Jolán
Mindenre van medicina. Ha másnapos vagy, iszol három gyógysört. Ha fáj a fejed, vegyél be aszpirint. Ha tripperes leszel, ott a penicillin. Egyedül család ellen nincs orvosság. Ha valakinek, hát nekem elég korán meg kellett tanulnom ezt a közhelyes igazságot. Nyolc múltam, harmadikba jártam a Münnich Ferenc Általános Iskolában, mikor anyám megölte apámat. Előbb intézetbe, majd nevelőszülőkhöz kerültem. Később elvégeztem a vendéglátó-ipari szakmunkást. Tizennyolc éves koromban úgy döntöttem, végleg lelécelek.
Csukott szemmel Olaszország autótérképére böktem, és a ceruza hegye a csizma sarkán kötött ki. Leccében lettem kukta, ma már saját halvendéglőt viszek Polignano a Maréban, a tengerparton. Anyám egy Metabo márkájú ipari körfűrésszel vágta le apám fejét hátul a sufniban, amíg én énekkaron voltam. Aztán elsétált a rendőrségre és mindent töredelmesen bevallott. Soha nem indokolta meg tettét, a tárgyaláson is csak annyit mondott, „valakinek lépnie kellett, ha én nem tettem volna meg vele, megteszi ő velem”.
Pedig én nem emlékszem arra, hogy rosszul éltek volna. Minden nyáron a Balatonra utaztunk tíz napra, télen egy hét Mátra, a polaroid képeken boldogan öleli át egymást apa és anya. „Az életük kívülről kacagó tavasznak tűnt,” – mesélte nagyapám, apám apja – „aztán egyszer csak felberregett a körfűrész.”
Fogalmam sincs, miért tartott otthon apám ipari körfűrészt. Szeretett barkácsolni, ez igaz, ám egy ilyen profi gépre aligha lehetett szüksége a ház körül. Apám mentőautó-sofőr volt, anyám a kórházi vérközpontban dolgozott. „A faterod imádta a melóját, nem is munkának tekintette, hanem hivatásnak. Egy szent volt, nem ivott, nem kártyázott, csak a család,mindig a család, aztán egyszer csak felberregett az a kibaszott körfűrész” – mesélte a nyugdíjas mentődoktor, apukám egykori haverja, a kocsmában csak Yodának hívták. Szörnyen elzüllött szegény, az alkohol törpévé aszalta, a ráncos, sárga bőre mintha rászáradt volna a koponyájára. Cukorspárgával a kocsma előtti fapadhoz kötözték, mert ha berúgott, folyton lezuhant a székről, és vagy a fejét, vagy a kezét-lábát törte szinte hetente.
Anyám húsz évet ült. 2002-ben, mikor szabadult, hazaugrottam Leccéből, hogy találkozzunk. ’82 óta nem láttam. A kalocsai vasútállomáson, a restiben ültünk. Ugyanaz a sudár, szelíd pillantású nő volt, aki a családi fotókon apámat ölelte, csak a koromfekete haja őszült meg. Pörköltet rendelt. „Csontos birkát, ha lehet”, nézett a pincérre. „Birka? Mit képzel, hölgyem? Milyen birka? Hát honnan jött kegyed, a Marsról? Ki mondta magának, hogy itt van birka? Soha nem is volt!” – mondta a fiatal, bajszos felszolgáló, egyenruháján az Utasellátó-embléma akár az angyalszárny. „Vigyázzon, ragazzo,” – mondtam – „az anyám most szabadult!” „Tán birkát lopott?” – humorizált az éthordó. „Nem. Ipari körfűrésszel levágta az áldozat fejét.”
A fiú elsápadt. Hitte is meg nem is, mindenesetre azonnal kerített birkapörköltet. Anyám elébb lenyaldosta a szaftot a falatról, csak ezután rágta le a húst, végül kiszívta a velőt, és patyolattisztára szopta a csontot. Amíg evett, csak a tányérra fókuszált, a világ megszűnt körülötte, mintha transzban lenne. Ebéd után elmesélte, a börtönben csapnivaló a koszt, de akinek van családja odakint, az kap otthonról egy kis hazait. Hurkát, kolbászt, töpörtyűt, szalonnát, ilyesmit. „Én nem kaptam semmit, szinte éheztem, kisfiam. Mindenkinek küldött valamit a família, de nekem nem, hogy is küldhetett volna, se anyám, se apám, a férjemnek meg levágtam a fejét az ipari körfűrésszel.”
