Minden kornak megvannak az olcsó szerszámai. A nagyapám generációja szerencsésebb volt, mint a mienk, mert a lyukasztók, darálók, cigányfúrók nem villannyal működtek. Az öregjeink a sebesen forgó, csontot és izmokat átnyisszantó éles vágókorongokat megúszták. A nyolcvanas években, a barkácsáruházak felbukkanása előtt a dögnehéz ukrán ütve fúró gép vitte nálunk a prímet. Tömbszerű, vastag falú és levegőtlen világban éltünk, nyilván ez élesztette föl bennünk a lyuk iránt támadt vágyunkat.

Az is tény, hogy a hetvenes évek házai már nem vályogból épültek. Nem lehetett a képakasztó szöget beverni a falba, a panel betonja kemény volt. Spéci masinákra volt szükség, amelyeket a kisember is meg tudott venni. Ha valaki még szénkefét is tudott reszelni az ütvefúróba, az a legügyesebbek kiváltsága volt. Lett sok szép lyuk a falon, ki lehetett aggatni a dédimama kislánykori fotóit a harmincas évekből. Szétfúrtunk mindent, ami a kezünk ügyébe került. Épp időben jött a rendszerváltás.

A kilencvenes évtized a csiszoló- és gyalugépeké lett, az arzenált hőlégfúvókkal, festékszórókkal, gérmarókkal és más elektromos lekanyarítókkal egészítettük ki. Túl sok érdes felület maradhatott rajtunk a kommunizmus világából, tele voltunk sarkokkal, naná hogy buktunk az elektromos kéziszerszámokra, s beszereztük a csiszolás és polírozás világszerte hódító kellékeit. Mert arra vágytunk, hogy fényesebbek, csiszoltabbak legyünk!

Mielőtt a flexkorszakba léptünk, tettünk egy kitérőt az akkus csavarhúzók világában. A haszontalan és olcsó villanytekerőket gyorsan fel kellett váltani a 220-as fúrógépbe helyezhető, csavartípusokra kialakított hegyekkel. Amelyek többsége általában csak egy-két csavar behúzását tették lehetővé. Én akkor fordultam vissza ebből a zsákutcából, amikor 100 (azaz száz) forintért vettem egy olyan csavarhegykészletet, amelyet alumíniumból gyártottak Kínában, de aztán csalafinta módon sárgarézszínre festettek. Nem kell ecsetelnem, mennyit bírt ki.

A flex teljesen megfelel az Orbán-éra mindent szétdaraboló, őrült tempójának. A mai kor fő tevékenysége nem a fúrás és a csiszolás, nem a ragasztás meg a légies átlapolás, hanem a visszavonhatatlan vágás. Ami egyben van, szét kell kaszabolni, mert ami egyben van, nem mi hagytuk egybe’ (by Matolcsy). Nem számít, ha közben levágjuk a lábunkat, ujjpercünket, könyökünket. Csak a hang számít, a vasnak nekitolt tárcsa ordítása, mely vasárnap délben is behatol a konyhaablakon. Jönnek a férfiak a hétvégi házakba, sivákolnak a flexszel.

Sarlót, kapát, kaszát éleznek, lógó csatornát igazítanak, szögvéget, kiálló csavart tompítanak, a gyémántvágóval cserepet, téglát, betont farigcsálnak. Száll a por meg a fémforgács, s hétfőn fehér bubákkal pólyálva indul vissza pihenni munkahelyére a szabadidejében fúró-faragó sokaság. Kiflexelte magát.

Rossz a neve: sarokcsiszoló. Merthogy régen (’88 táján), amikor a német Flex először gyártott 1200 wattos, két kilónál könnyebb winkelschleifert, a gyárból hazamentett vasból hegesztett kerítéselemek sarkait le lehetett vele csiszolni. Belső sarkok esetében ez nem ment már akkor sem. A flexet (Amerikában porter-cable) inkább vágásra használjuk. A kéziszerszámgyártók a kilencvenes években árasztották el a piacot az otthoni fúró-faragó güzü darabolási vágyának kielégítésére. Ilyen vagyok én is. A flexbe vetett hitem rendíthetetlen: nemrég az utcán egy fiatal fickó azt ordította a másiknak, hogy „szétvágom a fejed!” Kutattam, hol lehet a közelben egy kettőhúszas aljzat.

Hogy mi lesz a következő időszak kedvenc kéziszerszáma, nem tudhatom. De látom, hogy divatba jöttek a járólapok. Ezek cseréjéhez fel kell verni a kertekben a betont. Hatalmas, nagy teljesítményű, de megfizethető vésőgépekkel lehetne letámadni az önveszélyes barkácsokat. Így lehetne elérni, hogy amit egyszer kifúrtunk, elburkoltunk vagy összeragasztottunk, most saját kezűleg szétverjük. Aztán kezdődhet elölről az egész.