Főként, ha a közmédia maga mond le arról, hogy tekintélyt, előjogot nem kímélve a nyilvános közbeszéddel hidat verjen a mindennapi és a közösségi élet között. A közönség most – ismét – csalódott, s e megcsalás után a média milyen közfelhatalmazással és hitelességgel szembesítheti egyéni és közösségi, politikai és erkölcsi pedofíliáival a társadalmat. Közszereplők magánbotrányait mindig is próbálták leplezni és nyilvánosságra szivárogtatni. Ám ezek a történetek – a hatvanas évek brit Profumo-ügyétől a mostani amerikai katonai és CIA-botrányig – többnyire megcsalt feleségekről, titkos szeretőkről, legsúlyosabb esetben ágyban kémnőknek kifecsegett államtitkokról szóltak, emberi gyengeségből vagy a hatalom sérthetetlenségének kikezdhetetlen mítoszából táplálkoztak.

Viszont, ami a BBC ügyeit illeti, azok a férfiak „zárórás pánikjánál” sokkal mélyebbről, a pedofília gyakorlásának sokszor bizonyíthatatlan, máskor bizonyítottságában rémisztő következményekkel járó erkölcsi mocsarából buktak a felszínre. Utólag persze az emelkedett, elvont elvekre hivatkozva könnyű ítéletet mondani a sosem tiszta napi gyakorlat, meggondolatlan riporterek és a BBC csorbíthatatlan tekintélyét védő szerkesztők fölött, ám a nyilvánosság konyhái már csak így működnek: aki hírt főz, annak gondolnia kell arra is, aki majd megeszi, amit eléje tálaltak, miközben az is lejárathatja a szakácsot, amit nem tálal az asztalra.

A pedofília ocsmány és büntetendő cselekedet, akkor is, ha betegség, esetleg személyiségzavar, vagy ahogyan az Egészségügyi Világszervezet mondja: pszichiátriai betegség. Nem mindig volt az. Még ma is sok országban természetes a mondjuk tizenkét éves lánygyermekkel kötött házasság, de – maradva a nyugati kultúra gyökereinél – az ókori Rómában vagy Görögországban semmi kivetnivalót nem találtak abban, ha egy felnőtt szexuális kontaktusba lépett nemileg éretlen vagy alig érett fiatallal. Ám nincs mód semmiféle hídverésre a történelmi múlt és a mai felfogás között. Nem a felnőtt pszichés zavarait büntetik, a büntetéssel a másik „felet” védik.

Bármennyire koraérett legyen ugyanis fizikailag, a gyerek szellemileg éretlen, nem képes helyesen értékelni a szexualitást. A pedofília védhetetlen. Már ha nyilvánosságra jut. Túl sok a titok. A katolikus klérus magatartása még ilyen súlyos esetekben is magyarázható talán azzal, hogy mint merev, tekintélyelvű, feudális hierarchia, inkább belső köreiben „rendezné el” a piszkos ügyeket. De hogyan történhetett meg ez a BBC-nél, amelynek épp az volna a legfőbb dolga, hogy a nyílt társadalom védelmében kíméletlenül fényt derítsen az ilyen ügyekre, történjenek azok bár akár a saját folyosóin.

Ami megtörtént: védhetetlen, és sokba kerülhet még nemcsak a BBC-nek és a brit sajtónak, hanem akár más országok médiájának is. Mert persze a történtek után a BBC-nél az átláthatóság és a döntéshozatali folyamat tisztázása jegyében újjáépítik a teljes menedzsmentet. Elgondolhatjuk, hogy ez mivel jár. Túl ezen azonban ismét felerősödhetnek azok a politikusi hangok, amelyek a News of the World lehallgatási botránya óta elodázhatatlan feladatuknak tekintik, hogy a sajtót rövidebb pórázra fogják. A Mail on Sunday vasárnapi lap már ki is szivárogtatta: pénzbírsággal sújtanák a jövőben azokat a brit újságokat, amelyek megsértik a készülő új sajtószabályozás előírásait.

Legalábbis ez lesz az egyik fő javaslata annak a jelentésnek, amelyet az utóbbi évek súlyos sajtóetikai botrányait vizsgáló szakértői bizottság tesz le majd a miniszterelnök asztalára. A még sötétebbnek tűnő fejlemény: a bizottság a jelenlegi önszabályozási modell helyébe független, de törvényi felhatalmazással bíró sajtófelügyeleti hatóságot javasol, amely a brit parlamentnek tartozna beszámolással. És amit a felháborodott közvélemény helyeslése közben a szabad Nagy-Britanniában lehet, azt hivatkozási alapként használva, de persze a „helyi viszonyokra adaptálva” szinte bárhol követni lehet, sőt kell.

Nincs kétségünk, hogy példát statuálva az egész botrány arra vezeti majd általában is a politikát, hogy megregulázza a médiát, hogy a hatalom még inkább tulajdonosának és ne csak kezelőjének gondolja magát azok fölött a közpénzek fölött, amelyekkel a nyilvánosságot finanszírozza. A mostani brit botrányok – és a párhuzamos amerikai szeretőügyek – többeket arra biztathatnak, hogy kajánul lapátolják tovább a földet az erkölcstelen nyugati demokráciák sírjára. Pedig még a legjobban működő liberális demokrácia sem attól működik a legjobban, hogy nem történnek bennük közerkölcsöt súlyosan a sértő magánbűnök, vagy éppen magánerkölcsöt súlyosan sértő közbűnök.

Nem létezhet olyan társadalom, amelyben ne bukkanna fel titkon aberrált, korrupt vagy hatalmával visszaélő politikus, közszeretetnek örvendő közszereplő, esetleg tisztátalan logikát követő, államtitoknak minősített politikai manőver. Mint ahogyan egymásrautaltságuk okán politikai, politikusi befolyástól független, teljesen szabad sajtó sem létezik, nem létezhet. Egy demokrácia nem a bűn hiánya vagy a teljesen szabad sajtó miatt működik jobban minden más politikai berendezkedésnél, hanem mert meglehetősen nagyfokú az öntisztítási képessége. Hogy az intézményrendszerek egyensúlya okán, vagy ha az defektes, az egyéni tisztesség, a civil kurázsi nyomán, előbb-utóbb minden manipuláció ellenére nagy eséllyel nyilvánosságra kerülhet mind a magán-, mind a közbűn.

A közbizalom minden társadalom legerősebb kohéziós ereje. Bizalom a közhatalomban és a polgárok egymás közötti viszonyában. Ami ha megrendül, a rendszer alapját rendíti meg. Nem véletlen, hogy erős közbizalmú közösségben a bűnnél is jobban szankcionálják, ha bárki megpróbálja letagadni, eltussolni a történteket. Ha valaki a közösség félrevezetésére használja a közbizalmon alapuló, azt szolgáló intézményeket. Például a nyilvánosságot. Ez volna most a BBC bűnnél több, hibája is.