Kifejtette, hogy szerinte kizárólag a csontos hús alkalmas igazi pörköltnek, mert egyfelől a csont melletti húsnak van a legjobb íze, másrészt pedig a csontnak bele kell főni az ételbe, az egésznek csakis a csont adja meg a valódi zamatát. Megesketett, hogy soha nem készítek színhúsból pörköltet. Megesküdtem. Egy idegen ember ült velem szemben az asztalnál. Úgy éreztem, semmi közöm hozzá. Nem is kerestem kilenc évig. Igaz, ő se engem.
Tavaly tavasszal Jenő hívott fel telefonon, vacsoraidő volt, éppen egy jókora ricciolát grilleztem sókéregben. Jenő bemutatkozott, ő az anyám élettársa. Kissé hadarva mondta el, rettentően aggódik az anyám miatt, szörnyen elhízott, úgy néz ki, mint egy bálna, és csak zabál-zabál. A körzeti orvos szerint, ha ez így megy tovább, akkor az anyám meg fog halni. Rá (vagyis Jenőre) nem hallgat, ő hiába rimánkodik, anyám csak falja a pörköltet, és a leszopogatott körömcsontokat, csirkecsontokat, birkacsontokat kivágja a verandáról a macskáknak.
„Mondja, Jenő, maga nem fél attól, hogy az anyám egyszer levágja a maga fejét a sufniban a körfűrésszel? Megtörtént eset” – mondtam neki a telefonban. Azt felelte, nem fél, és ennek három oka van. 1. Nincs sufnijuk. 2. Az anyám áldott jó asszony, a légynek sem tudna ártani. 3. Ha esetleg mégis bántani akarná, ő rögtön elfutna, az anyám bajosan érné utol, úgy el van hízva, járni is alig tud.
Jenő arra kért, sőt szinte könyörgött, utazzam el hozzájuk falura, és beszéljek anyámmal, mégiscsak a fia vagyok, az egyetlen gyereke, talán én tudok rá hatni. Magyarázzam el neki, hogy ha nem hagy fel a zabálással, rövid úton megdöglik.
Mit tehettem? Felültem a repülőre, elutaztam falura. Mégiscsak az anyám. Akkor is az anyám, ha levágta az apám fejét a Metabo körfűrésszel.
Mikor leültem a verandán az asztalhoz, Jenő borral kínált. Egyszerű pasas, alacsony, szálbél alak, talán úgy ötvenöt éves lehet, ritkás, szürke haja hátrafésülve, sápadt arc, dülledt halszemek. „Mondja, Jenő, miért nem söpri össze ezt a rengeteg csontot az udvaron? Alig lehet bejönni a házba” – mondtam. Azt felelte, őt nem érdekli, nem cselédnek szerződött a házhoz, a pörköltet még megfőzi, mert egy élettársnak kutya kötelessége a főzés, de másnak a mocskát nem fogja takarítani, mindenki takarítsa fel a saját mocskát.
