Füst, vonat, Bartók
Átvette a jointot, nagyot szívott belőle, letüdőzte, bent tartotta. Már megint?, kiabálta Yoshitaka az étkezőből, atyaúristen, ti drogoztok. Beszaladt, fogta a fejét, úgy rázta, mintha szédülne, vagy mintha a vizet akarná kirázni a füléből. Ezt, ezt, ezt, dadogta, és ránk mutatott, tilos.
Yoshitaka Tokió mellett nőtt föl, vagyis Tokióban, a városban, melynek nincsenek határai. Műszaki mérnök volt, az életről azt gondolta, hogy a mágneses vasút lebegési problémáira van kitalálva, arra kell használni a napokat, hogy kiderüljön, hogyan száguldhat négyszáznál is többel a vagon. Nincs fél éve, késő este volt, munka után nem ment hazafelé, egy éjjel-nappali lemezboltban belehallgatott abba a reprint Bartók-lemezbe.
Kilencszáznegyvenes felvétel, Bartók maga zongorázik, Columbia lemezgyár, Kontrasztok. Nyugtalan muzsika, kergetőzik a zongora, a hegedű és a klarinét, nyolcad eltéréssel ütik át egymást a világon, Yoshitaka meghallgatta, éjjelre belázasodott.
Másnap a metróban meglátta a Körös-parti város néptáncegyüttesének plakátját. Nincsenek véletlenek, erre gondolt, amikor beért a laborba. Megnézte a térképen, hol van Magyarország. A néptáncest vad volt, és érzéki: hol ütötték, hol simogatták egymást. Gyalog ment aztán haza, órákig csak kutyagolt, érezte, hogy bámulják az ablakokból az álmatlanok. Két nap múlva felmondott. Mert az élet nem arra van, hogy vonatok menjenek benne gyorsan.
Két hét múlva megállt a Körös-parton, kihúzott egy piros Marlborót a dobozból, várta, hogy történjék meg a csoda. Nem tudta, hogy a Körös-parton nem történnek csodák, hogy ott a csodavárás maga a csoda, a remény, hogy majd egyszer, majd valakinek jobb lesz, volna olyan, hogy jobb.
Amikor János és Daru az első jointot elszívták az albérletükben, közös barátjuk, akivel akkor már hónapok óta együtt éltek, majdnem sírt. Yoshitaka dührohamot kapott, a drog nagyon veszélyes, tönkrevágja az életet, függővé tesz, drogozni senki sem drogozik, ezt kiabálta, olyan nincs. Daru látta, hogy Yoshitaka fél, magára zárja az ajtót, és rendezgeti a könyveket. Ha ideges volt, mindig megtömte a könyvsort, egészen feszesre rakta a polcot. Azért kell szorosan egymás mellé rakni a könyveket, hogy amikor földrengés van, ne essenek a földre. Itt soha sincs földrengés, mondta neki Daru, még az sincs. És arra gondolt, hogy a Körös-parton egyszerűen nem tud történni semmi.
Kilépett a teraszra, ahonnan bármeddig elláthatott volna a teknő mély Alföldön, ha nem lenne kerek a világ. Yoshitaka minden rakétára ingerültebben reagált, nem értitek, toporzékolt, ezt nem szabad. Neked nem, felelte Daru, mert te nem vagy fogoly. Ilyenkor mindig arra gondolt, hogy neki se tisztes végzettsége, se babája, se munkája nincsen, mégsem merne nekivágni a világnak, ahogy Yoshitaka, aki azért jött ide, mert abban az országban érdemes élni, ahol Bartók született. Daru ezen mindig elképedt, lehet, hogy itt született, de nem itt halt meg, mert itt se élni, se meghalni nem érdemes. De végül is, másutt se. Legalábbis olyan nagyon kényelmes ezt gondolni, sokkal kényelmesebb, mint beismerni, hogy gyáva lenne mozdulni.
