Megbocsát, de nem felejt
– Zavarja, hogy a hangos szuszogásáért piszkálják?
– Jobban zavart, mikor lezsidóztak. Volt olyan is, aki megállt előttem részegen a Madách téren, és le akart köpni. Mondtam, ne tegye, dühös leszek. Ő erősködött, ezért ráförmedtem: menj az utamból, mert pofán váglak. Elindultam felé, ő meg elszaladt. Gyávák.
– Verekedett valaha az utcán?
– Egyszer az intercityn egy fiatalembernek adtam egy pofont. Egy négyes helyen, az asztalnál ültem, mikor felszállt. Leült velem szemben. Mikor már tizenhatodszorra rakta át a lábát, megkérdeztem tőle, zavarja-e, hogy én is itt ülök. Állandóan rugdal. Felállt, és felém hajolt. Mikor félúton járt, lekevertem neki egy irgalmatlan maflást, és hozzátettem: most üljél vissza, mert kapsz még egyet. Egy szót sem szólt utána. Ezek nálam nem dühből jönnek. Hat évig voltam színigazgató Nyíregyházán, ezalatt kétszer ordítottam. Mind a kétszer előre elhatároztam, hogy kieresztem a hangom, mert másképp nem ment. Egyszer egy színésszel, aztán egy hangosítóval kellett kiabálnom.
– Amúgy haragtartó?
– Nehezen haragszom meg, de többnyire örökre. Azt mondta áldott emlékű tanárom, Bártfai Ödön: Bártfai megbocsát, de nem felejt. Körülbelül így gondolom én is. Van egy elméletem, hogy minden kapcsolat elején vannak ígéretek, informáljuk a másikat a tabukról. Ha ezeket az egyik nem tartja be vagy másfajta ígéreteket vár el, akkor nincs miről beszélni. Elviselhetetlen, ha meg akarnak változtatni úgy, hogy az csak a másik érdekeihez idomuljon. Persze a hozzám közel álló barátaimnak többet elnézek. Szoktam mondani a feleségeimnek – a mostaninak nem kell, mert szereti őt –: feleségem még lehet, de ha Kern Andrissal összerúgjuk a port, legjobb barátot már nem találok. Akivel – teszem hozzá – mindenben máshogy élünk, gondolkodunk. Tökéletesen ellenkező habitusúak vagyunk, de akadnak fedések, párhuzamok, amelyek életben tartották a barátságot. A humorunk elsősorban, és ahogy látjuk a világot, ránézünk valamire, nem ahogy megéljük.
– Azt nyilatkozta egyszer, a színészet női foglalkozás, és a színészek is színésznők a maguk módján. Miért?
– Mert feminin dolog színésznek lenni. Kálmán Györgytől kérdeztem egyszer: miért menekülsz, Gyuri? Elmesélte, hogy ő ugyanerről faggatta Kemény Laci bácsit, a Nemzeti jellemszínészét. Ő azt válaszolta neki: nézd, reggel felkelek, felveszem a sevró cipőm, a vasalt nadrágom, bemegyek a Katona József Színházba. A próbához leveszem a nadrágom, a cipőm, felhúzok valami rongyot, bemegyek a színpadra, beszélek összevissza. Próba után leveszem a göncöket, felveszem a ruháimat, hazamegyek. Este megint felöltözöm, a színházban újra vetkőzöm, jön a jelmez, megint mondom, amit mondtak délelőtt, és így tovább. Ez nem felnőtt férfihoz méltó foglalkozás. És ebben a Kemény Laci bácsinak – inkluzíve Kálmán Gyurinak – igaza volt. Egy kor után már nem méltó dolog, hogy azt mondom: tessék, ezek a sebeim, szenvedek, így örülök, így létezem. Ez női exhibíció. Azt mondta egyszer egy szerelmem: az igazi nő mindig magára figyel, az igazi férfi pedig mindig a nőre. Az igazi színész mindig magára figyel. Azért nő.
– És ön mennyire jó színháznéző?
– Ha jót látok, akkor önfeledt tudok lenni. De ezt csak két színházrendező érte el nálam az elmúlt tíz-húsz évben: Mohácsi János és Pintér Béla. Az ő előadásaikon meglepetések érnek, és elfelejtem, hogy szakmabéli vagyok. Máskor ritkán fordult elő, hogy ne bizonyos szakmaisággal tekintsek a színpadra. A feleségem se hiszi el, de a darabból, a szereposztásból és a rendezőből tudom, milyen lesz a produkció. Biztos ilyen az is, amit én rendezek. Mert sokkal jobb már nem leszek, de rosszabb sem. Annyi előadást láttam már, hogy iszonyúan tudok unatkozni, botrányosan, ezért inkább nem is megyek színházba.
– Mi a legnagyobb színházi sérelme?
– Nincsenek sérelmeim, csak csalódásaim... mikor valaki tisztességtelen velem. A kvalitás nagyon kompromisszumkésszé tesz, az más kérdés, hogy leülök-e az illetővel vacsorázni.
– A helyén kezelték?
– Mondjon valakit, akit a helyén kezeltek! Maga amúgy nem tudja, hogy én a balliberális oldal szekértolója vagyok?
– Tudom, hogy az, ahogy azt is, sosem kapott díjakat, plecsniket. Csak Jászai Mari-díjat.