Elhatároztam, rendet teszek anyáméknál. Éppen váltam Olaszban, másodjára, és hogy ne gondoljak folyton életem újabb vereségére, úgy gondoltam, megmentem anyámat. Első körben fogtam a ciroksöprűt és kitakarítottam az udvart. Másnap elmentem a kocsmába. Az ivót úgy nevezték: „Halálcsillag”. A fal tele Star Wars-os képekkel: birodalmi lépegetők, jedi lovagok, robotok, ewokok, űrhajók, fénykardok mindenütt. Mikor megláttam Jabbát a falon, először azt hittem, az anyám. Ittam néhány fröccsöt, majd megkérdeztem a kocsmárost, tudna-e nekem valami igazán komisz kutyát szerezni. „Az ott Qui-Gon Jinn, ő a sintér a faluban, ő tud neked segíteni” – mutatott Obi-Wan Kenobi a hosszú hajú, szakállas fickóra. Legalábbis a kocsmáros Obi-Wan Kenobinak hívta magát, és a krimó összes törzsvendégét a Csillagok háborúja egy-egy karakteréről nevezte el. Han Solo például egy szőkített hajú, fülbevalós kamionos volt, amikor utoljára a Halálcsillagban jártam, éppen játékgépezett. A takarítónő Leia, a cigány szobafestő Lando, a gégerákkal műtött, nyugdíjas téeszelnök pedig Darth Vader. És így tovább. Qui-Gon Jinn két tálca unikumért rendelkezésemre bocsátott egy koromfekete, korcs ördögöt. Annyira gonosz eb volt, hogy talán még magát is megharapta néha. Kenobi rögvest el is nevezte Darth Sidiousnak. Kikötöttem a kert végében, a macskák többé a ház környékére se merészkedtek.
Kezdetnek nem rossz, gondoltam. Aztán megetettem a kutyával az összes nyers csontos húst, amit a hűtőben és a mélyhűtőben találtam. Hálás volt a sötét dög. Anyám elsápadva nézte, ahogy ténykedek, de nem mert szólni. Leültem az asztalhoz, mélyen szemébe néztem, és azt mondtam: „Mama, ma kezdődik a diétád, mától csak hal, zöldség és gyümölcs, némi tejtermék, könnyű borok, mediterrán életmód, mozgás, séta, kertészkedés, kutyasétáltatás! Itt maradok nálatok, a hátsó szobában, és felügyelem az étrendedet, mert a Jenőre nem hallgatsz.” Bánatosan bólintott, „értem”, szólt halkan, majd szúrós pillantással döfte meg Jenőt.
Az első hónapban anyám hat kilót fogyott. Sokat pecáztam a közeli holtágnál, ebédre halakat sütöttem, salátákat készítettem. Anyám és Jenő megszerette a kapribogyót, a bazsalikomot és az olívaolajat is. Az udvar kicsinosodott, Jenő lenyírta a füvet, anyám virágokat ültetett. Minden délután négyesben sétáltunk el a Halálcsillagba. Anyám (Jabba), Jenő (Wilhuff Tarkin tábornok), a kutyánk (Darth Sidious) és én (C-3PO, „bocs, öreg, már csak ez maradt, a többi név mind foglalt” – mondta Obi-Wan, mikor elkeresztelt). Remekül éreztük magunkat, órákon át dumáltunk a kocsmában a muterral, és boldog voltam, hogy végre közel kerültem az anyámhoz, aki már nem volt idegen számomra. Egyszer még a gyilkosságra is rákérdeztem, de anyám csak annyit mondott, „nem emlékszem, pontosan mi történt, csupán arra, hogy egyszer csak felberregett a körfűrész.”
Három hónap alatt majdnem húsz kilót adott le anyám, a körzeti orvos (2-1B) vidáman kacsintott, mikor benézett hozzánk, és elégedetten bólogatott: „Jolán, nemsokára benevezhetsz a maratonra!”
Elvittem anyukámat a városba, az angol turkálóba, vegyen magának valami rendes ruhát a pörköltpecsétes otthonkája helyett, aztán elkísértem kozmetikushoz és fodrászhoz is. A végére egészen kivirult, letagadhatott volna egy tízest. Lando kifestette a házat belülről és lekente a kerítést is. Már-már úgy éltünk, mind egy rendes család, szépen, mondhatni, polgárian: papa, mama, gyerek, kutya – csinos kis otthonban. És az idilli tablóképbe még egy jóságos nagymama is került. Estefelé rendszerint átjött a szomszéd, Babó néni, egy öreg parasztasszony (ő nem járt kocsmába, így nem volt csillagok háborújás neve).
