„… és ezt Erdei ugatta belénk”
Megrendítő képet idéz a szerző Erdei Ferenc makói temetéséről. Amikor 1971-ben az ország politikai notabilitásai megérkeznek Makóra, gépkocsijuk ablakából biciklik százait, ezreit láthatták az árokpartokra döntve. Messzi tanyák és falvak népei keltek útra, hogy megadják a végtisztességet annak az embernek, akit saját fiuknak éreztek. Vagy tízezernyi ember búcsúzott Erdei Ferenctől, s ennél több majd csak Nagy Imre újratemetésére gyűlik össze 1988-ban.
De feledtetheti-e ez a kép azt, hogy Erdei Ferenc Dálnoki Miklós Béla 1944 végén alakult kormányától Nagy Imre 1956-os második kormányáig gyakorlatilag folyamatosan miniszteri felelősséget viselt minden kormányban, abban a túl hosszú tíz évben, azokban az ötvenes években, amely XX. századi történelmünk szörnyű és nyomorúságos kora volt? Vagy feledtetheti-e azt az epizódot, amivel Szegeden a fronton átvergődő Erdei Révai Józseffel való beszélgetése zárul?
Az éveit az emigrációban töltő Révai József ismeri és nagyra tartja Erdeinek az 1930-as években fiatalon megírt könyveiben kidolgozott álláspontját a magyar parasztságról, miszerint az polgárosodásra vagy pusztulásra ítéltetett. A Moszkvából kommunista pártprogrammal hazaérkező Révai akkor azonban erről az álláspontról azt mondja Erdeinek: „Egyelőre felejtsd el” – s ő erről aztán túl hosszú időre le is mond. S végül felejthető-e az, ami 1944 decemberében történik, amikor Gerő Ernő felajánlja neki a belügyminiszteri tárcát az ideiglenes kormányban, amit némi vonakodás után nemcsak elfogad, hanem ott és akkor kéri felvételét is a kommunista pártba.
„Ezt titokban tartjuk” – írja Gerő Ernő levelében az akkor még Moszkvában tartózkodó Rákosi Mátyásnak. Ezt a „fedett párttagságot” (kriptokommunistaságnak mondták akkoriban) Huszár Tibor már könyve előszavában exponálja, s a későbbiekben nem fukarkodik hőse drámai ellentmondásainak lehető tárgyilagos dokumentálásával.
Gondolhatjuk ma, ha Erdei nyíltan belép a kommunista pártba, akkori népi írótársai és parasztpárti küzdőtársai igencsak utálták volna. Az azonban, hogy ez titokban történt, kínos. Tudhatjuk a politika történetéből, hogy az elhallgatástól a szemenszedett hazugságig a példáknak se szeri, se száma – és számos esetben a politikai exigenciák miatt ezek ráadásul még meg is magyarázhatók. Mi több, már Platón óta ismert a „nemes hazugság” fogalma is, ami akár a nép érdekét is szolgálhatja. Ám barátok és társak elől elhallgatni egy ilyen lépést az 1930-as évek vállaltan egymásba karoló közéleti szereplései után? Ez bizony a politikai élet és a morális állásfoglalás soha meg nem szűnő konfliktusos feszültsége. Ezzel szembesül, aki Erdei Ferenc életét meg akarja érteni.
Az utókor kényelmes karosszékéből könnyű ítélkezni, s a moralizáló könnyen ítél, mert legyen bármiről szó, csak erkölcsi szempontot érvényesít, a világ meg vessen magára. Montaigne már évszázadokkal ezelőtt úgy találta, hogy a cselekvő ember, aki hatni akar és tenni a közjóért, sokszor csak az árulás, a hazugság és a gyilkolás kerülőútján közelíthet a céljához, s ezért becsületét és lelkiismeretét is feláldozza. S mi sem változott azóta, mert a politikusok – még ha hihetetlennek tetszik is ez – néha-néha mégiscsak értünk hazudoznak, értünk kockáztatják üdvösségüket, és értünk kárhoznak el.
Erdei Ferenc makói hagymás parasztok gyermeke, akinek ragyogó intellektuális képességei fiatalon megmutatkoztak, s huszonévesen méltán lesz országosan ismert, amikor a Magyarország felfedezése sorozatban Futóhomok címmel az ő szociográfiája is megjelenik az övéhez hasonló, olyan hétköznapi nevű nagy szerzők sorában, mint Szabó Zoltán vagy Kovács Imre. Ez a lobogó hőskor, amit a háború és utána aztán a már említett, gerincnyomorító, előre-hátra túl hosszú ötvenes évek követnek.
Ugyanakkor az 1956-os forradalom őszi zajlásának ismert záróakkordja, amikor Tökölön a Nagy Imre kormányának nevében az Erdei Ferenc által vezetett tárgyaló delegációt, benne Maléter Pállal, letartóztatják. A jelenet színpadias, ahogy a szovjet titkosszolgálat tábornoki díszegyenruhába öltözött vezetője az asztalra dobja fehér kesztyűjét, s ez a jelzés tisztjeinek, hogy tartóztassák le a magyar kormány küldötteit. Maléter Pál az életével fizet, Erdei Ferenc túléli.
A később történtek békésebbek. Erdei Ferenc 1956 után se párttagságot, se miniszteri tárcát nem vállal, de az agrárgazdasági tudományosság és a Rákosi-korszakhoz képest egy merőben más mezőgazdasági szövetkezeti világ kiépítésében tevékenysége korszakos jelentőségű. Erre utal a nádudvari Szabó István okfejtése Huszár Tibor könyvében. Erdei Ferencnek megadatott, hogy élete harmadik szakaszában lobogó fiatalságának eszményeihez közelítsen, hogy országos méretű politikai jóvátételt nyújtson nemcsak a magyar parasztságnak, hanem a mezőgazdaság fellélegzésének elősegítésével az egész országnak azért, mert tévedésből közösséget vállalt egy rossz útválasztásban.
A Kelet-Európában akkoriban feltűnést, kíváncsiságot s némi irigységet keltő úgynevezett magyar modell karakteres összetevője az intézményes, a szovjet modelltől eloldalazó, függetlenedő szövetkezeti mozgalom volt, amelynek kiépülését Erdei Ferenc formálisan politikai poszt nélkül ugyan, de államférfiúi erőfeszítésekkel vitte előre. A „részesművelés”, a „háztáji gazdálkodás” és hasonló, mára egyre feledettebbé váló szavak utalnak azokra a történelmi változásokra, amelyek révén az egyéni érdekeltség és a szaktudás intézményes befogadásával Magyarország az 1960-as évek második felétől a szovjet birodalom árnyékában lélegzethez jutott. Ahogy lehetett.
Bizonyára nem Huszár Tiboré az utolsó szó Erdei Ferenc megítélésében, miként ezt a szerző obligát szerénységgel írja könyvében. Azt azonban nyugtázhatjuk, hogy egy drámai ellentmondásokkal terhes életű nagy emberről a ma politikusait is a magukkal való szembenézésére késztető könyv született.
