Néhány napja még arra biztatták a jövő tavaszi választási vereségtől rettegő párttársai, hogy ne adja fel, jelöltesse magát miniszterelnök-aspiránsnak, hiszen rajta kívül senki sem képes győzelemre segíteni a Szabadság Népét. De Berlusconi dörzsöltebb annál, hogy belesétáljon egy eleve reménytelen vállalkozásba. Inkább átmenetileg visszalép, hogy aztán jövőre elfoglalhassa a megüresedő köztársasági elnöki széket.

Ezt gondoltuk. Ezt gondolta ő maga is. De jöttek a milánói bírók, akik nem voltak szívbajosak elítélni Berlusconit. Hányszor kommunistázta le őket, hányszor alázta meg a teljes itáliai igazságszolgáltatást, hányszor bújt az elévülés, a bizonyítékok hiánya, a mentelmi jog mögé! Mindenki tudta Olaszországban, hogy Berlusconi azért tudja leigazolni csapatába, a Milanba a világ legjobb – és legdrágább – játékosait, mert adót csal, mert korrumpál, mert zsebbe fizet. S láss csodát, amikor az ügyészség szorongatni kezdte Berlusconit, amikor óvatosabban kellett csurgatni a pénzt a játékosainak, a Milan is gyengélkedni kezdett.

Silvio, finito – vége. Az olasz lapok legtöbbike – legalábbis azok, amelyek nem részei a családi médiabirodalomnak – most triumfál. Örömmel konstatálják, hogy nincs kivétel. A korrupciót, az adócsalást akkor is börtönévekben mérik, ha az ország első embere követte el.