Egyperces a sarkon
– Mi jut eszedbe Stephen Kingről?
Az író. Én nem különösebben kedvelem – a bölcsész nővérem egyik kedvenc szerzője.
– Más?
Ha lefordítod magyarra? Apám neve, Király Istváné, de azt soha nem fordították le angolra. A Kingről nem ugrik be a családom.
– De Esterházy Péter S. Kingként aposztrofálta...
– Bocs, tényleg, igazad van. A Termelési regényt azon az oldalon dedikáltattam Esterházyval, ahol az szerepel egy „cédulán”: Meríteni S. Kingtől. Apámon kívül szinte senki nem vette észre, hogy a Termelési regény alapszövegeinek hetven százaléka tőle származik. Vendégszövegnek ugyanúgy felhasználta őt Spiró György a Csirkefejben. Apám gyönyörű szépen, szenvedélyesen és patetikusan írt. A hetvenes-nyolcvanas évek irodalmában a patetizmusa vendégszövegként hihetetlenül hatott, maga volt az élő groteszk. Persze minden embernek megvan a saját modorossága, stílusa, de mikor viszontlátja azt egy másik közegben, az szörnyű élmény lehet. Apám nagyvonalú ember volt, az előadás után gratulált Spirónak, Esterházynak pedig hosszú levelet írt a Termelési regényről.
– Édesapádat a korszak egyik legnagyobb hatású egyetemi tanáraként emlegetik. Egyetemi tanárként te összetartod a tanítványaidat?
– Apám korának kiemelkedő irodalomtörténésze és nagy hatású tanára volt –rengeteg tanítvánnyal, akiket rendszeresen hívott magához. Apám mondása szerint a legjobb beruházás a tanítvány. Húsz éve vezetek szakszemináriumot, azt a kurzust, amely alatt megírják a hallgatók a diplomamunkájukat. Az ide járókból létrejött egy olyan csapat, amellyel évente legalább egyszer közösen is találkozunk, de az év többi részében rendszeresen beszélgetek, levelezek velük. Amikor beléptem a Nemzeti Bankba, a szobák harmadában volt tanítványom ült. Jelenleg több mint száz tagja van a csapatnak. Rendkívül tehetségesek, a közgáz legkurrensebb pénzügyi szakán végeztek, mindig is számosan dolgoztak közülük külföldön. Az idei összejövetelen azonban kiderült, a 128 emberből 40 – azaz megközelítőleg a harmada – külföldön él, és a többségük az elmúlt két évben ment ki. Ez egyértelmű bizonyítéka, hogy itt valami nagyon nincs rendjén.
– Mi kéne ahhoz, hogy visszajöjjenek?
– Gondoljuk át, miért mentek el. A jobb lehetőség, a jobb fizetés korábban is megvolt. Nem tudok másra gondolni: a perspektívátlanság miatt nem látják, miért lenne érdemes itt maradni. Az biztos, hogy megváltozott a pénzügyi szektor. Felcsuti Péter találó kifejezésével: Magyarországnak pillanatnyilag zombibankrendszere van. Megfagyott a pénzügyi közvetítés. Az azért életveszélyes, mert ahol ez megdermed, ott előbb-utóbb a gazdaság is megfagy. Tudomásul kell venni, ha egyre több ágazat nem látja a saját stabil, működőképes jövőjét, akkor nem igazán jó irányba halad a gazdaság. Magyarország speciális ország a kelet-közép-európai országokon belül is: rendkívül magas államadóssággal, magas külső adóssággal, eladósodott lakossággal. Az ilyen csapdából ki kell jönni. Tudjuk, ez nem könnyű, az első lépés nem lehet más, mint az adósságok kényszerű csökkentése, ami eleinte a növekedést fékezi, de ezt úgy kell megtenni, hogy közben ne öljük meg a jövőbeli növekedési lehetőségeket. Úgy látom, hogy most éppen jövőbeli növekedési lehetőségeinket „gyilkoljuk”. A „konvencionális”, „tankönyvi” módszerekkel tán könnyebb és gyorsabb is lehetne.
– Mit gondolsz, miért nincsenek a kultúrában igazi mecénások, vagy csak kevesen?
– Mecenatúra azokban az országokban működik, ahol gazdasági stabilitás van. Biztos múlik ez az egyedi hozzáálláson, ilyen értelemben vannak Magyarországon tiszteletre méltó mecénások, fél tucatot kapásból fel tudnék sorolni. A nagyobb kérdés az, nálunk miért nincs megkülönböztetve és intézményesülve a szponzoráció és a mecenatúra. Ennek valószínűleg két oldala van: a mecénások, szponzorok nem mindig akarják, képesek ezt professzionálisan, üzemszerűen megszervezni, és a társszponzort kereső, finanszírozandó terület sem tudja, hogy ez akkor megy jól, ha ugyanolyan logikai szabályok szerint működik, mint egy jó vállalat. Hogy két jó példát mondjak: a Bátor Tábor, amely szerintem Magyarország legsikeresebb mecenatúrája. (Persze ehhez induló tőke is kellett, de utána professzionálisan kell ezt működtetni.) Hasonló professzionizmust sugall, ahogy Mundruczó Kornél a saját projektjeit menedzseli a Proton Színházzal.