– A nyíregyházi időkig fájt, most már nem. Nem ismerték el azt sem, amit még én is némi teljesítménynek véltem. Annak fényében, kik kaptak körülöttem díjakat, azt gondolom, akkor megérdemeltem volna. De most már nem lenne öröm. Ki ért ahhoz, hogy én tehetséges vagyok-e? Mindenki meghalt, aki felterjeszthetne. Marton Frigyestől elfogadtam volna, vagy Várkonyi Zoltántól, Nádasdy Kálmántól, Vámos Lászlótól, a mestereimtől. Amikor Berényi Gábor javasolt, azt mondtam: rendben van. Inkább Bernard Shaw gondolata maradt: úgy éltem, hogy nem kaptam díjakat. Hozzáteszem, nem is lenne kinek a kezéből átvenni.
– Szép, méltó, reménytelen vállalkozás. Mit gondol, melyik projektjére mondhatta egy ismerőse?
– Ez a Mikroszkóp Színpad igazgatása lehet. Ki mondta?
– Nem árulom el… Így élte meg ön is?
– Szép és reménytelen nem volt, de méltó igen. Úgysem fogja elhinni, a fene sem akart igazgató lenni. Morális döntés lett, mert a társulat úgy gondolta: Sas József után vezessem én a színházat. Sas is, sőt ő azt is tudta, más páros lábbal rúgja ki innen. Másrészt: apámtól örököltem ezt a műfajt, és ahányszor elmenekültem valahonnan, a kabaré mindig megmentett. Méltónak azért tartom a Mikroszkópot, mert színházat akartam csinálni, és csináltam volna is, de nem másfél, hanem három év alatt. Akárcsak Nyíregyházán, itt is ennyi kellett volna, hogy a közönséget meggyőzzem. 165 millió forintos évi támogatásra szerződtem az önkormányzattal, és mindkét frakcióvezető bizalmat szavazott nekem 2009 februárjában. 2010. december elsején azért mondtam le, mert a támogatásból 80 milliót elvettek. Manapság havi négy-hét előadást tartanak ott, ennyit mondjuk én is kihoztam volna 80 millióból. A másfél év alatt hat produkciót mutattunk be, abból egy Sasé volt, aki azt csinálhatta, amit akart. És ez volt a nagy bűnöm. Mint a József Attila Színházban Méhes Lászlónak, hogy hagyta: elődje, Léner Péter maradjon. A Karinthy-műsorunk közepesre sikerült, bár büszke voltam, mert egy néző azt kérdezte egy másiktól – az asszisztens hallotta –: ezt a sok faszságot mind a Verebes írta? A másik négy produkciót vállalom, mert minőségi.
– Lehet ma Magyarországon támogatás nélkül magánszínházat nyitni? Olyat, mint most a Játékszín?
– A Játékszínt egyszer én is megpályáztam, még Nyíregyházáról. Balázsovits Lajos akkor már több éve vezette, hozzáteszem: felhívtam, bánja-e, ha megpályázom. Kidolgoztam egy olyan szisztémát, hogy a nyíregyházi társulat egy-egy nagy pesti sztárral létrehoz négy produkciót, és hatvanszor eljátssza egymás után, harmincszor Nyíregyházán, harmincszor Pesten. Abszolút sikerdarabokat vettünk volna elő, amelyeknek a bekerülési költségét a nyíregyházi büdzsé állta volna, a színészek meg pénzt kereshettek volna a Játékszín dotációjából. Kiszámítottam, három év elteltével önjáróvá vált volna a színház. Főleg, ha az önkormányzati tisztviselőknek eljut az agyáig, amit hatvanszor elmondtam nekik – többek között Csomós Miklósnak is: nem magánszínházak voltak a háború előtt, hanem koncessziók. Ez azt jelentette, hogy a város kifizette a közköltségeket, és a koncesszió tulajdonosa a bevételből finanszírozta, ami a színpadon történt. A jegybevételhez ma már hozzájön a mecénás támogatás, amelyre társaságiadó-jóváírást adnak. Nem tudom, hogy képzeli el Németh Kristóf a magán-Játékszínt, de nyilván erre vannak a gazdasági emberei. Olcsón megvette a színházat, ez tény. Meg akarja menteni a Játékszínt és a Budapesti Kamaraszínház előadásait, köztük a lányom és a vejem produkcióját is, ennek örülök. De ez a hozzáállás szerintem nem jó start. Ezt a színházat tíz évig fantasztikusan vezette Berényi Gábor, Balázsovits meg csinált egy jó bulvárszínházat, amely megélt a piacon. Némethéknek nincs tervük, az egészet rögtönözték.
– Bántotta az igazságérzetét, hogy Markó Iván, akinél játszott is, 155 millió forint rendkívüli támogatást kapott pályázat nélkül?
– Az sokkal jobban bántott, ahogy Markó Iván nyilatkozott a Hír TV-n. Nem lehet kikerülni a választ, ahogy ő tette. Iván megérdemelné ezt az összeget, mert iszonyú, amit szenvedett ezzel az amúgy kiváló társasággal. Hogy milyen az ő balettjük, azt én nem tudom megítélni. Az a baj, hogy a többiek nem kaptak, hogy privát szimpátia alapján osztanak pluszpénzt. Markó Ivánt szereti valaki, talán nem is Orbán Viktor, hanem valaki Orbán köréből, és adnak neki 25milliót, majd 130-at. Ha engem is szeretne az illető, én is kapnék. Más kérdés, hogy elfogadnám-e.
– Akkor sem fogadná el, ha lenne egy társulat, amelyért felelős?
– Ilyen módon nem. Látja, ami kiveszett a céhből: a szolidaritás.