Daru letüdőzte a füstöt megint. Yoshitaka felborította mérnökéletét, idejött diáknak, és tessék, mire ment vele?, itt rohad a Körös-parton Jánossal meg vele. Daru fölnézett, na, hol van itt Bartók? Anyátok picsájában van Bartók!, kiabálta Yoshitaka, s dobolt a lábával. Mitől félsz ennyire?, kérdezte János. Délnyugati fekvésű volt a szoba, és most szinte égett: ezüstösen vibrált a por Yoshitaka körül. Daru most vette észre, hogy a barátja sír, remeg a keze, nem szabad, mondta egészen halkan, és leült, nem értitek, hogy ezt nem szabad? Összezárta a térdét, szorosan, mint egy lány, a kezét a combjára simította, mindene élére volt rakva, vasalva. A semmibe nézett, de annyira félt, hogy mégis, mintha látott volna valamit, a levegőben – a jövőben, a múltban, akárhol. Nem folyt a könynye, a víz vékony hártyát vont a szemére. Fölemelte a kezét, még mindig remegett, könyörgöm, mondta, ez nagyon fontos, a fűre mutatott, ezt nem szabad!
Se János, se Daru nem értette, miért könyörög, hogy mivel küzd. Nem mondta el, hogy micsoda tabuk dőlnek le benne, és hogy magát adja föl éppen, hogy menekül, mert olyan ördögi csábítás kísérti, aminek, ez már látható, nem tud ellenállni. És az ő hite szerint ennek engedni: képtelenség. Drogozni egyszerűen nem lehet, az apánkat sem simogatjuk meg álmában, nem nyúlunk a combja közé, és nem azért, mert az apánk, hanem mert nem akarunk odanyúlni. És Yoshitaka most nem értette magát. Ki az az ember, aki benne lakik, mi lett azzal, akinek eddig hitte magát? Kicsoda ő, akiben vágy ébredt valami képtelenség után? Kiment, főzött teát. Megtörve jött vissza, mintha kilókat fogyott volna, lógott rajta a ruha, lógott a keze, és mintha nem tudott volna lépni. A bögrében úszkált a teafű, megkeverte, várta, hogy oldódjon. A vizet nézte, a fű lassan színezte meg a vizet, gomolygott a barnaság, körben meg a szürke füst, amit éppen János engedett ki magából, ekkor Yoshitaka felnézett, és egészen más hangon, karcos, mély rekedtséggel azt mondta, adjatok nekem is!
Daru csak most értette meg, hogy nem tőlük félt, hanem magától. Most jött rá, miért haragszik rájuk, és hogy milyen kegyetlenek voltak vele. Egy pillanatig fájt, utána meg jó volt. Jólesett, hogy Yoshitaka besározódik, hogy nem lesz különb náluk, hogy bevonták ebbe a nyomorba, amiben ők élnek, jó volt ördögnek lenni, gonosznak, jó volt látni a szenvedést. Hogy még mindig fölmerül a kis japánban, hogy felállhatna, hogy senki nem kötelezi erre, szabad ember, csak annyit kéne tennie, hogy elmegy sétálni vagy szaunázni a városi fürdőbe, de már nem bír, eladta a lelkét. Daru tudta, hogy mostanra akár meg is próbálhatná lebeszélni, ha igazán kínozni szeretné, most azt kellene, szépen és okosan kimentenie magát, hogy ő szólt, ő nem akarta, neki igazán semmi köze hozzá, hogy Yoshitaka föladta a legszebb elveit, és ha nincsenek legszebb elvei, akkor tulajdonképpen kicsoda ő? Mert Daru ekkorra, munka és nő nélkül már mindenét feladta, elmúlt egy újabb nyár az üvegházban, és az üvegház megengedővé tesz, a hajnali kelés miatt álomban telik az élet, és aki a permetező után bemegy a sorok közé, bármit elhisz a világról, amit a világ magáról hazudni akar.
