Alkatilag erősségem a beilleszkedés
− Bach vagy Kieselbach?
− Ez vicces! Kieselbach. Az aukció az életem része, Bach nem ennyire, bár így ősszel–télen szeretem hallgatni a Loussier-féle lemezt, meg nemrég a MüPában a Fesztiválzenekar úgy játszotta, hogy kicsit sírni kellett a végére.
− Mi volt megrázóbb a Szerelmesek találkozása című Csontváry-kép kapcsán, amikor 230 millióért elkelt az általad vezetett aukción, vagy mikor ellopták?
− Az árverés, ahol magyar rekord lett a kép, olyan volt, amelyre mindig emlékezni fogok. Sokkolt, hogy ellopták. Pusztító lehetett a tulajdonosnak. Ő egy „érzelmes” gyűjtő, nem hidegfejű, befektetési szempontokat mérlegelő. A klasszikus kollekciók mögött általában nagy tudású ember áll, aki szenvedélyesen szereti a művészetet. Az élet igazsága, hogy visszakapta.
− Lehet, hogy demagóg kérdés, de mikor 230 millióért elmegy egy kép, nem ugrik be soha, hogy ez – maradjunk a kultúránál – az egész független színházi szcéna éves működési támogatása?
− Nehéz ezeket a párhuzamosan futó történeteket így összefésülni. Volt már olyan, hogy egy pénzintézet nagyvonalú ügyfélpartiját vezettem, és belegondoltam, a dekorációra költött összeg mennyit számítana egy pesti kórházban. De egy banknak onnan is van üzlete, hogy ilyenek a partik. És ha neki jól megy, akkor lesz esélye annak hogy támogat mondjuk egy kórházat. Ha ezeket a logikákat érted, előrébb vagy, és jöhet annak kitalálása, miként lehet össze hangolni a résztvevőket. Jótékonysági ügyek szervezői néha ambivalensen gondolkodnak. Egyszerre mondják a gazdagokról: hú, jó lenne, ha jönnének és adnának, közben haragszanak is, mondván, ez a kis összeg nekik semmit sem számít. Ilyen nincs. Nincs olyan kis összeg, ami nem számít. Az van, hogy ki kell találni,mi a jó a feleknek. Dühből nem megy.
− 2011-ben te vezetted a Pécsi Országos Színházi Találkozó szakmai beszélgetését, noha a színház nem a főprofilod. Mennyire hat a képzőművészet a színházra?
− Csináltunk egy Díszletnéző rovatot az Art Magazine-ban. Az aktuális évad előadásait képzőművészeti előképek felől mutatjuk be. Az Örkényben futó Elfride Jelinek-darabról megjelent egy fotó, csinos, egyenruhás cselédnők ülnek és néznek. Beugrott róla Lakner László Varrólányok Hitler beszédét hallgatják című festménye. Összenéztem a kettőt, tényleg szinte ugyanaz. Biztos nem véletlen, Jelineket mindig érdekelte a rossz eszme mögé felzárkózó társadalom. Vagy egy másik: Horváth Tibor ironikus, okos rajzokon, képeken foglalkozik nemzetünk karakterével, szimbólumokkal, állításainkkal. Megnéztem Pintér Béla Kaisers TV Ungarn előadását – ez nekem ugye a köztévé miatt eleve csodásan passzol –, és hát ugyanarról beszélnek. Mindkettőjüknek van rajongótábora, de gyanítom, a kettő közt kicsi az átfedés. Beszéltem is a gyűjtővel, aki Tibi sorozatát megvette, mi lenne, ha kölcsönadná Pintérék előterébe, hogy az oda zarándoklók is élvezhessék. Tetszett neki, megkérdezem majd Béláékat, mit szólnának.
− Mennyire foglalkozik társadalmi kérdésekkel a kortárs magyar képzőművészet?
− Nagy vita, kell-e politikusnak lennie a művészetnek. Szerintem ezt az élet istenien eldönti. Van aki érzékeny társadalmi jelenségekre, és van aki meg nem. És aki nem, ne erőltesse, mert pusztán abból, hogy jaj, akarok valami fontosat festeni, hisz ez a trend, sose lesz jó mű. A MODEM-ben van egy új kiállítás, az Alkony. Alapja egy ’41-es Asimov-novella. Kérdése, mi történne egy napfényhez szokott bolygón, ha beköszöntene a hideg sötétség és káosz. A 9/11, majd a 2008 utáni megváltozott világ érzetei –szorongás, baljós előjelek, árnyak – finoman jelennek meg a szuperjó nemzetközi kortárs anyagon. Sztárművészek, akik először láthatóak Magyarországon. És ha már összefogás: magánemberek is támogatták a kiállítás megvalósítását. Ha ott vagy, járkálsz a képek közt, még ha nem is tudod, ki az a festő, érzed, hogy közöd van hozzá, mert a te ismerős félelmeidet, szorongásaidat látod viszont. Megkönnyebbülés, hogy nem vagy egyedül velük, hogy ez megosztható.
− Te félsz és szorongsz?
− Felépítettem egy világot, amiben dolgozom, és erre a szigetre igyekszem vigyázni. Csomó mindentől megóv. Sose akartam politikai újságírással foglalkozni. Úgy tudtam alakítani az életemet, hogy elegendő időt szentelhessek például Peggy Guggenheimre, hogy megírjam a cikkem róla a Marie Claire-nek. Isteni, hogy a napszemüvegéről, pasijairól, gyűjteményéről olvasok, nem arról, az uniós támogatásoknak mekkora hányada megy korrupcióra. Tudok róla, de nem akarnám ezzel feltölteni a napjaimat. Látom a rossz dolgokat, de azért optimista vagyok, hogy lehet építkezni, létrehozni jó sztorikat.
− Saját szigetet említettél, de van olyan közösség, amelyhez szerettél volna tartozni, de nem fogadott be?
− Tizenkettő voltam, mikor átköltöztünk a Kacsóh Pongrác úti lakótelepről Budára. Elég érzékeny időszak volt. Olyan osztályba járni, ahol a többiek sok éve együtt vannak, nem könnyű. Bekerültem a jómódú budai gyerekek közé, külkeres szülők, szuperruhák, divatos órák. Olyasmik, amik nekem nem voltak. Éreztem, utat kéne találnom hozzájuk, álltam a szemüvegemben, a nem annyira divatos kabátommal. A színjátszókör, a sok próba viszont demokratikus volt, és abban sikereim voltak. Nem volt sok kívül rekedt érzésem, azt hiszem, alkatilag erősségem a beilleszkedés. Edzve vagyok. A munkám is ilyen, hamar kell ráérezni változatos helyzetekre, új emberekre. Árverésen se állhatsz sziklaszilárd személyiségeddel, hogy majd ők viszonyulnak. Egy jó interjú is attól az, hogy figyelsz, bekerülsz amásik világába, ez magas falakkal megugorhatatlan. Mindig nyitni kell.
− Mi az, ami a legjobban hiányzik a tévézésből?