A konyhában filkóztak a muterral, közben a vénasszony mesélt, anyám pedig nyálcsorgatva hallgatta. Babónak mindig a régi falusi disznótorokról kellett regélnie. „Ha már nem ehetek rendesen, legalább hagy hallgassam” – mondta anyám. És Babó néni sokszor éjfélig szónokolt a konyhában. Néha én is közéjük ültem. Szépen mondta az öreg, például így: „De mielőtt a disznó kinyújtóztatásához fogtak volna, még eccer megníztík, merre viszi a szél a kímíny füstjit meg a pipafüstöt. Ehhez igazítva állították be a disznót, fejjel a szél irányának. Úgy mondták: a disznó seggibe kell a szélnek ilyenkor fújni.”
Huncut volt a Babó, folyton ilyeneket beszélt csillogó szemmel, vigyorogva: „Ha ártány volt a disznó, akkor a hasa alatt a csökit kikanyarították, legtöbbször ilyen megjegyzés mellett: Na, ez meg a bellérasszonyoknak való.” Aztán az étkekről is nagyon ízesen tudott beszélni: „A szívit és a nyelvit, esetleg vele a gégét is tettík a paprikásba, a sajtba, ha ugyan azt is csináltak. Főztek vele kemínymagos krumplilevest. Olyan helyen pedig, ahun még szokásos volt a gömböcleves főzíse, akkor feltétlenül abban főztík meg. A vesét egíszben volt szokás megabálni, de abálás után, a felhasználás előtt, hosszára a közepín kétfelé vágták és a belső élvezhetetlen részeit kidarabolták belőle, így tettík a paprikásba, sajtba, vagy apró kockákra elaprítva levesbe. De leginkább is rizskásalevesbe. A fejit, ha megabálták, akkor abból feltétlen sajtot csináltak. Fejnek különben többfélekíppen törtínő felhasználása is szokásban volt, de mán csak abálatlan állapotban. Így például paprikásnak, vagy disznótori ebídhez. De szokás volt a fejet tavaszra, vagy még inkább nyárára is meghagyni. Ilyen esetekben a húsos ríszt a csontjárul lefejtettík, vagy pedig a csontot is bennehagyták, egy kicsit baltával megcsapkodva. Az eszit minden alkalommal kiszedték, és húslevesbe főztík bele. A fejet a többi hússal együtt lesózták, majd felfüstöltík. A víkonyabb húsos ríszit szokás volt kocsonyába is tenni.”
Szóval öröm volt hallgatni.
Az egyik este, ahogy benézek hozzájuk a konyhába, látom, hogy esznek. És nem tonhalsalátát, de nem is zöldfűszeres harcsagaluskát tejszínes spenóttal, hanem valami gusztustalan, sűrű és sötét masszát. Zabálják hozzá kétpofára a fehér kenyeret. „Mi a fene folyik itt?” – üvöltök. Mire az anyám bűnbánóan lesüti szemét: „A vér, kisfiam! Ami nem válik vízzé.” Hamar rájöttem az illatból, ezek hagymás vért burkolnak. „Babókám, hát nem megmondtam magának, hogy csak duma van, de kaját nem hozhat az anyámnak?” – ordítottam. „Nem hoztam én semmit, fiam, megkínáltak, hát elfogadtam.” Akkor megláttam a mosogatóban a tűt, ami egy csőben folytatódott. És az anyám mutatta a karja belső részén a szúrásokat. Már mindent értettem. Megcsapolta magát, abból készítették Babóval a hagymás vért. „Nem bírtam tovább, kisfiam, három hónapja csak hal meg gaz...”
Az anyám nem normális. Ez nem kétséges. Az anyám egy eszelős nőszemély. De akkor is az anyám. És én szeretem. Az ember nem választhatja meg a muterját, kapja készen. Úgy kell szeretni, ahogy van. És én tényleg szeretem. Még akkor is, ha levágta körfűrésszel apukám fejét, és néha megeszi a saját vérét. Akkor este ugyan jól feldühítettem magam, otthagytam őt Jenőstül, kutyástul, Babó nénistül, és visszarepültem Itáliába. Nem tudom, mi lehet vele. Hiányzik. Most mennem kell, annak a hájas amerikainak a hatos asztalnál összedobok egy polpo in pignatát. De ha lemegy itt a szezon, karácsonyra elugrom anyuékhoz falura, mert a kurva életbe, anya csak egy van.