Yoshitaka mélyet szívott a fűből, lent tartotta, és várt. Elszánt volt, már nem remegett a keze. A tea egészen megsötétedett. Odakint beborult. A szoba hűvös lett, komor, az öreg bútorok, viseltes koloniál, mintha kabátot húztak volna. Még egy kör, Yoshitaka tüzesen, szinte türelmetlenül vette el a rakétát, mohón szívta, nyugi, mondta János, nem szívjuk el előled. Lebegtek a percek, ahogy a szürke, homályos füst, a por, a tea. A tegnapi paprikás krumpli szaga kivált közülük, Daru mindent érzett, a Százas ABC zajai behallatszottak, ő legalábbis hallani vélte: egy saroknyira pittyegnek a pénztárgépek, és pöfékel a kávégép. Darunak minden érzéke megnyílt, másképpen simultak hozzá az anyagok, János mondott valamit, valami egészen semlegest, érdektelen mondat volt, de Daru nevetett rajta, és János is nevetett, gombolyították tovább a témát, belülre vonták magukat, kívül hagyták a világot, szóviccek voltak, talán szóviccek, nem tudom már, pedig Daru sokat jelent nekem, mert ezen a napon, ebben a szobában csalódtam benne a legjobban. És Daru akkor sem én vagyok, még ha ez Daru számára, ha a jövőbe látna, így tűnne is. Daru nem én vagyok. Daru csak az én régi testem és a valahai lelkem, elhasznált darab, aki éppen valami ostoba szóviccet farigcsál. Yoshitaka mereven néz, nem nevet velük, János széles mozdulatokkal dülöngél, pedig ül, de mintha onnan akarna felröpülni, és összeakad a pillantásuk, cinkos, boldog pillantás ez, és a Körös-parti városban nincs még két ember, akik most ennyire figyelnek a másikra, és ennyire biztosak benne, hogy ők mindennél többet jelentenek egymásnak.
Yoshitaka ekkor fölnyerít. Nem kacag, nyerít, tombol, eldobja magát az ágyon, annyira nevet, hogy nem kap levegőt.
János és Daru, Yoshitaka legjobb barátai, egyetlen pillanat alatt józanodnak ki. Na, gondolja, Daru, ez már sok. Kicsit megijed, fél, valamiért ezt nem kéne. Ezt nem kéne, mondja halkan. Sok ez. Hümmög. Túlkapás. Nem kéne ezt. Nem kéne ezt, és még gondolni is röstelli, de azon kapja magát, hogy ezt gondolja, hogy ez van, hogy azért érzi, hogy nem kéne, mert ez sok, mert ezt nem kéne – egy sárgának. Ki tudja? Mire képes? Egy sárga. János arcán is ez van, aggódik, úgy néz, mintha a saját felesége lenne, „ne igyál többet!”, akkor nézne így önmagára, mármint ha tényleg a saját felesége volna, amikor így szólna mindenki előtt a vasárnapi ebédnél: „Szívem, te már ne igyál többet!” Yoshitaka csak fetreng, a két józan fehér ember meg ül. Nem szólnak, várnak tisztán és szomorúan: az ördögnek nem az a dolga, hogy örüljön. A megrontás fáj, a rontásért rontás jár, egy sor fing, egy sor nád. Daru meglátja a sziluettjét a tükörben, a lába maga alá húzva, összegörnyedve ül, mint valami elfogyott, megtört vénember. Föl sem fogja, mi van.
Hetek múlva is csak áll, szégyenében néha megtorpan az úton, nem megy tovább, néha az úttest közepén is, nem viszi a lába, arra gondol, hol lakik benne a gyűlölet. Hogy lehet ilyen mélyen, ennyi re gonosznak lenni? De most még ott ül a szobában, látom, hogy fél, és röstelli, hogy fél, azt szeretné, ha ez nem ő lenne, ha az lenne ő, akinek képzeli magát. A sárga, idegen férfi, akit megrontott, fölül és néz. Nem érti, a legjobb barátja miért nem nevet vele. Sodorni kéne egy újat, mondja János, és megtörli a szemét. Aznap már ők, a megszégyenültek nem néznek egymásra.
