A kilincs működését csak akkor veszed észre, ha elromlott, emlékszem valami ilyesmire. (Megbetegíted magad, hogy tudatosítsd: testben létezel.) Mennyire sántít már az, hogy én jót akarok gondolni az emberről. Jónak lenni, az mennyiben akarat. Ki az, aki látva ezt az örök felfordulást, ezt a nincstelenséget és igénytelenséget, ezt az átmenetiséget, ami az otthonom, ellopja egyetlenem, a laptopot. Ember az ilyen? Nincs biztonsági másolat. Ki lenne más, ő a sikeres, ő a győztes, annak tudja magát, a gonosz. Matat és belép, és nem lát engem, háborúban azt a nem ember másikat, vagy lát, csak ki nem szarja le ezt a lúzert. Ugye, óvó néni, ilyenek a politikusok.

Akkor még nem gondolok arra, hogy minden elveszett (majd csak úgy lehet – gondosan végigjárva a gyász öt lépcsőfokát – elengedni a gépet, hogy beismerem, nem veszett el semmi, az elmúlt három évben sem csináltam semmi pótolhatatlanul fontosat), nem vesztem még el az igazolványcsináltatás (kafkai, mi más) útvesztőjében (az a bizonyos borgesi sivatag), hogy legszívesebben százszor felperzselném egész Szászországot oda meg vissza. Persze Szászország talán a Kolhaastól is jobban működik egy picit.

Csak a magyar nem tart még ott, ide túl későn érkezett. Akkor még csak arra gondolok, hogy öt óra múlva felolvasok, és oda a szöveg. Rekonstruálni lehetetlen, nincs olyan mondat, ami homályos emlékeid szerint ne lett volna már egyszer sokkal pontosabb. (Ahogy egy rossz szöveg sem lesz jó, hiába írod át egyenként az összes mondatát.) Majd a vonaton.

„Művész és hivatalnok”, ez a téma, szerintem milyen a művész a hivatalnok szerint, ez volt a gépben, azzal a konklúzióval, hogy: „Maradj te csak éhező művész, úgyis abból csinálsz művészetet, hogy éhezel”, akkor most arról írok – hogy ne fájjon – milyen szerintem a hivatalnok a művész szerint. Pont jött a kalauz. Kérdeztem, van-e a vonaton biciklitároló vagon? Az nincs, de hol a bicikli?, és főleg hol a biciklipótjegy?

Bicikli nincs, csak átköltöztem volna abba a kocsiba, ott el lehet heverni, kinyitni a tolóajtót, és nézni a tájat, dohányozni a huzatban, mindenki ezt csinálja, voltaképpen írni szeretnék – szóltam, ember az emberhez, hiba volt. Kivertem a biztosítékot. Ezért van a sínek mentén az a rengeteg koszorú. Az ilyenek miatt ilyen ez az ország! Senki sem hiszi azt, hogy majd épp vele – tajtékzott. Már akkor sejtettem, társszerzőm akadt. De írni cigaretta nélkül sehogy sem tudok. Bezárkóztam a szerelvény végén a vécébe, ott, a lehajtott deszkán írtam azt, ami alant következik, a szarszagban kuporogva. Még harmatos.

Mondom, anyakönyvi kivonat! Hát hogyhogy nincs magánál? – Burok és bürök. Illetve bürok, mert nem pohár, hanem rata. Hogy ne legyen jó neked semmiképp, ne legyen egyszerű. Mert nem jó neki – se. A szabály az szabály. Látott már valaki józan parasztot? A tanárnak ki merészelte azt felelni – jól szórakozol? –, hogy: köszönöm, jól. Tartoztam egy úttal az ördögnek. Be kell várni az ellenvonatot. És szapuljuk, és szabotáljuk, hogy véletlenül se működhessen jól. Nem a pénz gonosz, a pénz olyan, mint a víz, annak a formáját veszi fel, aki a kezében tartja. Adjál! Adjál! – Hagyjál!

Van az a semmihez sem fogható érzés, amikor egy BKV-ellenőrt a szókincseddel megalázol. Mintha bizony jókedvéből. És egy picit megint gonoszabb lett, és egy picit megint igaza lett, és leszállít: nincstelen a nincstelent.

Itt tartottam a szövegben, amikor rám tört a kalauz. Van egy szabály, megmondtam, nem? Ha nem szabad embert ölni, akkor azt egy lakatlan szigeten sem szabad. Igazolványt kérek. – Most lopták el mindenem. – Akkor Fehérváron rendőrt hívok. – Miért? – Mert egy szaros bűnöző vagy, azért. – És ki az áldozat? – Másoknak majd miattad kell sorba állnia. – Senki sincs a folyosón, csak a másik kaller, szegény, aki elhűlve nézi a magából kikelt kollégát. (Láthatóan sajnálja, hogy nem egy lakatlan szigeten vagyunk, ahol talán mégis. Illetve dehogy, nem embert akar ő ölni, csak rágyújtana.)

És bármennyire is szeretném azt hinni, hogy szeretne az lenni – nem lehet áruló. De mi a célom ezzel, miért mesélem mindezt, ó miért? Hát mert egyszer egy BKV-jegypénztár előtt láttam az Istent vagy az embert, már nem tudom. Rettenet sor, nem mozdul. Ki volt írva: Rögtön jövök. És ott ült a néni az üveg mögött, a tábla mögött, rögtön jövök. És bámult a néni bambán a mindent kitöltő semmibe. Mint akinek elmentek otthonról, a valóság szövedékét látja felhasadni épp. Merengett, mintha egy romkocsmában, jutunk vissza oda, ahonnan elindultunk az elején. És a sor várt, nyolc-tíz ember, türelmesen, érthetetlenül. Álltunk ott, mintha mi se történne, mindenki várt a sorára.

FOTÓ: KURUCZ ÁRPÁD