Emlékszem, 2002 októberében a negyedik emelet legnagyobb szobájában vártuk, hogy megtudjuk, megtörténhet-e a csoda: a már az előző évben is esélyesnek tartott Kertész Imre kapja-e a Nobel-díjat. Akkor még a Népszabadság Stúdiójában az újságíró-tanulóknak XX. századi magyar irodalomból is kellett vizsgázniuk. Minden évben vettük a Sorstalanságot, mindig volt, aki már olvasta, és nem emlékszem egyetlen hallgatóra sem, aki ne hallott volna a könyvről.

Most mégis azt láttam egy viszonylag tájékozottnak tűnő szerzőnél, hogy a héten 83. születésnapját ünneplő író Nobel-díja „váratlan volt, mert a magyar olvasók nem ismerték”. A könyv először 1975-ben jelent meg, és igaz, hogy akkoriban nem nagyon beszéltek róla, mert a Kádár-rendszernek nagyon is kellemetlen volt ez a regény, amelyik új nézőpontot és új nyelvet teremtett, és elutasította az Auschwitzról hamar kialakult közhelyes gondolkodást.

A maga művészi erejével megmutatta, hogyan nő bele a gyermek a halál kultúrájába. A holokauszt utáni világban nehéz volt elviselni az ilyen mondatokat: „Szeretnék kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban.” „Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik.”

A Nobel-díjig viszont még legalább négy kiadása megjelent, több mint harmincezer példányt eladtak belőle, Esterházyval közös kötete jelent meg, a Magvető sorozatban adta ki a teljes életművet, a szerző a rendszerváltás után Déry Tibor-, József Attila-, Márai Sándor- és Kossuth-díjat kapott. A Sorstalanságot több nyelvre lefordították, németországi kiadója is életműkiadásba kezdett.

Nem folytatom, aki akarja, higgye azt, külföldről tudtuk meg, van itt egy nagy magyar író. Nekem elég, hogy már vagy harminc kiadás-utánnyomás hagyta el a nyomdát. Több mint háromszázezer példányt megvettek a könyvből a magyar olvasók. És a boltoknakmindig újra és újra rendelniük kell belőle.

Szerző: Kertész Imre

Cím: Sorstalanság

Díszkiadás a Nobel-díj 10. évfordulójára

Kiadó: Magvető, 392 oldal Ár: 2490 Ft