai kisebbségekről − megrögzött szokássá, mindennapi politikai rutinná válik. Maga a demokrácia is gyengeségként jelenik meg. A „szabadságalapú” (értsd: gyönge, hitvány, meghibbant) nyugati demokráciákkal szemben már csak a „munkaalapú”, erős, kemény, szigorú, ázsiai kaszárnyakapitalizmus érdemel feltétlen tiszteletet. A tapintatlanságot erőként vizionáló gyengéknek fel sem tűnik, hogy például a kínai óriás milyen elképesztő politikai tapintattal, milyen visszafogottan, minden harci lárma, hencegés, kardcsörtetés nélkül, minden lehetséges politikai ütközést, konfliktust óvatosan elkerülve terjeszkedik a világban.
A háborús politika egy államon belül mindig polgárháborús politikát jelent. Egyszersmind tehát forradalmat. A forradalom, akár az állam viseli a társadalom (vagy a társadalom egyik része) ellen, akár a társadalom az állam ellen, mindig a politika militarizálásával jár együtt. A forradalmak és a belőlük született forradalmi államok nem ismerik, sőt puhányságként vetik meg a politikai tapintatot. A forradalmi politika a sértegetések és sérelmek okozásának politikája. A bolsevik forradalomban és a szovjet államban a „könyörtelenül/kíméletlenül” (beszposcsadno), a „szigorúan” (szurovo), a „keményen” (zsosztko), a „habozás nélkül” (beszceremonno) a mindennapi politikai cselekvés legszebb dicséretét jelentették. Az ellenséggel nem szabad sokat teketóriázni. Márpedig a forradalomnak természeténél fogva sok ellensége van, ha pedig még sincs, csinál magának. A forradalom nem tud meglenni ellenségek nélkül. A „fülkeforradalom” sem.
Kevés olyan pillanata volt a bolsevik párt történetének, amelyben a tapintat politikai kérdéssé vált, talán csak egyetlenegy, és ez is a nagybeteg Lenin úgynevezett „végrendeletéhez” kapcsolódik, melyben Sztálin leváltását javasolja: „Sztálin túlságosan goromba, és ez a fogyatékosság, amely teljes mértékben elviselhető közöttünk, kommunisták közt, az egymás közötti érintkezésben, tűrhetetlenné válik a főtitkár tisztségében. Ezért javaslom az elvtársaknak, gondolkozzanak Sztálin áthelyezésének módján, és jelöljenek ki erre a helyre másvalakit, akinek minden egyébtől eltekintve csak egy előnye van vele szemben, nevezetesen az, hogy türelmesebb, lojálisabb, udvariasabb és figyelmesebb az elvtársakkal, kevésbé szeszélyes stb. Ez a körülmény talán jelentéktelen csekélységnek látszik. Én azonban azt hiszem, hogy (…) nem csekélység, vagy ha igen, olyan csekélység, amely döntő jelentőségűvé válhat.”
A történelem − mint ismeretes − igazolta Lenin éleslátását: Sztálin tapintatlanságban a harmincas évek végén odáig ment az „elvtársakkal” szemben, hogy kis híján kiirtotta a bolsevik párt teljes vezérkarát, és amikor 1940-ben igen tapintatlanul jégcsákánnyal igyekezett beleverni az emigrációba kényszerült Trockij fejébe a történelmi igazságot, a lenini gárdából magán Sztálinon kívül már senki sem volt életben.
Ne gondoljuk azonban, hogy amikor Lenin „végrendeletének” tapintatos elhallgatását a pártellenzék 1927-ben megtörte, Sztálin zavarba jött: „Azt mondják − olvashatjuk 1927-es felszólalását egy pártértekezleten Összes Művei 10. kötetében, Szikra-kiadásban −, hogy Lenin elvtárs ebben a »végrendeletben« azt javasolta, hogy a kongresszus Sztálin »durvaságára« való tekintettel vegye fontolóra, nem kellene-e a főtitkári tisztségben más elvtárssal felváltani. Ez tökéletesen igaz, igen, elvtársak, én durva vagyok azokkal az elvtársakkal szemben, akik durván és hitszegően rombolják és szakítják a pártot. Ezt nem titkoltam, és nem titkolom. Lehetséges, hogy itt bizonyos enyheség kívántatik a szakadárokkal szemben. Erre azonban én nem vagyok képes. (…) Mit tehettem? Talán el kellett volna szöknöm a helyemről? Ez nem fér össze a jellememmel, én még soha semmilyen posztról nem szöktem meg, és nincs is jogom megszökni, mert ez dezertálás lenne. Én, mint már korábban is mondottam, nem vagyok a magam gazdája, és ha a párt kötelez, engedelmeskednem kell.”
Jellemző, hogy a „végrendeletben” egyetlen szó, egyetlen célzás sincs Sztálin politikai hibáit illetőleg. Ott csak Sztálin durvaságáról van szó. A durvaság azonban nem Sztálin politikai vonalának vagy álláspontjának fogyatékossága, és nem is lehet az.
A politika művésze csak ott sért, ahol múlhatatlanul szükséges. De az államforradalom művésze ott sért, ahol tud. Ő ugyanis semmibe veszi a politikát. Nem politikát folytat, hanem háborút visel, amelyben minden a harcászatban, vagyis a taktikában oldódik fel. Az egész társadalom megszállandó harci terep, a politikai ellenfél legyőzendő ellenség, a másikkal kötendő politikai béke feltétele a feltétel nélküli megadás és így tovább. Nemcsak az íratlan törvényeket veszi semmibe, hanem az írottakat is. A törvény a gyengék menedéke. Minden független bírói ítélet − merénylet a fülkeforradalmi állam ellen; a nemzetközi baloldal áskálódása, az ármányos nyugati demokráciák cselvetése, a gyarmatosító Brüsszel összeesküvése, továbbá: szakmai hiba, tudatlanság, a jog kicsavarása, ritkán látható fejszecsapás a döglött kutya fejére. Különben meg mire egy-egy ilyen bírói ítélet megszületik, a forradalmi akarat már a hetedik határban jár. Ő maga tárgyal, ítél, és ha kell, végre is hajt.
A taktikában oldódik fel minden. Végül a szabadság maradéka is. Az állam lesz úr mindenek felett, a demokrácia csak cifra szolga. Ez talán kissé bántóan hangzik. Minél kevesebb tapintatot tanúsít a demokráciát leromboló hatalom ország és világ, társadalom és politikai ellenzék iránt, annál több tapintatot vár el magával szemben tőlük. Az önkény minden kritikáját durva tapintatlanságnak tekinti. A demokrácia abszolút beszűkítéséről, az alkotmányos kultúra szétveréséről, a jogállamiság haldoklásáról beszélni durva tapintatlanság a Nemzettel szemben, mondja a fülkeforradalom állama, és azt is megmondja, hogy ezt a tapintatlanságot a Nemzet már nem fogja sokáig tűrni.