– Mesélték rólad, rengeteg pénzt költesz kultúrára, főként a független társulatokat támogatod. Miért őket „pécézted” ki?
– Először is relatív az a sok – a magam lehetőségeihez képest lehet, hogy sok, de a függetlenek életben tartásához most, hogy a 2012-es szerződések még meg sem köttettek és az elvonás mértéke közel 40 százalék lesz – borzasztó kevés. Meggyőződésem, hogy a sokszor emlegetett kreatív, innovatív Magyarország nem jöhet létre a leginkább a független társulatok által felvállalt „kultúraterjesztő” küldetés nélkül. A színház számomra a csoda – hetente három-négy előadást nézünk meg. Ha az általam leginkább tisztelt Zsótér Sándor vagy Mundruczó, Schilling, Alföldi, illetve Balázs Zoltán rendezései, ha a Maladype, a Szputnyik, a HoppArt, a KOMA, a Tünet vagy Pintér Béláék előadásai eltűnnek itthonról, akkor kollektíve válunk szegényebbé. Nem lesz ez az ország sem innovatív, sem kreatív. De lassan lehetetlen helyzetbe kerül a Nemzeti, az Örkény, a Katona, a Radnóti és a többi kőszínház is. Mivel úgy a kőszínházakra, mint a függetlenekre egyre kevesebb állami pénz jut, jó terület arra, hogy megpróbáljon az ember különböző kapcsolatain keresztül pénzt mozgósítani.
– Hogyan menthetők meg a függetlenek, ha folyamatosan csökken a pályázati pénzük?
– Vergődés van. Állami források a világon mindenütt vannak a színházi produkciók mögött, ezek mellé társul be a magánszféra. Az állam szerepe, hogy legyenek tisztességes pályázatok, és tisztességes pénzeket osszanak szét. Amikor ezt váratlanul felfüggesztik, akkor a magánszektor zsebéből is pénzt húznak ki, hiszen mi betettük a magunkét. Ötletek, hosszú távú megoldások kellenek.
– Mi hiányzik neked ahhoz, hogy igazán élhető legyen Budapest?
– Mindenestül szeretem ezt a várost, most is és mindenkor. Ide születtem és itt is fogok meghalni. Nekem akkora öröm végigbiciklizni a Duna-parton, hogy mindig kicsit sajnálom, nem turista vagyok Budapesten. Örülök ugyanakkor, hogy valójában mindennap turista lehetek itt: amikor reggel átbiciklizek a Szabadság térre, és amikor esténként, színház után hazafele biciklizem a Duna mentén vagy az Andrássy úton . Lehetne élhetőbb, nyitottabb, szabadabb város. Lehetne ötször ennyi bicikliút benne – de nem ez a lényeg. Sokkal toleránsabb is lehetne, ami jobban elfogadja a mindenfajta másságot. Mindenki szavakban elfogadja a „mást”, főleg, ha nem a szomszédjában él. Én kétféle kisebbséghez is tartozom: apai ágon tiszántúli református vagyok, abból a kálvinista református vonulatból, amelynek az őseit még gályára vitték, rendesen üldözték. Anyai ágon többgenerációs, nem feltétlenül vallásos, de itt otthon lévő pesti zsidó. Mindig elgondolkozom azon, „melyikem” a másabb. Jól el tudok beszélgetni magammal, megértik egymást a református és zsidó őseim. Azt elfogadom, hogy akinek hite van, az nem lehet egyszerre mohamedán és keresztény is.
– Azt olvastam, kollégánk, Bächer Iván osztálytársad volt. Mi az a tulajdonsága, amit irigyeltél tőle?
– Ivántól az Apáczai 6. osztályában akkor ájultam el, mikor Petőfi Sándor István öcsémhez című verséhez kellett házi feladatot írni: Válasz Sándor bátyámnak címmel. És Iván háromoldalas verses levelet olvasott fel. Én az Apáczait otthagytam később a Fazekas matektagozata kedvéért. Húsz év kellett, hogy Ivánnal újra találkozzunk. Az utcán futottunk össze. Sajátos pillanat volt. – Apád? – Épp haldoklik. – És a tiéd? – Éppen haldoklik. – Anyád? – Infarktussal kórházban. – A tiéd? – Haldoklik. – Férjed? – Elválóban. – Feleséged? – Haldoklik. Furcsa „Örkény-egyperces” volt az utcán. Utána eléggé elválaszthatatlanok lettünk.
